Lauka Gusztáv (1818-1902): Erdőd

 
Negyven teljes éve, majd egy ember öltő,
Erdőd hogy utószor, régen láttalak;
Még akkor fennáltak büszke tornyaikkal,
A tölgyfák övedzte erős várfalak.
Volt a kertnek hársa, akácza, virága.
Hanyatló koromnak oh szép ifjusága!

Ismerős az utczán, ismerős a házban,
Ismerős a dombon és a völgybe lenn,
Az öreg pap a kántor nyájasan fogadtak,
Félve s elpirulva a gyermek Helen.
Most már a gyermek is unokákat ringat,
A két öreg sirján a szél lombot ingat.

A mosolygó völgyben elnyuló falucska,
Az évek során át szine változott,
Az idő sok mindent elhordott magával,
Majd ismét sok mindent, sok ujjat hozott.
S utain az élet a halált rejtő árnak,
Más virágok nőnek s más emberek járnak.

Ünnep délutánján mostan is mulatnak,
De a mi felhangzik, nem a’ régi dall,
Egy más nemzedéket lelkesít tüzével,
A bor és szerelem, és büvös ital.
S a kik most kedvtelten vigadnak, szeretnek:
Ifju bajtársai a korhadt törzseknek.

Aranyos világa ifja éveimnek,
Édesen keserü érzés vonz feléd,
A mi mindég kedves volt s marad szivemnek,
Most is van te benned olyan tárgy elég.
Mit ér ha hidegen és némán rám néznek,
S nem érzem melegét a szivnek és kéznek!

A ház ott fehérlik, a Kőrös se hagyta
Festett kapujánál el régi helyét,
Melynél éjjelenkint olykor megjelentem:
Az utczára nyiló ablak is sötét.
De a halvány leány ki e kamrát birta,
Most már benn nem alszik, hanem künn a sirba.

Oh tán még sem állok magán, ismeretlen,
Hisz e hangok a mult hivó hangjai,
Ismerőn beszélnek a mohos egyháznak,
Annyiszor hallgatott vén harangjai.
Ünnep van! Vig élet, házakban, utczákon,
Régi ismerősim ismét együtt látom.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.