Egy
kicsiny hajfürthöz van csatolva az a szomorú élettörténet, mely a maga
egészében előttem rejtély marad.
Tudják
Önök, hogy a főváros közelében mit jelent ez a gyűjtőnév: „német gyerek”. A
vidékre dajkaságba kiadott gyermekek viselik ezt a nevet. Közülök a legtöbb már
előre halálra van szentenciázva. Lelkiösmeretlen ápolónők kezei között
hervadnak el életök hajnalán. Egy pár hónap múlva fehérek, mint a fal. Az arc
üde rózsái lehullanak s a halál már csak hervadt rózsát tör le kegyetlenül.
De
láttam mégis oly német gyereket, kit lelkiösmeretes ápolónő gondosan kezelt.
Gyönyörű szőke fiúcska volt, körülbelül másfél éves lehetett.
A
dajka többször elhozta hozzám is s négy szem között besúgta nekem, hogy nem
holmi szedett-vedett gyerek ez, akit ő ápol. Nem tudja, kik lehetnek szülői, de
minden második hónapban föl kell mennie a fővárosba. A kicsiny fiúcskával
bérkocsiba ültetik, utcáról-utcára hordozzák, s egy szép fényes utcán
kiszállítják a kocsiból. Majd egy palota előtt ott kell járkálnia körülbelül
egy félóráig. A tartáspénzt nem sajnálják tőle. Rendszerint egy úriember adja
át, szigorúan lelkére kötve, hogy vigyázzon a kicsikére, mint a szeme fényére.
De
kicsoda állíthatna határvonalat a roncsoló toroklob ellen. Egy őszi délután
lelkendezve ront irodámba a dajka. Szemei kisírván, hangját elfojtotta a zokogás s jó időbe
került, míg végre szóhoz juthatott.
-
Talán beteg a kisfiú? – kérdeztem résztvevő hangon.
-
Nem beteg az már – tisztelendő uram -, zokogta a szegény asszony -, oly
hirtelen jött reá a betegség, hogy még csak nem is értesíthettem a szülésznőt,
aki néha-néha levélben kérdezősködik a kisgyermek hogyléte felől. Itt a
lakáscíme, kérem, írjon neki egy pár sort, hogy tudassa anyjával a fiúcska
véletlen kimúlását, s megint elkezdtek potyogni könnyei, így jajgatván: Jaj,
mennyi pénztől estem el! Megszántam szegényt, s másnap reggel el is küldtem a
szomorú hírt tudósító levelet.
A
temetést nem lehetett halasztani. A ragályos betegségben kimúltakat
haladéktalanul temetteti el az orvos. A kis német gyereknek behozták
keresztlevelét. Rendben volt minden. Járdai Kálmán névre volt keresztelve.
Mindjárt sejtettem, hogy ez alighanem álnév. A kisfiúcskát rövid imádság
kíséretében temettük el. Szomorú, részvétlen temetés volt. Alig akadt egy pár
kísérője. Csak a dajka zokogott keservesen; de ez sem a gyermeket, mint inkább
a havidíj elvesztését siratta.
Másnapra
a temetés után ajánlott levelet kaptam. Felbontom s a legkifogástalanabb
helyesírással írt levélben: „Édes anya”
esdekelve kér, hogy menjek el a dajka lakására, nézzem meg személyesen a
fiúcskát. Írjam le annak minden vonását, vegyem le nyakáról a kis arany
emlékérmet s vágjak le egy hajfürtöt, hogy azt emlékül őrizhessem meg a
szerencsétlen édes anya.
Megnéztem
a pecsétet s meglepetve láttam azon a bárói koronát és címert.
Fájdalom,
az anya kívánságát nem teljesíthettem, mert a kérelem elkésve jött hozzám.
Volt
a levélben egy tétel, mely még az én kíváncsiságomat is fölébresztette. „Nézzen
utána ön – írja a szerencsétlen anya -, ha csakugyan Járdai Kálmán halt-e meg s
nem más halottat temettek el az ő neve alatt, mert nagy okom van azt
föltételezni, hogy e gyermeket gonosz kezek csempészték el, hogy később céljaik
kivitelére eszközül használhassák föl.”
Ennek
utána is jártam lelkiösmeretesen. Nem működött itt közre semmi gonosz kéz… A
roncsoló torokláb rabolta el. Minderről közvetett úton értesítettem a
kérdezősködőt.
Harmadnapra
levelem elküldése után egy reggel a temetősoron lakók közül jelentették, hogy a
múlt éjjel fehér ruhás kísértett kóborolt a temetőben.
Többen
bizonyoztak, sőt a temetőcsősz meg is esküdött erre. Föl akar mondani
hivatásával. Eddig babonának tartotta, hogy a halottak éjféltájban feljöjjenek
kísérteni koporsóikból. – De most saját szemével győződött meg, hogy ez igenis
megtörténhetik.
Pár
napig mindenki a kísértetről beszélt. Az okosabbak azt hitték, hogy a
temetőcsősz esze meghibbant, de mikor három-négy ember is esküvel erősítette,
hogy ők is látták ezt a kísértetet, csak fejöket rázták.
Ez
a körülmény már titokzatosságánál fogva is, nagyon érdekelt, de másfelől
kötelességem is volt a babonás hiedelem ellen síkra szállani. Magamhoz
rendeltem a temetőcsőszt s kérdést intéztem hozzá, ha vajon látta-e a lepedőbe
burkolt kísértetet? S ha látta, mondaná meg nekem igazán, hogy az hol s merre
járhatott?
-
Hát kérem alássan – ötölt-hatolt a temetőcsősz -, én is láttam, meg Kolompos
Pista is, ott a legújabb sír mellett… Valami német gyereket temettünk el oda,
mintegy öt nappal ezelőtt.
Most
már nyomon voltam. Merően szegeztem szemeimet s így szóltam hozzá komoly és
szigorú hangon:
-
S aztán János, jól vigyázzon ám minden szavára, másokat félrevezethet, de engem
nem. Mondja csak, milyen kísértet volt az a fehérruhás asszony ott a német
gyerek újonnan behantolt sírhalma körül?
Az
ember elsápadt, kerek kalapját idegesen forgatta kezében. Nem mert nyíltan a
szemembe tekinteni, mintha csak érezte volna, hogy lelkében, mint valami
nyitott könyvből olvasok.
-
Egyetlen szavamba kerül – folytatám vállára téve kezemet -, s kend tömlöcöt ül,
de ha nekem mindent nyíltan bevall, még mindent helyrehozhatunk.
Most
még idegesebben forgatta kalapját, ujjai reszkettek, ajkai rángatóztak.
Látszott, hogy küzd önmagával.
-
De mikor úgy könyörgött, úgy zokogott – hebegte a temetőcsősz, még a kőnek is meg
kellett volna lágyulnia.
-
S kendet is meglágyította az a nehány forint, amit zsebre vágott. Ugyebár
belátok a veséjébe?
-
Kérem, szívesen – szólt most bátran szemem közé nézve -, ha az a nagyságos
asszony egy fillért sem adott volna, még akkor sem tagadtam volna meg kérését;
mert megszakadt a szíve… csak egyetlen hajfürtért jött el… kérem alássan, ne
tessék azt az áldott jó lelket valami bajba keverni. Hiszen csak ráborult a kis
halottra, hajából egy fürtöt vágott le s mindent szépen elrendeztünk.
-
Hát miért nem fordult a hatósághoz? – kérdeztem tőle.
-
Én is azt tanácsoltam először neki – viszonzá a csősz -, tudom a törvényt, s
nem akartam teljesíteni, amire unszolt, de hát azt hozta föl, azért nem teheti
ezt, mert akkor meg kellene magát ösmertetni, ország-világgá kürtölnék a hírt s
előkelő családját nem akarja szégyenbe borítani.
-
Jól van János – biztattam az öreg csőszt -, én is elhallgatom ezt a különös
esetet, ha kend mindent elbeszél előttem, de úgy ám, hogy egy szót sem szalajt
el.
-
Szívesen, tisztelendő uram, csak aztán ne tessék azt a szerencsétlen asszonyt
pellengérre állítani, úgyis sokat szenvedett. magamat nem sajnálnám, fél lábam
úgyis a sírban, de azt az úri kisasszonyt, bizonyosra veszem, sírba vinné a
szégyen s talán családja is kiátkozná. Öreg este kopogtatott be ajtómon. Úgy be
volt esve a szeme, hogyha valaki lezárja, halottnak hitte volna. Összetette
fehér kezeit s úgy esdekelt, vigyem ki őt kisfia sírjához. Erre szívesen
ráállottam, s amint mentünk a sír felé, hozzám hajolt, suttogva kérdezé: „Van-e
nálam lámpa, mert nagyon sötét van?” Erre azt válaszoltam, hogy az
szükségtelen, rátalálok én a sírra anélkül is, úgy tudom itt a járást, mint más
ember az ösmerős utcán, még a házszámot sem kell nézni,aztán még halkabban
susogta, hogy ő a lámpavilágnál meg akarná tekinteni a kis halottat. Erre már
meghűlt bennem a vér. Eleinte azt hittem, hogy elmebajossal jöttem össze.
Említettem, hogy a sírt hatósági engedély nélkül felbontani nem szabad,
forduljon a rendőrséghez. Könnyei mindjárt megeredtek.
-
Nem, azt nem tehetem, nem akarom, hogy a világ elé vigyem szégyenemet. Lássa
csősz bácsi, én nagy úri család leánya vagyok. Maga előtt nem titkolom el. Nagy
úrhoz akartak adni szüleim, kényszerítettek, erővel kényszerítettek, de nem
mentem hozzá, mert máshoz vonzódott szívem. Az az öreg úr, akit vőlegényül
szemeltek ki hozzám, mikor megtudta, hogy nem akarok felesége lenni, még jobban
üldözött szerelmével. Hogy tőle megmeneküljek, azzal, akit imádságig szerettem,
egy éjjel elszöktem, kisfiunk innen nagyon messze, idegen országban született.
Titkolnunk kellett, elrejtettük őt. Szülőim rám akadtak, a törvény vaskeze
hazahurcolt, de legalább a házasságból nem lett semmi sem. Azt hiszem, nyomára
jöttek, hogy gyermekem született, s attól tartok, az a rémkép üldöz, hogy ők
lopatták el kicsinyemet s most azt akarják elhitetni velem, hogy az a fekete
halál rabolta el tőlem… Magamnak kell efelől meggyőződnöm, mert máskülönben
érzem, meg kell őrülnöm.
-
Annyit beszélt, annyit rimánkodott, hogy megesett rajta a szívem. Ásót, lámpát
hoztam, s felástam a kis sírt, feltörtem a koporsó fedelét. A pár napos halott
még azon szép volt. Anyja nem ejtett ki egyetlen hangot sem. Körülnézte
többször, aztán levágott egy hajfürtöt, megcsókolta százszor is, együtt hantoltuk
be a sírt. Másik pillanatban már nyugodtabbnak látszott, leült a dombon,
kisírta magát s úgy mentünk vissza az én házamhoz. Gyalog kísértem ki a városon
kívül. Ott várakozott rá egy számozatlan bérkocsi, aztán elrabolta a hintó,
nekem pedig jutalmul egy ötvenest adott. Szívesen megfelezem tisztelendő
urammal ezt az ötvenest, csak mentsük meg a szégyentől ezt a szerencsétlen
kisasszonyt. Hogy igaz ügyben járok, bebizonyítom azzal is, hogy azt a levelet,
amelyet, mikor a bankjegyet nekem átadta, zsebéből véletlenül kiejtett, íme,
ezennel átadom.
Ekkor
egy összegyűrt levelet nyújtott át.
Sokkal
mélyebben meghatott engem ez a szomorú eset, hogysem azt a szigorú erkölcsbíró
szemüvegén vizsgálva, bíráljam el. Hogyne lehetne egy anya feljogosítva arra,
hogy megtekintse halott gyermekét? Miért vigye szégyenét a kárörvendő világ
elé? Nem ő a bűnös, de azok, kik őt oly házasságra erőltetik, amelynek szíve
ellentmondott. Szántam, szívemből szántam ezt a szerencsétlent, s a temetőcsősz
helyén én is úgy járok el, mint ez a becsületes jó öreg.
S
az az összegyűrt levél:
Kedvesétől
jött. Minden sora gyermekökről beszél. Biztatta az előkelő úrinőt ifjú kedvese,
hogy nemsokára oly állásra emelkedik, hogy nyíltan léphet föl, hogy
helyrehozhatják azt a hibát, amelyre őket kölcsönös szerelmök kényszeríté. Csak
bízzék! Reméljen, minden jóra fordul.
Pár
hétre ez esemény után olvastam a lapokból, hogy X. bárókisasszony férjhez ment
Y. grófhoz. Az ösmerősök fejöket rázták, hogyne! A gróf körülbelől 65 éves,
felesége 22 volt. Másnapra a házasság után a napi hírek közt olvastuk, hogy B.
miniszteri hivatalnok, kinek anyagi viszonyai teljesen rendezettek voltak,
valószínűleg szerelmi csalódásból öngyilkos módon vetett véget reményteljes
ifjú életének.
Az
összegyűrt levél közölte velem az ifjú nevét.
Tessék
az összekuszált fonálszálat kibogozni. Bölcsőtől a koporsóig talány a mi
életünk. Egy szőke hajfürthöz is szomorú, gyászos emlékek fűződnek.
Hátha
még az egész történetet ismernők!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. X. évf. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése