Indali Gyula (1881-1880): Egyedül

 
Oh mily sivár a lét, milyen hideg, rideg:
Ha kebled hurjait többé nem ihli meg
Szelid szerelmi tüz.
Ha nincs egy lény veled a sors izgalminál:
Ki téged s létedet, mint egy fénylő fonál,
Édesden összefüz.

Haladsz a czél felé, napot s éjt összetéssz,
S nincs egy szelidke lény: ki rád remélve néz,
s te benned bizva vár.
Ki, míg te küzködöl, érted önyörgene,
Sovárgva boldogan: a szivek istene
Hogy vinne révbe már!

Lelked’ mindig magas, nagy eszmén jártatod,
Agyad feszült ideg, minden pillantatod
Komoly küzdésre hiv
S fájón elgondolod: egykor mi jól esik
Ezer bohó dolog, ezer kis döreség,
Mit megszentelt a sziv.

Sovárgva hallgatod míg tűn’ az éj, a nap:
Özvegy dalok miként forrnak, zsibonganak
Lelkedbe’ szüntelen.
Az ihlet percze jő, hő csókját hinti rád,
És száll a dal – de mint setétbe’ nőtt virág:
Ha szép is – szintelen.

Jársz-kelsz a nők között, bájuk gyönyörre int,
S ah, nincsen egy, ki ha véletlen rád tekint:
Számodra üdv fakad.
Mint fény-bolygók között fényetlen égitest,
Suhansz, hogy árnyadata sugáraikra vesd,
S légy zordonabb magad.

Dicsőségért epedsz… elvégre fölleléd,
S ah, nincs veled, kinek úgy adhasd át felét:
Hogy szebb egész legyen.
A hirnév súlya nyom, a koszoru kisért,
S virágát szívesen adnád a tövisért,
Mit ád a szerelem.

Jólléted nőve-nő – de kedvre nem fakaszt;
Házadba’ pompa, fény – s te mégsem nézed azt
Gyönyör hü fészkeül.
Lakásod az csupán, de otthonod soha,
Nem tüzhely a tüzed – s kályhád meleg noha:
Csupán tested hevül.

És vissza-visszahúll a mult hulláma rád:
Ha olykor fölkeres a meghitt jó barát,
Kit mély szívbánat ért.
Gyötrelmit festi le, kínról beszél veled.
Ő tőled vár vigaszt – s te őt irigyeled
Az édes bánatért.

Szeretnni vágysz megint… egy-két gyöngéd alak
Perczekre megbüvöl – de elhülsz ujolag;
Csaló volt a sugár!
A mult viszfénye csak, a vágy bucsúja volt;
Az alkony átölel… érzed: szived kihalt
S nem bir szeretni már.

S időd lassan lefoly, … fejedre hullt a dér.
Megtörve szellemed, idegzeted alél,
s hogy meglep a halál:
Nem jajgat özvegyed, kis gyermeked se’ sir,
Kivisznek csöndesen – s csupán a puszta sir
Mutatja: hogy valál!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.