Kardos Albert: Szávay Gyula

- Huszonöt éves költői pálya*-

Azzal szokták vádolni a magyar irodalomtörténet-írókat, hogy csak a holt költőket méltatják, hogy csak az elhunyt írókkal foglalkoznak, mintha irodalomtörténeti tanulmány, életrajz, írói jellemzés, esztétikai fejtegetés csak megfutott pályáról, csak bevégzett munkásságról készülhetne.

Van valami igazság e vádban, elismerem; éppen azért én nem akarok új okot szolgáltatni e panaszra. Szakítok tehát az irodalomtörténet-írók általános szokásával és talán több bátorsággal, mint szerencsével, megpróbálok a Csokonai-kör elé idézni néhány mai, ugyancsak élő, működésének nem a végén, hanem a közepén, sőt, az elején lévő költőt, mert én nem hiszem, hogy a Csokonai-kör közönsége, t. hölgyeim és uraim, kevesebb érdeklődéssel viseltetnék az eleven valóságok, mint  letűnt nagyságok iránt.

azon sem fog fennakadni a t. közönség, ha elsősorban debreceni írókra terjesztem ki a magam s terelem rá a közönség figyelmét. Ugyanis a költőkés írók méltatásán kívül az a mellékcél lebeg előttem, hogy meggyőzzem a Csokonai-kör tagjait, hogy Debrecenben annak költőké s írók, akik már eddig is számba vehetőt dolgoztak, akiknek neve jóval túlterjed Debrecennek még oly széles határán, akik hivatva vannak még sokat és nagyot alkotni, Debrecenben valóságos irodalmi életet teremteni, ha istenadta tehetségüket növeli, ha munkakedvüket duzzasztja méltánylás és megbecsülés, velök való foglalkozás és műveik iránti érdeklődés, különösen érdeklődés, amely egymagában  napsugár, eső, harmat, föld zsírja a költészet virágaira, az irodalom növényeire nézve.

Ne várja azonban a t. közönség, hogy most felvonultatom Debrecen valamennyi költőjét és íróját, időrendben és az érdemekben megőszült Könyves Tóth Kálmántól a Parnasszus meredek útjára most kapaszkodó Szombati Szabó Istvánig; még kevésbé gondolják maguk az érdekelt irodalmi munkások, hogy most megállapítom köztük az érték-rangsort, és hogy a költő-lajtorjának legfelső fokára felültetem azt, aki legtöbb pályadíjat nyert vagy legtöbb kötetet bocsátott közre. Nem, ilyen csoportosít, vagy rendszerező munkát nem fogok végezni, hiszen itt nem ülök az irodalomtörténeti katedrán, ahol különben szintén nem vagyok barátja a sokszor lelketlen lajstromozásnak és osztályozásnak. -  Nem köt tehát sem idő, sem rang,a debreceni költők közül azt választom, aki nekem tetszik, legfeljebb arra ügyelek, hogy t. hallgatóimnak, a közönségnek is tessék. E felől pedig nyugodt vagyok, mert ki ne szeretné az országnak egyik legkedvesebb emberét, a közönségnek egyik legkedveltebb poétáját: Szávay Gyulát.

Sokan azt mondhatnák, hogy egyrészt fölösleges, másrészt ízléstelen dolog Szávay Gyuláról a Csokonai-körben beszélni, amelyben őt annyiszor hallották, és amelyben ő főtitkári tisztet visel. De mindkét kifogásra meg van a feleletem. – Az elsőre az, hogy nem elég a költőt ismerni, hanem ismertetni, jellemezni is kell, hiszen tulajdonképp ebből áll a mi hivatásunk, az irodalomtörténet-író, bíráló és eszthetikus-féle emberek hivatása.

- Ami pedig az ízléstelenséget illeti, abba nem Szávay Gyula, csakis saját gyöngeségem sodorhat bele, ha akár a dicsérésben, akár az ócsárlásban nem tudok mértéket tartani, de ezt a hibát elkövethetem, hja – mondjuk – az arizonai Poe Edgar-társaság főtitkáráról – mondjuk -, Mr. Tomkinsról beszélnék is. De ha e két válaszom egyikét sem fogadná el a t. közönség, van olyan okom, amely a leggáncsoskodóbb embert is elhallgattatja. – Egy 25 éves költői pályáról nemcsak illik, de meg kell emlékeznie minden irodalmi egyesületnek; márpedig Szávay legutolsó kötetével: „Az ezüst pohár”-ral betöltötte költői munkásságának 25. évét, akár meg is ünnepelhetné a Múzsával kötött viszonyának ezüstlakodalmát. – Hivatalos ünneplés, udvarias üdvözlés helyett én most ez irodalmi emlékezéssel állok elő, írói arcképét próbálom bemutatni, amelyhez a vonásokat egész költészetéből, de leginkább utolsó két verese kötetéből vettem. A félig-meddig ünnepi alkalom sem fojtotta el bennem a kritikust, de reménylem, hogy elismerést és megrovást, cirógatást és karcolás sikerülni fog oly arányban és módon vegyítenem, hogy a bírálói igazság és irodalmi ízlés törvényébe ne ütközöm bele.

I.

Több mint száz évvel ezelőtt a magyar íróvilág az elegáns poéta névvel tüntette ki Barcsai Ábrahámot. Bessenyei hűséges társát, e daliás testőr-írót. E megtisztelő címet nem örökölte az azóta eltelt hosszú idő alatt egyetlen magyar költő sem, de én azt hiszem, hogy ma senki sem viselhetné több joggal, mint Szávay Gyula. Művein, a prózaiakon csak úgy, mint a verseken, végigvonul valami előkelőség, nem a nagy úr finnyássága, hanem a szellemi arisztokrata finomsága, nem asszonyi keresettség és kényeskedés, hanem a jó ízlésből folyó választékosság és tartózkodás. – Valóban végig lapozhatjuk Szávay Gyulának a most megjelent két kötetével együtt (Világosság; az ezüst pohár és más új versek) immár tizenegy kötetét, de nem fogunk megbotlani alantjáró tárgyban, fülünket nem fogja bántani durva hang. Nem mondom én, hogy költőnek nem szabad a földre hajolni, sárhoz, szennyhez nyúlni; azt sem kívánom, hogy mindig csak sima nyelven szóljon, édeskés hangon suttogjon, de annyi bizonyos, hogy nagy ok nélkül nem engedem magam bepiszkolni, az éktelen sikoltozás elől pedig bedugom a fülemet. – Egyért ezért szeretem Szávayt; minthogy tárgyai nem kívánják, költői témái nem követelik a rikító színeket, a kiabáló hangokat, nem is él velök.

A színek közül a fehér, az előkelőségnek ez a természetes színe a legkedveltebb neki, a természet is akkor szól szívéhez leginkább, mikor fehér lepel födi; legalább ezt olvassuk ki a havas pusztát és a t éli erdőt megéneklő két leíró költeményéből, a „Fehér világ” és „Bál az erdőn” címűekből, melyek oly eleven képeit adják a téli világnak.

De ha még alkalma volna is Szávaynak durvább elemeket vegyíteni költészetébe, nem teszi, amint azt egyik legszebb költeménye: „A gránit” című hatalmas allegóriája bizonyítja. – Szemben áll egymással e mély értelmű műben a gránitkő és az aszfalt, amint élet-halál harcot vívnak, amint az erős, az érdes, a csákánynak is ellentálló gránitkocka kénytelen meghátrálni a földhöz simuló, a cipőtalphoz lapuló aszfalt elöl. A két ellenfél gúnyosan, elkeseredetten csatázik, de szóharcuk sohasem válik nyelveléssé, kofálkodássá. Szávayt ez a kényes tárgy sem forgatja ki önmagából, előkelőségéből.

II.

Az előkelőség legtöbbször hidegséggel, merevséggel társul. Nem úgy Szávaynál; éppen oly meleg és kedves tud lenni, amily finom és előkelő. – Talán legmelegebben a gyermekek iránt érez; mennyi gyöngédséggel köszönti Bözsikét, valamelyik barátjának az újszülöttjét, mennyi szerető szava van a munkásgyermekekhez, mikor otthonukat avatja föl. Általában kedvessége kifogyhatatlan; kedves, mikor fiát egy utolsó hátba ütéssel felszabadítja a költői mesterségre, de még kedvesebb, mikor lebeszéli fiát versei kiadásáról, hogy ne szaporítsa ő is a konkurenciát; kedves, mikor keresi és nem találja magában az igazi költők ismertető jeleit, az érthetetlenséget, a folyton repülést, a földi javak megvetését (Az igazi költők), de még kedvesebb, amikor megcsipkedi az erzsébettéri verebeket, az írók és költők köznapi hadát, amely nem akarja elfogadni, sőt csak élni is hagyni Ady Endrét. Kedves, mikor kis és nagy leányokat beszéltet, de még kedvesebb, pajkosan kedves, mikor az asszonyokról, ezekről az eleven tavaszokról maga beszél.

III.

Kedvességének legfőbb alkotóeleme a humor, az az örökös derű, amely ott lebeg költészetének legsötétebb vizei fölött is. Milyen humoros alakot formál Csokonaiból, az ő ifjúkor ideáljából; ahelyett, hogy megindulna a költőnek szerencsétlen sorsán, nyájasan évődik vele, tréfásan kárhoztatja, és úgy állítja össze Csokonai szomorú életének furcsaságait, korai halálának visszásságait, hogy nem a sírás, hanem a nevetés könnyeit fakasztja szemünkből – (Csokonai kárhoztatása), akár Petőfi a maga Csokonaijával.

A humor rózsás szemüvegén tekint végig a saját életén is és néz elébe a maga halálának is egy művészileg megszerkesztett költeményében, a „Sietős élet”-ben.

Sietős élet

Egyszer csak azt láttam – sok-sok dolgom között, -

Hogy imé a bajszom serked némikép,

S valami véletlen ha meg nem akasztja,

Már a nyilvánosság terére kilép.

„Álljunk meg e pontnál, mert ez nagy eset”,

S nem állhattam meg, az élet kergetett!

Egyszer csak azt láttam – sok dolgom között, -

S máig sem tudom, hogy mitől agy miért,

Elég az hozzák, hogy bejelentés nélkül

Hajamat két oldalt megcsapta a dér.

„Még nagyobb eset!” – szólt benn egy néma vád,

De kerget az élet: hát tovább, tovább!

Már előre látom – sok dolgom között, -

Majd mikor évődöm legszebb tervemen,

Egyszer csak valaki simogató kézzel

Gyöngéden, szeliden lefogja szemem.

Legnagyobb eset lesz, no de fogadom,

Hogy már akkor aztán, akárki mit mond is

S bármi munka lesz is, de abbahagyom.

IV.

Még többször teszi költeményeit kedvesekké a szellemesség, ámbár előre kell bocsátanom, hogy szellemes verseiben kevesebb értéket találok, mint humoros alkotásaiban. nekem igaz gyönyörűséget akkor szerez a költő, h a nemcsak felsőbbséges elméje szikrázik, int a hidegen lesújtó acél, hanem ha fel-felcsillog szívének mély érzése is, mint a napsugártól hevített tónak a vize. – De ha még oly követelődző volnék is, akkor is megbecsülném Szávaynak azon költeményeit, amelyekben csattan az elmésség, pattog az élc, csipked a gúny, röpked a szójáték. – a már említett Legényavatás és Lebeszélő elejétől végig csupa elmésség, a fővárosi és vidéki poéták szembeállításában egymást éri az élc; az új költői iránynak értelmetlen és érthetetlen híveit, a Rákosi Jenő szerinti holnaposokat maró gúnnyal önti le; a Forradalom című, a kisdedóvó életéből vett párbeszédes kis műve pompás irónia akár a szocialisták sztrájkja, akár, és még inkább a nagyszájú hazafiak obstrukciója ellen.

A szellemes költő ki sem kerülheti az elmésségre, a csattanós végre támaszkodó műfajt, az epigrammát. Valóban Szávay számos epigrammai rövidségű és élű költeményt írt, amelyekben azonban hiába keressük a hexameternek és pentameternek fáradsággal összerótt lábait, mert az ő versei modern epigrammák könnyed sorokkal, csengő rímekkel; klasszikus őseiktől csak a rövidséget, az élcet, a csattanót örökölték. Ha hosszabb szellemes alkotásaira csak céloznom lehetett, e rövidebb lélegzetű termékeiből bemutathatok egyet-kettőt szó szerinti szövegükben is.

Csillagászat

Be jó, hogy nem születtem csillagásznak

S nem kell vizsgálnom csillagokat,

No mert miattam születhetne száz is,

Ugyan nem fogna el semmi extázis,

Én csakis eget figyelek folyton,

S ha az eltűnik, magamba se fojtom,

Hogy miattam már derülhet-borulhat,

Akár a világ fejére is hullhat

Csillagostul az egész boltozat.

A kivándorlás óvszerei

Az országháznak fáj a nép baja:

„A kivándorlás szörnyü mérvet ölt,

Lábunk alól kicsuszik már a föld,

Eztán vasárnap csukva lesz a kocsma,

Éneknek ép’ elég a zsolozsma”.

Hallja a nép s felförmed: „Micsoda?

Most már az egy vasárnap is oda?!

Már itt kibirni nem lehet, hiába:

Gyerünk Amerikába!”

Jótékony  hölgyek

A hölgyek szive szinarany,

A hölgyek szive vaj,

Amerre elsuhannak ők,

Eloszlik ott a baj.

Mindössze egy a bibi, de

Az nem nagy valami:

Hogy tudniillik az aranyat,

Mi jó szivükben benmarad,

Nekünk a férfinépnek kell

Prózai rézfillérekkel

Mindig beváltani.

De nemcsak az ilyen epigramma-féléknek csattan a végük, Szávay egyéb költeményeit, komolyakat, derűseket egyaránt szívesen végez pointe-tel. E célra felhasználja a szójátékot is, elég gyakran, de megvallom, néha olyankor is, mikor a szójáték nem illik a helyzet komolyságához, az érzelem mélységéhez. – Különösen a következő, másképp szép és hangulatos két költeményben bánt, hogy nem tudott ellentállni szójátékos kedvének, hogy egy-egy élc kedvéért megingatja érzése őszinteségében és mélységében való hitünket. Makai Emilt, a korán elhunyt költőt mily szépen siratja a két első versszakban:

A poétát eltemették,

Megsiratta a világ;

Hideg ajkát csókolgatta,

Halántékát simogatta

Mérhetetlen sok virág.

Augusztusi hullócsillag:

Ahány szem volt, rátapadt;

Erdők szürke csalogánya:

Egész világ ügyelt rája,

- Mihelyt szive meghasadt…

De megindultságunkból azonnal kizökkent a harmadik versszaknak az a szójátékba foglalt bizarr ötlete, hogy azok az élhetetlen poéták miért is nem kezdik halállal az életüket.

Éppen tőszomszédja e versnek az a másik költemény, melynek hatását szintén a szójáték rontja meg. Mohács fölött mereng el a költő, keresi a hajdani felhőt, habot, szellőt s nemzeti nagylétünket; felhőt, habot, szellőt megtalál, mert

„Hajh, minden feltámad: léte látszik, hallszik,

Csak a mi nagylétünk, csak az az egy alszik

Örök álmokat.

V.

De ne csodálkozzunk e nehány rossz helyre került szójátékon; nem óvhatja meg magát tőle az olyan költő, akinek lénye a játsziság, eleme a könnyedség. Kevés költőt ismerek pedig, aki Szávaynál könnyebben mozogna, a műfajok és versformák nehézségei között, aki több készséggel alkalmazkodnék a különféle tárgyakhoz, a változatos eszmékhez és érzésekhez. Ez a rendkívüli könnyedség, ez a csodás változékonyság teszi út hivatott alkalmi költővé.

Igazán Szávay elsősorban alkalmi költő a szónak jó és nemes értelmében. Alig van oly nemzeti, irodalmi vagy társadalmi ünnep, amelyet a költészet virágaival ne ékesítene. Rákóczi tetemeinek hazahozatala és a Petőfi-család hamvainak egy helyre temetése, a karcagi Kossuth-szobor és az érsemjéni Kazinczy-emlék, az első magyar trubadúr. Balassa Bálint emlékezete és a nyugtalan vándorköltő, a mi Csokonaink halálnak százados évfordulója mind, mind megrezegteti az ő szíve és lantja húrjait, de megdobogtatja szívét megszólaltatja lantját egy-egy kisebb közéleti esemény, mint például egy munkás gyermekotthon vagy egy munkás dalegyleti zászló felavatása, sőt a magánélet öröme és gyásza, így egy-egy jó ismerősének az esküvője, egy-egy író, költő, művész barátjának, Kulinyi Zsigmondnak, Vályi Nagy Gusztávnak, Dankó Pistának idő előtti halála.

Mindezen nagyon különböző alkalmakhoz eltalálja az illő hangot; Rákóczit dicsőítvén magasan szárnyal, Csokonaival pajkosan tréfál. Kazinczy szobránál ábrándozóvá lesz; érzelmesen ellágyul, amikor Petőfi anyjáról szól; szeretettől áradozik a gyermekotthonban, a homlokbarázdáló munka és az arcderítő dal testvériségét hangoztatja a munkás dalegyletben, szóval alig győzzük csodálni nagy alkalmazkodóképességét, kifejező erejének rendkívüli változatosságát.

Különös bravúrt fejt ki a öltő Balassáról szóló versélményében, amely meglepően hű utánzata. „A végek dicséreti” híres vitézi éneknek és amelyben régi a versforma, a Balassa-strófa, régi a szerkezet, a dicsőített Balassa nevének versfőkbe foglalása, régi a nyelv, Balassa legszebb szavainak és szólásainak csokorba foglalása, csak a költői felfogás, a művészi lélek új benne.

Szávayban a régi magyar hegedűst és lantos diákot látjuk feltámadni, amilyennek az irodalomtörténet tanítja és amilyenképp a legnagyobb magyar hegedűs, Arany János szerepelteti őket. Mint hegedős nélkül nem folyt le hajdan győzelmi lakoma vagy vereségi tor, úgy jelenik meg Szávay alakja az öröm és gyász nemzeti ünnepein; mint jó Tinódi Sebestyén lantos diák, úgy járja végig Szávay is nem a főúri várakat és a városi sokadalmakat, hanem a művelődés templomait és palotáit, az irodalmi és művészeti összejöveteleket, hogy ahol csak lehet, teljesítse költői hivatását, hogy az ünneplő közönség sehol se ismételhesse a nagy német költő panaszát: Doch den Singer vermiss’ ich, den Bringer der Lust.

Akinek „Ezer tavasz”-a talán ezer helyen is lelkesedésre dobogtatta a millenniumot ünneplő magyarok szívét, aki Vitézi énekével száz, meg száz Rákóczi ünnepnek a közönségét hatotta meg, aki a Csokonai kárhoztatásával százakra menő hallgatók arcát derítette föl, annak a nagy jóltevő költőnek elnézhetjük, hogy néha-néha méltatlan tárgyakra vesztegeti erejét, hogy iskolai mulatságokhoz ír prológot vagy jótékony hangversenyeknek csinál verses reklámot, sőt még azt a gyöngeségét sem rójuk fel nagy hibájául, hogy a Múzsával folytatott csapodár viszonyának a múló szülötteit fölvette többi szép költeményei közé. Meg vagyunk győződve, hogy ha munkáinak gazdag sorozatát teljes gyűjteménnyé szedi össze – aminek itt volna már az ideje -, akkor sokat kihagy e röpke termékek közül, akkor nem fogjuk fölvetni a kérdést, hogy mi köztünk nekünk Sassy Csaba házasságához (E. 102. lp.) vagy Csillag Klári esküvőjéhez (E. 103. lp.); hiszen elég, ha maguk az érdekeltek, a vőlegény, a menyasszony foglalják e verses üdvözleteket az üdvözlő sürgönyökkel egy kötetbe vagy másképp őrzik meg a többi nászajándékok sorában. Tudom, hogy nem könnyű dolog lesz Szávaynak egyiket-másikat kivetni, mert bizonyára kedves alkalom szülte mindegyiket, de a öltőnek kegyetlenebbnek kell lennie, mint a spártai apának: még oly kedves szellemi gyermekét, ha nem épkézláb, irgalmatlanul le kell dobnia a Tajgetosz mélységébe, akarom mondani: a papíroskosár fenekére.

VI.

Bármily soké s nagy szolgálatot tett Szávay, az alkalmi költő, bár hányszor támasztott örömet, fakasztott könnyet az ünneplők szívében, a gyászolók szemében, mégis én nem enemű alkotásaiban találom az ő igazi értékét.

Szellemének fénye leginkább elmélkedő költeményeiben ragyog, amelyekben egyszer derűs humora (Sietős élet), másszor mély bölcselete (Szent hazugságok) ragad magával. Milyen igaza van a költőnek, midőn jó asszonyok arcán a szent hazugságot mondja a legszebb ékességnek, a mosolyruhába öltözött gondot, a idegen szem első sugarára felszáradó könnyet s a többit, amelyekből a költő glóriát lát vonva az asszony-arcok fölött és melyek a dalos bölcsőtől a megigazított koporsópárnáig a mi áldott jó angyalaink. Reflexióit, életigazságait néha leírásba rejti. (Szeptember. V. 131 lp.) A nagy fasorban. (E. 41. lp.), amihez különben is hajlik; ezek közül némelyik mély értelmű allegóriává lesz, pl. A gránit.

De Szávay eleven festő erejéből tisztán leíró költemények is telnek, amint azt, a már előbb említett igen sikerült Fehér világ (V. 14. lp.) és Bál az erdőn (V. 42. lp.) bizonyítják; alkotó tehetsége azonban főképp elbeszélő műveiben bontakozik ki legteljesebben. Ez első hallásra különösnek tetszik; hiszen Szávay játszi lírikus, könnyed dalköltő, érzéseké s gondolatok rabja, hogy tűnhetnék ő ki a nehezebb mozgású, a szigorúbb rendet, az önfegyelmet követő epikában?

Azonban az ellentmondás nem megfejthetetlen, mert Szávay éppen oly epikai műfajokban jeleskedik, amelyek a líra határán állanak, amelyekbe könnyen beleöntheti egyéni felfogását, szuggesztív érzését. Különben ha választott tárgya még oly zord és merev volna is, megmelegíti és meglágyítja elméje sugaraival és szíve érzelmességével. Csak sajnálnunk lehet, hogy ritkán jár neki oly kedvező mezőn, hogy legújabb kötetében alig egynehányat, összesen, ha hármat találunk e lírai menetű elbeszélésekből. Egyik, a kötetnek leghosszabb lélegzetű darabja, egy bibliai történet Dávidról, a pásztorfiúról és Mikaéláról, Saul király leányáról, amelyben a szentírás szövegének hívséges követésével bámulatos módon egyesíti az előadás és verselés mai művészetét s melyben az események egyszerű, naiv elbeszélésébe lírai ömlengéseket, szerelmi duetteket vegyít bele; egyúttal új szellemben életre kelti a magyar költészetnek egyik legrégibb műfaját, a XVI. századi Batizi Andrások és Sztárai Mihályok oly igen kedvelt bibliai históriáját, melyhez a maga költeményét annyival hasonlatosabbá teszi, hogy az elbeszélésből ő is tanúságot von le, csakhogy nem hitelvet, nem az isten, hanem a szerelem mindenhatóságának a dogmáját hirdeti.

A másik az Ezüst pohár, amelyet legutóbbi versgyűjteménye címéül tett meg a költő és amelyben egy serleg történetébe szövi bele egy magyar nemesi családnak, mondhatni a magyar középnemességnek pusztuló sorsát. Hatásos művészi fogással az események nagy részét magával a pohárral beszélteti el, ami mindjárt közelebb hozza szívünkhöz a tárgyat, ámbár e művében többet elmélkedik a költő, mint érzeleg, úgyhogy különös szerkezetével emlékezetet Schiller világhírű Glocke-jára. A család életében majdnem azt a hivatást teljesítette az ezüst pohár, mint a harang az emberiségében, legalább ő maga büszkén vallja:

Én voltam a familia

Mindent számontartó fia,

A gyászoló, vigasztaló,

Ezüst hangon megszólaló,

Érző, telt keblü dalia:

Az eleven história.

A születőt be én fogadtam,

A leányt én, aki férjhez adtam,

A fiut hőssé én avattam

S az apákat én bucsuztattam.

Ami boldogság, ami gyász,

Bölcső s koporsó, közbe nász

Idők jött-ment le-fel:

Azt mind, mind én intéztem el.

Kár, hogy a pohár érzelmes története nem végződik elég hatásosan és az előzményeknek megfelelő komolysággal.

De az elbeszélő fajban bizonyára legsikerültebb alkotás „Cseresnyés Mária”, melynél különbet összes művei között is aligha találunk. Nem ballada és nem szerelmi dal, mondja róla a költő és ezt mi is valljuk, de minden bizonnyal igazi költői mű, melynek megható tárgya, mély érzelmessége és leheletkönnyű lírai formája Heine és Petőfi legszebb románcaira és genreképeire viszi gondolatunkat, a Kevlári bucsu-ra és a Sári néni-re. Méltó volna, hogy minden iskolai olvasókönyvben helyet foglaljon e költői műfaj mintájául és a munkásnéphez való szeretet, a szomorú emberi sors iránti részvét hirdetőjéül. De addig is, míg ez a kitüntetés érné „Cseresnyés Máriát”, engedje meg a t. közönség, hadd mutassam be újra ezt az egyszerű vén leányt, ámbár a Csokonai-kör jól ismeri, hiszen körünkben hangzott le ez a megható költemény, aminthogy Szávaynak legszebb új műveit közvetlenül a költő ajkától élvezhette a Csokonai-kör közönsége.

Cseresnyás Mária

Nem lesz ez ballada,

Nem lesz szerelmi dal,

Multakhoz nem viszen,

Zöld erdőbe se csal.

Szinhely a kefegyár,

Hová munkába jár

S hol harmincz éve küzd

Ezer más társa közt

Cseresnyés Mária.

Zászlódiszt ölt a gyár,

Ma ünnepnapja van:

Levél jött, czimeres,

És érdempénz, arany!

Egy munkást illet ez,

Méltó jutalma lesz,

S e munkás senki más,

Megmondja az irás:

Cseresnyés Mária.

Hosszu sötét urak

Beszédet mondanak,

Zöld lombsátor alá

Más jót is hordanak,

Főhelyre ültetik,

Dicsérik, éltetik,

S nehéz, nagy ünnepén

Sir és mosolyg szegény

Cseresnyés Mária.

Az ablaka alatt,

Mikor az est leszáll,

A munkás zenekar

Sok szép dalt muzsikál.

Óh, jóság istene,

Őnéki és zene!

El sem hiszed talán,

Szegény öreg leány,

Cseresnyés Mária.

Bánja is ő a nagy

Irást és aranyat,

De az a muzsika

Az ablaka alatt…

Nem ugy képzelte tán

Valaha, hajdanán,

De nincs egy szava sem,

Csak sir keserven

Cseresnyés Mária.

E három utoljára méltatott költemény csak a minap termett Szávay költészete fáján a többi illatos virág és friss gyümölcs sorában, holott – tudjuk – e fa 25 évvel ezelőtt nyitott először a magyar költészet kertjében. E 25 esztendő nem jelenti Szávay költői pályájának a bevégeztét, sőt talán a csúcspontját sem; mi kívánjuk, sőt reméljük és hisszük, hogy Szávay még sokszor jól tartja a Csokonai-kört, az egész magyar közönséget a költészetnek üdítő italával, mámorító borával nemcsak ezüst pohárban, hanem arany serlegben is.

Debrecen, 1909. január 18.

(* Felolvastatott a „Csokonai-kör”-nek 1909. január 23-iki felolvasó ülésén.)

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. X. évf. 1910.