Vándor Iván (Várady Ilona, 1881.-1962): Tarantella

Pár szem eső esett, aztán kisütött a nap. A Földközi-tenger olyan volt, mint egy óriási fényesre csiszolt zafír.

Caprinak a sziklái egyenesen merészen emelkedtek a vízből. Amint a hab kissé elvált a parttól, a korál elővillant, mintha szenvedélyes ajkak csókkal közelednének egymáshoz.

A barkák, mint a lepkék lebegtek a kék vízen; kíséret nélkül mind a kék barlang felé haladva. A barlang alacsony sziklakapuja rejtelmes ívben hajolt a vízre.

A tenger a barlang előtt olyan kék volt, mint az epedő kék szeme. Vakító fehér napsugarak bódító táncot lejtettek a színén, és karcsú lábuk nyomán fehér káprázat tündöklött.

Már itt kezdődött a nagyszerű játék, mely sugár fátylakba csavart mindenkit.

De ezek a fátylak még fehérek voltak és mindenki azt várta, ami a kapun túl következik, tehát nemigen vették észre.

A kapun túl csakugyan minden megváltozott.

A boltozatról ezüst arcú, ezüsthajú, széles koponyájú tritonok ezüsttel átszőtt kék fátylakba csavart mindenkire.

Ezek a fátylak felfogtak minden neszt, minden színt; ezek a fátylak tökéletesre változtattak minden formát és a barlang bejáratától két méternyire ezüstös-kék mesévé varázsoltak mindent.

Az asszonyok fölsikoltottak a gyönyörűségtől.

A hangjuk olyan volt, mint az ezüst húrú citera szava.

A kezüket nézték, mely ha kinyújtották, olyan lett, mint a nefelejtsvirág és ha a vízbe értették, az ujjaik kis ezüst pisztrángokká változtak.

Mindenki az előtte úszó csónakot csodálta. Egy fiúkalapos, szőke, német hajadon egy méternyi távolságból már mint kék napraforgó integetett. Egy fátyolba burkolt amerikai nő titokzatosan, mozdulatlanul lebegett a vízen, mint egy karcsú lapislazuli szobor.

Egy férfi bárkája úszott utána. A csónak ezüst delfin lett, a férfi gubbasztó kék sirály.

És a falakhoz tapadó, ezüst arcú furcsa varázslók egyre dobálták fátylaikat. A nők egyre változtak, hol virággá, hol sellőkké, hol hattyúkká, hol kis ezüst báránykává.

A férfiak néha Lohengrinek lettek, néha cápák; néha ijesztő etruszk-szobrok. Az evezősök mind mozdulatlan, szigonyos Neptunok.

A bárkák körülsuhantak a boltozatok alatt.

A sirály szintén megállott, közvetlen mellette és szomorúan nézte a szobrot. A bárkák lassanként visszatértek a fehér nap alá. Az alacsony boltozat alatt úgy siklottak ki, mint az angolnák. Már csak a két csónakvolt elvarázsolva és az egyik halk csobbanással szintén mozdulni kezdett.

Ekkor a kék szobor ránézett a sirályra és sóhajtott. az arca mély, reménytelen sajnálkozást fejezett ki. Tétova, félénk mozdulattal odanyújtotta neki a kezét.

A sirály ráhajtotta a fejét a kezére. E két csónak szorosan egymás mellett haladt.

A szobor arcán két könnycsepp gördült végig.

A sziklakapunál elvonta a kezét az asszony és amint kiért a szabad tengerre, az emberek közé, ismét megközelíthetetlen, hideg lett az arca.

A szegény sirály két méternyi távolból töprengve követte a vízen.

*

Délután négy órakor a lapislazuli szobor vakító napfényben és fehér vászonruhában Tiberius villájának a romjai felé sétált.

Mellette lépegetett  kék sirály, ki most szürke volt, nem ék és időnként sajátságos angolsággal így szólott:

- Ha kívánja, visszafordulok.

A nő tétován nézte a keskeny utat,melyen  haladtak. Az őt mentén a magas kőfalakat, melyek melegek voltak a nap hevétől. A falon túl kertek húzódtak. A fal fölé néhol fölkúszott a futórózsa; vagy áthajolt egy narancsfa-ág, melyet lehúzott az aranyszínű gyümölcs.

A fal tövében gyerekek hancúroztak. Tíz-tizenkét kisebb-nagyobb gyerek egy csomóban, kik többnyire testvérek voltak.

- Mary, visszaforduljak?

A nő, amint a keresztnevét hallotta, elpirult és megállott.

Ekkor már olyan magasan voltak, hogy a sziklák közt szemünkbe csillant a tenger.

- Nem tudom. Semmit sem értek, minden szokatlan, minden zavarba ejt. Azt sem tudom, miért jön?

- Mert kívánja, Mary. Tagadja, de kívánja.

- Téved.

- Nem tévedek. Maga valaki, akit mindenki irigyel és aki soha egy percig még nem volt boldog. Nem így van, Mary?

Az út nagy terméskővel volt kirakva. A kövek úgy alkották a lépcsőt, mintha minden pillanatban le akarnának zuhanni.

Mary óvatosan lépegetett fölfelé és hallgatott.

- De így van, Mary. Tizennégy napja ösmerjük egymást, és tizennégy napja harcban állunk a boldogsággal. Maga ellene harcol, én érte.

- A boldogság ellen küzdök, azt mondja? Én csak a szokatlan ellen védekezem. Szomorú asszony vagyok, és nem akarok innét még szomorúbban odébb menni. Ön engem nyugtalanná tett rögtön, amint a nagykövet bálján hozzám közelgett. Ön rögtön úgy beszélt velem, amint nálunk, Amerikában esetleg egy évi ösmeretség után beszélnek, vagy talán soha. Ez vonzó és ellenszenves önben. Ezért nem tudtam sem elküldeni, sem marasztalni.

- Holnap el akar utazni? El akar hagyni anélkül, hogy egyetlen egyszer olyannak láttam volna, amilyen szent őrületében a szerelmes asszony. El akar menni anélkül, hogy egyetlen boldog óra emléke beleégne a lelkünkbe. Mary nem csak engem lop meg, meglopja magát is.

- Gustavo – szólott az amerikai asszony -, maga nem ért engem. maga nem látja, hogy én szenvedek. Tudom, hogy maga gazdaggá tudná tenni a lelkemet, nagyszerű, ismeretlen érzésekkel, de mit ér, ha holnap úgyis elveszítenék mindent és elveszíteném azt is, amit nem maga adott nekem: az erőmbe vetett bizalmamat.

- Ha maga azt mondaná, hogy ezért az egy óráért adjam cserébe az ezután következő összes örömömet, odaadnám: megértette.

- Maga szabadabb – mondotta elgondolkozva Mary -, én rabja vagyok az előítéletnek, melyet belém neveltek. Rabja vagyok egy férfinek, akinek joga van minden percemhez akkor is, ha messze vagyok tőle. De legjobban rabja vagyok magamnak. Az egy órai gyönyörűség után gyűlölném magamat örökre.

Most már magasan voltak. A sziget körül félkörben látták a tengert. A tengeren egy pár fehér vitorla lebegett, mint egy pár fehér rózsaszirom.

az olasz arcán őszinte szomorúság borongott. Mary odanyújtotta neki az ujja hegyét és vigasztalta:

- Én is szenvedek.

Aztán befordult a kis házba, mely egy merészen a tengerbe hajló sziklapárkányra volt építve. A ház ajtajára ez volt írva: „Itt táncol minden héten háromszor a híres Karolina.”

*

A híre Karolina mezítláb volt. Citromsárga szoknyát viselt, fehér bő ujjú inget és kis vörös mellénykét. Fekete haja magas bóbitában volt a fejére tűzve.

Egyre mosolygott, bevezette a vendégeit a tiszta szobába, hol a falakon pávatollak és papírlegyezők közt az ő portréinak a skizzei függtek.

Szódavízből limonádét készített, megkínálta Maryt, kérve, hogy töltsön a férjének is.

Mary elpirult, aztán a maga poharából adott inni Gustavonak.

Karolina meg volt győződve, hogy a két ember a mézesheteit éli.

Aztán behívta az unokatestvérét, egy hosszú, rossz szemű fiút és az anyját, ki míg fiatal volt, éppen olyan ruhában, éppen úgy táncolt, mint a leánya, kit szintén Karolinának hívtak és akit szintén lefestettek sokszor, fiatal, jókedvű szerelmes piktorok.

Mióta a leánya táncol és a leányát festik, az ajtóban ül egy széken, a dobot veri és tánc közben a szeme lázasan csillog.

Karolina mosolygott, a szoba közepén szemben állott a fiúval, megcsattogtatta a kasztanyettjét és elkezdett táncolni.

Úgy táncolt, mintha az istenek megitatták volna a jókedv, a szenvedély és a gyönyör borával. A tánca a szerelem színjátéka volt. Csupa kecses szilajság és vad szégyenkezés. Egy-egy mozdulata tragikus borzongás volt, a másik üde öröm. Egy fordulattal átengedte magát a legénynek, a másikkal kacérkodva kisiklott a karjából. Mary, míg mozdulatlan arccal nézte, ezt gondolta magában:

- Holnap elutazom. Elhagyom ezt az embert, aki boldoggá tehetett volna, és akit boldoggá tehettem volna.

Aztán egészen más területre csapongott.

- Tizenhat éves koromban én is tudtam tarantellát táncolni.

Egyszer a férjemnek táncoltam tarantellát és kinevetett. Azt mondta, olyan vagyok, mint az északi szél, az ember didereg tőlem.

A férjem tulajdonképpen nem is a férjem. Két év óta nem láttam. Ő bizonyára nem töprengene a helyemben.

Hátha Gustavo csak ilyennek szeret? Ha más lennék, ha rájönne, hogy csak olyan vagyok én is, int más szegény asszony, eldobna?

Karolina egy helyben forgott. Két formás barna karját kereken tartotta, mintha ölelne valakit.

- Rettenetes elveket neveltek belém – gondolkozott tovább Mary -, a természetellenes képmutatásom erősebb a természetes ösztönömnél. Ezért nem élek, csak szimulálom az életet. Holnap reggel elutazom.

Lopva rátekintett Gustavora. A férfi szomorú volt és sápadt.

A táncnak vége volt. Mary egy aranyat adott a lánynak és megkérte, táncoljon neki ma este még egyszer, holdfényben a teraszon. Karolina megígérte, hogy eljön a hotelbe.

Mary dermesztően barátságtalan volt, amíg haza nem értek.

Az olasz dacosan epedt.

Az amerikai asszony vádolta magát, mert sajnálta mindkettőjüket, aztán védekezett.

- Én nem tehetem. Nekem hidegnek, kegyetlennek, büszkének muszáj maradnom. Én rám nem szabad másképp gondolnia, int eddig.

- Mit gondol, lesz ma hold? Karolina holdfényben fog táncolni, az én szobám teraszán. Megengedem, hogy lássa.

Gustavo vacsora után ott ült a Mary teraszán és leste a holdat. Kilenc óra után feljött a hold, a szobaleány pedig bejelentette Karolinát.

Az amerikai asszony ennyit mondott, mielőtt elébe ment a táncosnőnek:

- Ez a tarantella a holdfényben a legszebb tarantella lesz.

Bement. Húsz percig nem jött senki. Aztán megjelent egy sárga szoknyás leány. A szoknyája kissé hosszú volt, a mellénykéje bő. A falhoz lapult és zavartan szólott:

- Az az asszony egy időre eltűnt. Csak én maradtam itt, táncolni fogok.

Megcsattogtatta a kasztanyettjét és pár kedves, ügyetlen mozdulattal előbbre jött.

- Mary – akarta mondani az olasz, de az asszony tiltakozva intett a kezével és elhallgatott. Megértett mindent.

Ez a kis világlábú nő a kis cipőjével együtt az előítéletet vetette le. Amint földre hulló finom szoknyájából kilépett, kilépett abból a körből, ahova tartozik.

Ez a citromsárga szoknyás, tarantellát táncoló leány, egy fölszabadult kacagó ember, aki egy ügyes mozdulattal kisiklott a kényszerzubbonyából, mely, mint a vasabroncs, szorította a mellét.

Mary táncolt, forgott, lebbent a holdfényben.

Az olasz tudta, hogy ez a tánc a rabnak diadalmas tánca, kinek sikerült kiszökni a börtönéből, ki most biztonságban érzi magát.

- Karolina – mondta neki, és megcsókolta kis fehér lábát.

- Karolina – mondta neki újra, hogy az asszonynak eszébe ne jusson a börtöne, ahonnét megszökött és ahova holnap vissza fog térni ismét.

*

Másnap Mary elutazott. A búcsúzás percében olyan hideg páncéllal vértezte magát, hogy az olasz egy percig azt hitte, az este álmodott. Szertartásosan hajolt meg előtte.

Az asszony emelt fővel távozott, mint valami királynő.

Mint egy szegény, száműzött, rab királynő.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.