S. Szabó József: Nő és anya

1626-ban Bethlen Gábor büszke hadai harmadszor foglalták el II. Ferdinánd vezéreitől Felső-Magyarországot. A győzelem- és dicsőségteljes napok felújultak. Bethlen Pozsonyig nyomult s Bécset fenyegette. Egy csapatja áthatolt az öreg Dunán, a Szigetközbe. Izmos, vitéz székely fiúk; kapitányuk karathnai Állia Sámuel. Hédervárt szívesen fogadta őket a vár özvegy asszonya, Andrássy Kata, kinek ereiben székely vér keringett és reménykedő rokonszenvvel kísérte Bethlen háborúját. Második férje, Héderváry István pár évvel előbb halt el, két árvát hagyván maga után, míg első férjétől Lorántffy Mihálytól egy leánya maradt, Katica, a más fölserdült, 14 éves, bájos gyermek, aki ábrándozva szemlélte a csillogó harcosokat, miközben egy bakfis naivságával és meggondolatlanságával tépte le a keblén levő rózsát és a kapitánynak dobta.

Állia mosolyogva sietett feléje. Erős, hízásra hajló ember, már nem éppen fiatal, de előtte még, a fejedelem különös kegye folytán egy egész fényes pálya.

- Szép húgom – mondá a piruló s tette miatt most már igazán zavarba jött Katicának – köszönöm a rózsát, el is teszem a hadjárat emlékeül, mintegy legszebb katonai érdemrendet.

- Nem sokra megy vele – vágott közbe Kata asszony -, hisz holnapra már elhervad és vége lesz az érdemrendnek.

- Ne higgye Nagyságod, beleteszem a bibliámba, amit magammal hordok.

Katica merész volt egy kérdést megkockáztatni:

- Hát aztán a bibliát szokta olvasni kegyelmed?

- Minden nap. És miért kérdi kis húgom?

- Csak azért, mert különben ítéletnapig sem nézné meg, amit beletett.

A vitézlő kapitány úgy találta, hogy az a kis leány nagyon kedves, sokkal kedvesebb mindazoknál, akiket valaha látott. Nem sok ideje volt ugyan kedvességében gyönyörködni, mert a háború ezer változata csakhamar tovább vonulni készteté, de a rózsát magával vitte, haza Erdélyországba, a kies Küküllő mentén épült bonyhai kastélyába, ahol bús legényi egyedüliségében nemegyszer gondolt a hédervári kis tündérre.

Eközben Katica elveszíté édesanyját is, és a teljesen árva gyermeket mostohatestvére, Lorántffy Zsuzsánna, Rákóczi Györgyné vette magához Sárospatakra.

György úr vagyonával és eszével olyan hírnevet vívott ki magának, hogy a Bethlen Gábor halálát követő zavaros időkben a kis Erdély az ő erélye által hitte tovább is megtarthatni függetlenségét. Egymást érték nála a fejedelemségre kérő, hívó erdélyi urak. Ezek között Állia Sámuel is, mint fő-főember a székelyeknél. Így találkozott megint Katicával, aki – fájdalom – nem ismert reá. Még inkább elhízott és egy kissé meg is szürkült. Ki kellett magát magyaráznia.

- Tudja, az a kapitány vagyok, akinek egyszer Héderváron rózsát adott; még most is megvan, csakhogy most már nem a bibliában tartom.

- Hát hol?

- A szívem fölött.

Ez a legnyíltabb szerelmi vallomás volt. Gyanította ezt Katica is, de nem akarta észrevenni az öreg legény szavaiban rejlő célzást. Annál inkább észrevette nővére, a leendő fejedelemné. Állia rövid tartózkodása alatt mind erősebben kimutatta Katica iránti szerelmét, késő szándéka mind nyilvánvalóbbá lett, s Lorántffy Zsuzsánna jó véget kívánt érni húgával.

- Katica! – szólítá meg egy napon -, szeretném tudni, mi véleményben vagy te Állia uram felől?

- Miért, kedves néném?

- Fontos oknál fogva.

Katica a fontos okot egyszerre meg akarta könnyíteni, azért így szólt:

- De én édes Istenem, hogy tudnék én véleményt mondani olyan emberről, aki nekem apám lehetne?

- Már micsoda illetlen beszéd ez? – riadt fel Zsuzsa asszony. – Hát nem sejted te, mi célja van Állia uramnak?

Katica tetteté, mintha mit sem tudna s mintegy kérdésképpen kerekre nyitotta észbontó  nagy szemeit.

- Leány van a háznál, s aztán…

- Örökbe akarja talán fogadni!?

Rákóczinét kihozta sodrából húgának magaviselete.

- örökbe, de mint férj hűségeskü által és én jóléted és boldogságod érdekében ajánlom, hogy ismerd meg ezt az embert.

De már erre Katica megijedt és sírásra fogta a dolgot.

- Hát azt hiszi kegyelmed, hogy én vele boldog leszek? Hisz szívemben iránta az emberbaráti szeretetnél egy csöppel több vonzalom sincs. Én még várhatok, elég fiatal vagyok.

- Nono – csitítá Zsuzsa asszony a síró leányt -, hiszen nem is úgy mondtam én azt. Még meg sem kért; de ládd, nekem jobban tetszik, mint az a sok fiatal úr, aki körülted ugrál; egyik hóbortosabb, könnyelműbb a másiknál, csupa szenvedély mind, érett, megfontoló ész nélkül. Állia már kinőtt a hóbortos korból, meggondolva cselekszik, előkelő, gazdag és kedves. Hát kell ennél több, hogy egy férfiút szerethessünk? Csak jó lesz őt igazán megismerned!

A fejedelemválasztási mozgalmak Erdélyben mind nagyobb mérveket öltöttek. Állia minden erejéből igyekezett előmozdítani Rákóczi érdekeit, talán azért a szép két szemért is, melynek igézete alól szabadulni nem tudott. Hosszas huzavona után végre öreg Bethlen István uram és pártja is beleegyeztek, hogy az eszélyes és erélyes Rákóczi álljon Erdély élére. Rákóczit 1630. dec. 1-én Segesvárt Erdély fejedelmévé választották. A választás után Állia megkérte Katicát. A Lorántffy Zsuzsánna felelete ez volt:

- Katica húgomat kegyelmednél tudnom jólesik. Fejedelemné létemre is büszke leszek a sógorságra.

- Az a világ legszebb országa, Katica. Meglásd, szeretni fogod és szeretni fogsz minket is, akik benne élünk.

- Bár múlnék el az a nap, amelyen oda kell mennem! – tört ki Katica.

Az ifjú merően nézett rá s úgy kérdezé:

- Nem szereted az uradat!?

Katica halk szóval, de nyíltan válaszolt:

- Nem…

Napokon keresztül tartott a lakodalom s ezalatt a két fiatal – a rokonság édes jussán – nagyon sokat foglalkozott egymással. Csodálatos melegség fogta meg mind a kettő szívét, s káprázatos fény világította meg lelköket.

Mikor a menyegzőnek vége volt, Apaffy még egyszer kérdezé Katicától:

- Most is úgy félsz Erdélytől?

- Óh, már nem!

hogy miért nem, azt összelobbanó szemeik mondották meg.

II.

Állia hazavitte feleségét Bonyhára. Gyöngédséggel és szeretettel övezte, édes boldogságának nevezte. De Katica csak nem tudott mellette fölmelegedni, sőt férjének nyájassága és bizalmaskodásai terhére voltak, ingerelték. Szegény Állia uram sehogy sem tudott hozzá közeledni olyan módon, hogy abban Katica kedvét találta volna. Ha komoly méltósággal állott meg előtte, akkor az asszony mindjárt sírva fakadt, hogy az ő ura így-úgy akarja őt kommandírozni, ha pedig mosolyogva, ölelő karokkal sietett feléje, akkor meg haragosan fordult el tőle, mert hisz az férfiúhoz nem illő gyermekeskedés. Állia bármint próbálgatta, sehogy sem tudott rájönni, hogy miként lehetne az ő kedves felesége előtt férjhez illő tisztességgel megállani, avagy őt érinteni, míg utóvégre katonás merészséggel nekirontott, szenvedélyesen átkarolta és csókjaival halmozta el durcáskodó piros ajakát. Persze, ennek ismét sírás lett a vége. Álliának nem sok gyönyörűsége telt az úgynevezett mézeshetekben.

Annál vidorabb lett az asszony, midőn néhány hó múlva Apaffy István üdvözölni jött őt Ebesfalváról. Állia éppen akkor is azon mesterkedett széles, elhízott testével, hogy miként lehetne a bonyhai várkastélynak egy szűk ablakából úgy letekintgeti, hogy a Katica által követelt tisztességes távolság határait át ne lépje. Csinált is aztán olyan furcsa pozitúrákat, hogy a betoppanó Apaffy elnevette magát:

- Ejnye, vitéz kapitány uram – mondá tréfásan -, bizony csak különös ellenséggel van dolga!

- Hjah! Az asszony pajtás, az asszony; gyerek vagy te még ahhoz, hogy felfogd, milyen kényes portéka az asszony. Különben Isten hozott!

- Üdvözlöm kegyelmeteket édes otthonukban!

Katica szívesen nyújtotta oda kezét.

- Rossz rokon vagy – mondá szemrehányólag -, későn jössz meglátogatni. Hát olyan messze van Ebesfalva Bonyhától?

- Dehogy, sőt meglehetősen közel.

- Annál kevésbé vagy menthető. Most már legalább is egy pár hétig itt kell maradnod, hogy hibádat helyre hozd. – Szívesen látjuk, ugye – fordult oda férjéhez.

Állia sietett bizonyítani, s Apaffy hogy ne maradt volna? Pedig hej! sohasem jó a tűzzel játszani; át még olyan igen ifjú korban, mint volt Álliáné és Apaffy! De mit bánták ők azt! Lelkök fénykörén kívül esett minden, de inden; csak egymás alakját látták abban tündökölni. Míg Állia, mint Udvarhelyszék kinevezett főkapitánya, országos ügyekkel foglalkozott, azalatt ők órákig sétálgattak a kertben, vagy futkostak pillangók után a virágos réteken.

- Óh, boldog ifjúság! – sóhajtgatott Állia s valami olyat is gondolt hozzá, hogy nem okosan cselekedett Jupiter, mikor Vénust Vulcánussal összeadta, de Vulcánus még bolondabbul tett, mikor Mars úrfit házában dédelgette. – nemsokára alkalom nyílt e gondolatának helyes voltáról alaposan meggyőződni.

Egy napon Katica és Apaffy – szokás szerint – a kertben időztek s a nő fölcsengő kacajából ítélve nagyon jól mulattak. Álliát bántotta is, vonzotta is az a kacaj, s észrevétlenül ment utána. Egyszerre úgy hallotta, mintha a nő futástól elfúlva könyörögne:

- De István!... legyen eszed… nem szabad… én férjnél vagyok…!

- Egy csókodra szomjazom… szerelmes csókodat akarom valahára… nem azt a hideg, rokoni csókot!

Ekkor úgy hallatszott, mintha az ifjú elfogta volna a futó nőt s önfeledten, hosszan és többször megcsókolta volna.

Katica föleszmélt.

- Mit tettél, István?

- Haragszol érte, Katica?

- Nem! – susogta a nő.

Állia aznap ezeket mondta Apaffynak:

- Öcsém! atyádurad hazahívat, holnap reggel el kell utaznod. Nem hiszem, hogy egyhamar lássuk egymást.

A feleségének pedig négyszemközt így szólt:

- Elég volt a játékból! Apaffy holnap hazamegy. Egy férjes asszonynak más dolga és gondja van, mint éretlen tacskóval szaladgálni. Remélem megértett?

Örömtelen napok következtek Katicára. Sokszor föltámadt lelkében a kínzó önvád, becstelennek mondva azt az érzelmet,melynek fájdalma is édes volt keblének; sokszor megsajnálta az őt igazán szerető férjét; sokszor elmélkedett dicső családjáról, melynek nevét egyik őse sem szennyezte be; halálig sebezte az a gondolat, ha ő, az utolsó, tenné azt! Másfelől az az édes vonzalom, mely Apaffyhoz köté, heves mozgásba hozta vérét, szívét és annyira eltöltötte egész valóját, hogy szabadulni tőle nem tudott. Heteket, hónapokat élt le mardosó nyugtalanságban, küzdve szerelmével, mely csak nőtt a küzdelemben s elnyeléssel fenyegette eszét, esküjét, becsületét.

De ettől megmenté egy szende, ártatlan kis leány, kivel az ég megajándékozta, s kit háborgó anyai keblére szoríthatott. Paizsa, oltalma volt az élet keserűségei, a szív emésztő indulata ellen. Lassanként helyreállott lelke nyugalma, megjött életkedve. Leányának, leányáért élt bonyhai csendes magányában. Apaffy eltűnt, híre sem volt Erdélyországban. Állia a fejdelemmel hadakozott kint Magyarországon, mint a székelyek generálisa, öreg Rákóczi György kedveltje. 1638 tavaszán Fájban, Abaúj megyében az akkor pusztító fekete himlőbe esett s néhány nap múlva meghalt. Holttestét Bonyhára vitték és május 19-é nagy solemnitással eltemették.

II.

Katica tehát fölvette a szép özvegy nevet. Csak 25 év volt mögötte s előtte még egy életrevaló boldogság, amelyről nem akart, nem tudott lemondani; annál kevésbé, mennél inkább felgondolta és átérezte az Állia mellett eltöltött legszebb ifjúi éveinek örömtelen sivárságát. Nénje, a fejedelemné ugyan azt mondta neki:

- Gyermeked van, s akinek gyermeke van, az nem önmagáé. Hozd áldozatni leányodnak szívedet, életedet! Sohase győzze le benned a nő az édesanyát!

Óh, de ez olyan szívszakadásig magasztos lemondásnak tűnt fel előtte, minőre csak azt a fejedelmi tulajdonokkal megáldott hölgyet hitte képesnek, aki mondta! Mindamellett méltó testvére akart e nőnek lenni s azt felelte jó tanácsaira:

- Megpróbálom.

De szívében nem bízott, azért külső erősségekkel bástyázta magát körül. Elhagyta Bonyhát s Gyulafehérvárra ment lakni, hogy nővére közelében, a fejedelmi udvar szórakozásai között feledje szerelmét. Évek jöttek-mentek, de a szívébe tört nyílt által ütött seb még mindig sajgott; zaj, fény, pompa mellől édes örömest vágyott annak a férfiúnak keblén melegedni, akinek szavai szívét, csókjai ajkát szüntelenül égették. Csak szépen fejlődő leánya hozott számára megnyugtató enyhülést.

1644-ben Rákóczi III. Ferdinánd király ellen indult harcolni a hitért és a hazáért. az ország kormányzását György fiára bízta.

Mielőtt ezt tette volna a kegyes fejedelem, Istenhez fordult segítségért a gyulafehérvári nagy templomban, hol ez alkalommal Erdély rendei is összegyülekeztek, hogy áldás- és szerencsekívánás között bocsássák útnak a fejedelmet, ki Istenért és a szabadságért fogott fegyvert.

Az ünnepélyes szertartáson jelen volt Katica is. Élénk figyelemmel kísérte Geleji István püspök hatalmas beszédét. Tekintete véletlenül ifj. Rákóczi György környezetére esett, s rettenve ismert az ott álló udvari tanácsnok egyikében a rég nem látott Apaffy Istvánra. Jól megtelt, daliás, ifjú emberré lett; széles vállain, domború mellén megfeszült az aranyos mente. Arca lángolt, szemei ragyogtak, ahogy Katicára nézett. A régi tűz lobogott azokban, de még százszor erősebb lángokkal. Katica nem mert többé ránézni; alig várta, hogy az istentiszteletnek vége legyen;nem is ment, hanem futott haza és elzárkózott. hitte, tudta, hogy Apaffy jönni fog. Jött is, de zárt ajtókra talált. Bent Katica küzdött a szívével. Ki volt forgatva önmagából. A szeretett férfi puszta látása lázba hozta. Mit tegyen? Itt nem maradhat tovább. érezte, hogy a szíve gyenge, és még mindig változhatatlan érzéssel szereti Apaffyt. El kell távozni a csendes, a világtól félreeső Bonyhára. Tervét közölte a fejedelemasszonnyal anélkül, hogy a valódi okot megmondta volna. Lorántffy Zsuzsánna beleegyezett távozásába. Apaffy Gyulafehérvárt hiába vágyott többé Katicát látni.

Álliáné Bonyhán szigorú, majdnem zárdai életet élt. Társaságba nem ment, vendégeket nem fogadott. Leányában, a szépen növekvő Máriában volt minden öröme s boldogsága. Testi ereje ugyan megfogyott, de erkölcsi ereje nőni kezdett az önmagával vívott kitartó küzdelemben. Egyszer egy hónapban küldött neki hírnök által levelet a fejedelemasszony, melyre ő is válaszolt. ez volt egyetlen érintkezése a nagyvilággal.

A következő év tavaszán újra megjelent Lorántffy Zsuzsánna hírnöke. Katica maga elé bocsátotta. Szép szál legény volt a hírnök, s mikor csákóját lecsatolva a levelet átnyújtá, mélyen nézett a delnő szemébe. Katica e tekintetből a szolgaöltöny és elváltoztatott arc alatt is felismerte Apaffyt. Szinte kővé meredt a rémülettől.

- Hogy jöttél és minek jöttél ismét ide? – dadogá.

- A szerelem szárnyain jöttem és érted jöttem. Nem tűrhetem, hogy elhervadj, mint a dérütött virág és magam is utánad vesszek. Bocsáss meg, hogy itt vagyok; Isten látja lelkemet, akartam, de nem tehettem másképp. Bolyongtam idegen országban, küldve, sürgetve apámtól; jártam a vad török közt a fejedelem követségével; végig vadásztam Magyarországot, de mindenütt a bonyhai szép napok emléke kísértett és a te édes alakod rajzolódott előmbe. Föladtam a küzdelmet, hazajöttem, itt akarok lenni közeledben. Hát elűzöl?

Katica zokogva hanyatlott egy kerevetre:

- Mit mond a fejedelemasszony, mit mond!?

- Én nem azt kérdezem, hogy mit mond a fejedelemasszony. A koronás fő sem avatkozhatik büntetlenül a szív dolgaiba. Én azt kérdezem: mit mond a szíved? Meghidegült  már irántam s elutasít?

- Nem! nem utasít el! – mondá kitörve a nő. – Érzem, hogy hiába harcolok én is. Isten a tanúm, hogy a tied vagyok!

- A Szentháromság egy Istenre mondom, én is azt! – szólt a férfi.

Katica Apaffyval még aznap útra kelt Fejérvárra a fejedelemnéhez, hogy tudassa vele eljegyzésüket. Lorántffy Zsuzsánnát kellemetlenül érintette a hír.

- Úgy látom – mondá nővérének -, hogy tanácsom mit sem használt; elfeledted azt, hogy anya vagy. E házasság különben sem jöhet létre közeli rokonságtoknál fogva. Én abba soha bele nem egyezem.

Katicát bántotta a hideg hang, izgatott is volt, s ingerülten válaszolt:

- Hitemet adtam neki és azt meg nem szegem.

- Hitet adni Isten szolgája előtt szoktak. Balga lépéseddel vétesz a rokonvér, az Isten törvénye ellen, elveszíted a fejedelem kegyelmességét és az én testvéri szeretetemet.

- Ha ezzel el lehet veszíteni, hát legyen; köszönöm Nagyságodnak eddigi jóindulatát.

Lázban égve, gyorsan eltávozott.

Néhány nap múlva megjelent nála Csulai György uram, a fejdelem udvari papja. Szelíden szólt, mint egy atya. A bibliából vett idézetekkel, gazdag élettapasztalatának feltárásával és ékesszólásának minden erejével igyekezett lebeszélni őt az Apaffyval kötendő házasságról. Katica hajthatatlan maradt.

- Nekem őróla nem lehet többé lemondanom, tiszteletes uram. Évekig gyakoroltam magamat a lemondásban. Hiába! Őszülő hajakkal is visszatérünk az első szerelemhez. Ha lehetne, megfordítanám, de már késő, Apaffy bírja eskümet. (Saját szavai.)

- De asszonyom, a köztük fennálló rokonságánál fogva házasságukat tiltják kánonaink is.

- Ez akadályt elhárítja a dispensátio.

- De a fejedelem nem oldja fel.

- Feloldanak majd Magyarországon.

- És nem gondolja meg asszonyom, hogy az ilyen házasságon nincsen Isten áldása? Emellett Apaffy fiatalabb kegyelmednél, s ez maga visszariaszthatná Nagyságodat a házasságtól.

- A szerelem nem nézi az éveket, tiszteletes uram.

- Jó, de csak nézi az Istent. Kegyelmed egy hitbuzgó család tagja, Isten félelmében növekedve föl, aki a maga törvényeivel tiltja és a kárhozat veszélyével fenyegeti kegyelmedet, ha szándékát keresztül viszi.

- A törvényeket emberek csinálták, és ha lelkem nem vádol, nem félek a kárhozattól.

- Látom, asszonyom, hogy egészen vakká tette a szerelem; Nagyságodra többé az ég nem hat, hát leszállítom a földre. Tudja meg, hogy a fejedelem házassága esetén elvéteti jószágait.

- Kevés áldozat. Megmaradok Apaffy mellett.

- Hjah! asszonyom, de még mást is elvesz tőle a jószággal együtt.

- Mit?

- Nem mit, hanem kit!?

- Hát kit? – kérdezte szorongó szívvel az asszony.

- A – leányát – mondá nyomatékosan a pap.

Ettől a szótól megszédült Katica, s csak a szívéhez kapott, mintha el akarnák lopni. Azután odafutott Csulaihoz és megrázó hangon kiáltá:

- Ember! képesek lennétek erre!?

- Igen, asszonyom, ez el van határozva.

Katica egy szót, egy hang nélkül összerogyott, félholtan emelték fel a földről. Nagy sokára magához jött, amikor mint űzött vad ugrott fel, rohant leányához és megszakadni akaró keblére ölelé:

- Ezt akarjátok ti éntőlem elrabolni, ezt az ártatlan teremtést? Vétett ez nektek valamit!? Nem, nem engedem, nem bocsátom ki karjaimból! Vegyetek el tőlem mindent; kincset, jószágot, összes vagyonomat!... csak ezt az egyet… hagyjátok meg nekem!

A pap erre azt mondá:

- Asszonyom! a fejedelem megbízásából beszélek. Leányát megtarthatja, de Apaffy nélkül. Gondolkozzék holnap reggelig, hogy melyiket választja: leányát-e, vagy szerelmesét!?

Oly kérdés ez, melynek megoldásába beleőrülhet egy jó anya, aki egyúttal szerelmes asszony is.

Katica tompa lélekkel egész nap csak sírt, egy árva gondolat nem jött a fejébe. Megérkezett az este is. A csillagok milliárdjai reszketve ragyogtak az égen, s távolról édes-bús furulyaszó hangzott. Valamelyik szerelmes pásztor altató dala. Katica a nyitott ablaknál ült, s izzó homlokát tenyerébe hajtva nézett az alatta csendesen folydogáló Maros habjaiba. Milyen jó volna azok között nyugodni! ott elmúlna minden szenvedés! megfagyna a forró vér, nem dobogna fájdalmas érzést a szív, nem szülne kínos gondolatokat az agy; vágy, szenvedély, szeretet mind, mind elpihenne. Milyen jó volna ott! Az asszony úgy érezte, hogy valami láthatatlan erő húzza lefelé, s kijjebb-kijjebb hajolt az ablakon. E pillanatban alvó leánya nyöszörögve mozdult meg. Katica félőrülten futott hozzá:

- Ne félj, édes angyalom, itt vagyok, nem hagylak el… soha… soha!

Odaült gyermeke ágyához, s nézte, hogy szenderül el ismét nyugodtan, mosolyogva. E mosoly visszaadta az anyát önmagának, lehunyta szemét és édes álmodozásba merült leánya jövőjéről, boldogságáról.

Hirtelen felriadt. Egy fényes, fehér sáv vonult el szemei előtt. Az égről egy ragyogó csillag lefutott. „Szerelmünk csillaga volt – sóhajtá -, most már vége… vége.” De eddigi boldogtalansága égig meredezett előtte és kárpótlást kért, követelt a szeretett férfi oldalán. A sürgetés mind erősebb lett, vére lázba jött, idegei megfeszültek. Gyors léptekkel járt-kelt a szobában. A boldogság képe hívta, csalogatta. A képből Apaffy arca tekintett felé vágyóan, szerelemmel. Óh, milyen gyönyörűség lesz vele, általa és benne élni, üdvözülni! Ábrándjait fonta… fonta tovább, repülő lélekkel, aranyos fonállal. Észre sem vette, hogy hajnalodik. Egyszerre ébredő leányának sírása hallatszott:

- Anyám! édes anyám?!

Katica tetőtől-talpig összerezzent, ábrándjai összetörtek, futott leányához, elfeledte rajta kívül az egész világot, ismét anya volt.

A fejedelem megbízottja nem sokáig váratott magára.

- Asszonyom! a kegyelmed válaszát kéri a fejdelem őnagysága.

- Lemondok Apaffyról! – szólott Katica szilárdan.

- Akkor kérem Nagyságodat, adjon erről hitlevelet.

- Hát nem hisznek szavamnak?

- Ebben a tekintetben nem, asszonyom!

A nő nyugodt elhatározással lépett íróasztalához és kezébe vette a tollat. E pillanatban nyílott az ajtó, s belépett rajta Apaffy István. Komolyan, arcán egy átvirrasztott éj nyomaival. Katica ijedten ejté le a tollat.

- Jó reggelt, asszonyom! – üdvözlé Apaffy -, kegyelmeddel négyszemközt óhajtanék beszélni.

A fejedelem megbízottja kivonult, s a megnyílt ajtón át látni lehetett a folyosón felállított fegyveres hajdúkat. Ha Katica Apaffy mellett marad és önként nem adja, erőszakkal is elviszik leányát. a nő egész testében remegett a férfi előtt, aki talán esküjét jött tőle számon kérni.

- Utólszor vagyok nálad – szólalt meg Apaffy -, eljöttem búcsúzni; válnunk kell… így akarja a hatalom, ha szinte szívünk elvérzik is a fájdalom alatt. Én visszaadom esküdet Katica! Oly árt kívánnak tőled érettem minőre a holt anya szíve is fölriadna. A választás elől én visszavonulok – folytatá elérzékenyülve. – Szívednek azon melegével is, mellyel eddig engem környeztél, vedd körül ezután gyermekedet, neki több joga van ahhoz, mint nekem; - feledj el engem örökre… Isten veled!

- István! – sikoltá a nő magánkívül, mialatt odarohant a távozó férfihoz, átölelte nyakát, keblére rejté arcát, s fuldokolva, görcsös zokogás közt rebegé, - ne hagyj el!... meghasad a szívem… nem lehet nekünk elválnunk… sokkal nemesebb vagy te, sem  hogy én lemondhatnék rólad. – Vigyétek el leányomat!... vigyétek, de úgy, hogy ne lássam! – kiabálá magánkívüli állapotban s az iszonyú kín terhe alatt lassanként megszűnt szívverése és ájultan hanyatlott Apaffy karjaiba.

Ezalatt elvitték leányát.

… Mikor Katica mély ájulásából föleszmélt s fölvetette bágyadt szemeit, pillantása a mellette térdelő Apaffyéval találkozott.

- Te vagy itt István!? – susogta elhaló, gyönge hangon.

- Én vagyok édesem!

- Ugye jól van ez így!? Ekképp rendelte ezt az Isten… Most már igazán egymáséi vagyunk.

- A sírig! – súgta Apaffy.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. X. évf. 1910.