dr. Molnár István: Az orosz népdal

 

Thomas Moore, a nagy angol költő mondja egy helyütt, igen szerencsésen, hogy a levegőben valósággal dallamok úszkálnak, amiket csak meg kell tölteni szöveggel. Szinte azt lehetne hinni, hogy az eldalolt énekek látatlan árnyképei ott tolonganak a mindent ölelő és mindent éltető légben. Az a mondás, hogy valamely gondolat, eszme, érzelem a levegőben van, éppen nem értelem nélküli frázis. Meg vagyok róla győződve, természettudományi biztossággal, hogy a levegőben eszme-roncsok úszkálnak, mint ahogy a tenger vizét millió meg millió lény felbomlása, roncsa teszi olyan termékeny elemmé. az ember az érzéseit, gondolatait kileheli a világba. Minden gondolat, érzés az idegek égése, amelynek a füstje a lehelet. Természettudományi igazság ez, nem pedig frázis. Hogy ezek a gondolat- vagy érzelemspórák kicsírázzanak, nem kell hozzá más, mint hogy egy más, hasonérzésű ember belehelje őket.

Ezer dallam kering köröttünk látatlanul, mint testetlen árny, mintegy arra várva, hogy kitöltsük őket szöveggel, mert hiába, szöveg nélkül dalolni nem lehet. A szöveg a dalnak a csontváza, míg a dallam a lelke. Nemcsak a magyar földön kóvályognak százával az ilyen kóbor dalok, hanem ott vannak azok minden földön, így a roppant orosz rónán is. Hogy ki szerzi őket? Éppoly nehéz volna megmondani, int azt, hogy honnét veszi magát egy réten a sok virág. Az azonban bizonyos, hogy minden virág egy magról nőtt, épp úgy minden dalnak kell egy szerzőjének lenni. Egyén nélkül nincs alkotás. Mondjuk, egy érzékenyebb, finomabb lelkű népfia, akinek a neve azonban nem jutott be az irodalomtörténetbe. Elfeledték, mint ahogy ezer tehetség elvész nyom nélkül, jobban mondva név nélkül, míg az ezeregyediket felfedezik. Hány Blaha Lujza veszhetett el a homályban, míg egyet felfedeztek? Hány Helmholtz-nak, hány Comte-nak a hamvait nem fedheti a debreceni temető, akik talán, más környezetben, világraszóló műveket adhattak volna!

Itt van egy gyönyörű orosz dal, amelynek a hangulata és dallama engem egyszer úgy megragadott.

A kurgánon, a roppant pusztaságban,

Ül egy sólyom, rajta nagy nehéz láncz van;

És ott ül évezredek óta már,

de szabadságra, hajh, hiába vár.

Dühében karmait mellébe vágja

S nagy cseppekben száll forró vére árja.

A felhők fent szabadon szállanak

S a roppant puszta körül – hallgatag…

Siessünk megvilágítani itt a kurgán szót. A régi szlávok az eltemetett hősök fejénél nagy halmot hordtak össze földből. Ezek a nagy földhalmok a kurgánok, régi szláv hősök óriási sírjai. No már most. Ezt a szép dalt, mint népdalt éneklik Oroszországban igen sokan, nem is sejtve, hogy az egy kiváló költőjüknek, Nyikityin-nek a dala. Hányan nem éneklik ezt a szép dalt: Kondorosi csárda mellett népdal gyanánt? Mily kevesen tudják, sok százezerből pár ezer, hogy ezt a dalt Arany János szerzette.

Ez a két kis példa sokat megmagyaráz. Itt van egy másik orosz népdal, éppen Volga-menti:

Szegény, szegény ágacska

Hová uszol te? – mond!

Vigyázz, szegény, a tenger

Mély áramába fojt.

- Miért vigyázni nékem?

Az ág igy válaszolt;

Én már rég elhervadta,

Élettelen vagyok.

A fáról, amely táplált,

Letépett a vihar;

Mit bánom? – Hömpölygessen

A hab, hová akar…

Ez már valódi népdal, amelynek a szerzőjét nem ismeri senki, mert nem jegyezte fel senki. Mindenütt dalolják a roppant Volga mentén s az egész orosz világban, a Kárpátoktól a Csendes-óceánig. Miért? Mert az érzés, amit kifejez, meg van jóformán mindenkiben. A közvetlenségben benne an az egyszerűség, mi mindég mérhetetlenül több embernek a sajátja, mint a modorosság. Miért? Mert az egyszerűség kényelem, míg a modorosság (a francia maniéres szó) rendkívüli terhet ró az emberre, és az ember alapjában lusta. A gyávaság, Fichte szerint szinte egy neme a lustaságnak, azért van annyi gyáva ember. A bátorság a lelkierők összeszedése, tehát munka, azért van meg oly kevés embernél. Nos, az egyszerűség biztosítja az ilyen daloknak – az egyszerű érzelem egyszerű dallamot von maga után – a nagy elterjedését. A Danse macabre, amint azt Saint-Saens megzenésítette, sohasem fog egyetemes elterjedésnek örvendeni, mert igen kevesen fogják megérteni, csak a zeneileg képzett emberek.

A népdalok valamennyi nemzetnél, hogy úgy mondjuk, tömeg-érzelmeket fejeznek ki, s tömegdallamra éneklik őket. Itt van egy másik orosz dal, amit szinte széltére énekelnek a roppant orosz világban.

Repülj, kedves fülemilém,

Az én szép szülőhazámba;

Ott, az én szülőfalumban,

Él egy öreg, jó anyácska:

Az én szegény, jó anyácskám, -

Oly elhagyott, olyan árva.

Az ő kis ablaka alatt

Van egy göndörfürtű fácska;

Én ültettem azt a kis fát,

De gondot ő viselt rája;

Nem vizzel öntözte ő azt,

De öntözte könnye árja.

Szállj a fára, fülemülém,

Rakják puha fészket rajta,

Költs benne sok kis magzatot,

Áraszd szived ezer dalba –

Szegény öreg anyácskámat

Megnyugtatva, vigasztalva.

Ne sirjon az én jó anyám,

Ülve a kis ablak alatt,

Rám gondolva, ha egy vándor

A házunk előtt elhalad;

Hiszen az én szegény szivem

Érte ugyis majd meghasad.

Van óra, midőn nap és hold

Látják egymást fent az égen;

A mi viszontlátásunk is

Eljöhet még, - és ugy érzem –

Amikor nevetünk – s aztán

Sirunk – forró ölelésben…

Ezt a népdalt (népdal mindaz a dal, ami átmegy a nép ajkára) egy szegény vándorszínész írta, Czüganov. Lehetetlen észre nem venni, első pillantásra, a nagy rokonságot közte és a mi Petőfink gyönyörű verse közt, Kis lak áll a nagy Duna mentében. Ki kell azonban emelnem, félreértések elkerülése végett, hogy az itt közölt orosz dalok fordítások, amik távolról sem fedhetik az orosz eredeti bájosságát és zeneiességét. Az orosz műveket, híven nem lehet fordítani. Más a magyar nyelv szelleme, más az oroszé. Az orosz nyelv tudja kicsinyíteni a főnevet, melléknevet, az igét! Tudja fokozni is az igét! Az orosz nyelv végtelenül finom műszer, hajlékony, mint a lehelet, s kemény, mint az acél. Igen, olyan, mint az acél, amely kemény, éles, de hajlékony, mint a damaszkuszi penge. Az orosz minden tárgynak, gondolatnak, földnek, égitestnek, elvont fogalomnak, természeti jelenségnek valósággal családi színezetet ad, amit a fordításban nem lehet követni.

És van dala minden számára a világon. Megénekel mindent. Az oroszok bölcsődalai messze földön híresek. Báj, zeneiesség dolgában azonban legmagasabban állanak a kozákok bölcsődalai. A kis-orosz nép lelkivilága a leggazdagabb a szláv népek között, s talán nem lesz nagyítás, ha azt mondjuk, hogy egész Európa legköltőibb lelkű népe a – kis-orosz. Ebből a nagy adományokkal bíró népből fakadt fel a kozákság, az orosz erőnek ez a különös megnyilvánulása. Egy külön intézmény a kozákság, unikum az egész világon. Egy neme, mint a nagy Gogol mondja, a vallásos lovagrendnek, amelynek legfőbb jelszava az igaz hit (ortodox orosz egyház) védelme. No de ennek az oly érdekes kifejtése igazán nem tartozik ide. A kozákanyák dúdolásaiból leste el a nagyon nagy Lermontov (27 éves korában már meghalt) ezt a bájos és megragadó bölcsődalt, amivel ma altatják a kisdedeket Oroszországban az anyák.

Kozák bölcsődal

Alud, én szép kis gyermekem.

Tente bubája!

Bölcsődre rá néz csendesen

A hold világa.

Mondok majd szép mesét neked,

Dalt is utána:

Aludj el, hunyd be szép szemed,

Tente bubája!

Sziklákon ugrál a Terek,

Ugy tör előre;

A csecsencz bosszutól remeg,

Villog a tőre.

De atyádat megedzte rég

A harcz világa;

Aludj el már, csendesen légy,

Tente bubája!

Te is megéred, lesz idő,

Majd a harczi zajt,

Ha majd lábad kengyelbe nő,

Kezedben a kard.

Én meg a nyerged kihimzem,

Ugy ülsz reája;

Aludj el már, drága kincsem,

Tente bubája!

Hős leszel, szép ifju, délczeg,

S lelkedből kozák;

Köszöntesz, ha kikisérlek,

Ugy robogsz tovább.

Hány könnyem száll akkor éjen

fiam nyomába!

Aludj el már, drága vérem,

Tente bubája!

Én majd csak kesergek s várlak,

Hajh, reménytelen!

Nappal mormolván imákat,

Sirva éjeken.

Elgondolom, messze innen,

Nehéz a pálya.

Aludj addig, míg baj nincsen,

Tente bubája!

Adok majd az utra képet;

- Pap megszentelé, -

Ha imára rogy le térded,

Tedd magad elé; -

S majd csatára készülőben

Gondolj anyádra; -

Aludj végre, drága szépem,

Tente bubája!

Ennek a szép bölcsődalnak a megértésére elengedhetetlen egy pár ú. n. helyi vonatkozás. Lermontov a kaukázusi kozák anyák ajkáról leste el ezt a páratlan kedves dalt. A Kaukázusban ered a Terek folyó, a híres Darjal-szorulatban, ott ugrál köveken. A vad hegyi lakó, a csecsencz, bosszút liheg a kozákra, de akit éppúgy megedzett a harc, mint az ólálkodó csecsenczet. A legmeghatóbb kép a 4. strófában van, midőn az anya „kikiséri” a fiát. Ez különleges esemény, amiben igen sok a megható. A kozákfiú, ha elérte a teljes kort, elment a kozáktáborba s ott maradt, igen sokszor haláláig. A kozák anyáknál igazi szertartás számba ment a fiaik „kikísérése”. Gogol mesteri tolla tudta csak leírni ezt az ünnepélyes percet. A kozák fiú lóra pattan s a kapu felé indul lován, teljesen kozák fegyverzetben, legényesen félrevágva kozáksapkáját. A szegény anya, ki igen gyakran egy élőhalottat siratott el, utána rohan, belekapaszkodik a kengyelbe, zokog, odaborul a ló oldalára. A fiú egy percre ellágyul, lehajol anyjához, de azután, amint fellobban benne a kozákvér, kiegyenesedik, „szalutál” az anyjának s elrobog. A szegény anya most a kapufélfára rogy s úgy zokog, siratva fiát, akit tán sohasem fog látni többé.

Ez a szomorú, megható jelenet ismeretlen a magyar anya előtt, mint ahogy ismeretlen a bölcsődal is. A magyar irodalomnak még nincs egy szép bölcsődala (berceuse), míg az oroszok ezen a téren elöl állanak. ennek a szép kis bölcsődalnak a hangjegyét legközelebb Lemberg-ben lehet megkapni, a Sztavropigijszkij Insztitut c. nagy könyvkereskedésnél, ahol bármelyik orosz dal, opera, operett hangjegyei raktáron vannak. Az Osztrák-Magyar Monarchia számára az orosz irodalmi és zenei művek dépó-ja Lemberg. Azt mondanom sem kell, hogy Lermontov altatóját szinte lehetetlen, az eredetinek megfelelő szépségekben, visszaadni magyarul. az eredeti Bájuski-báju-t csak nehezen fedi a magyar Tente-bubája. Az orosz bájity-ból jön a magyar bájol, elbájol, varázsol szó, ami a varázsol, megint orosz szó, magyarul elszédítést, káprázást fejez ki.

Az élet legbájosabb jelenete mellett par contraste, az ellentét kedvéért, lássuk a legcsúnyábbat. Egy börtönben vagyunk, Szentpéterváron, nem mint letartóztatottak, hanem mint figyelők. Gyönyörű szép tavaszi nap van. A foglyokat kieresztik a börtönudvarra sétálni. A börtönőrök nagyon elnéző, derék legények. A foglyok persze bilincsben, elszélednek a fogház roppant udvarán. A rokonszenv azonban itt is érvényesül. Egyesek leülnek kártyázni, másik csoport odatolul egy fűzfa-poéta körül, aki nagy lelkesedéssel szavalja nekik „legfrissebb” szerzeményét. Érdeklődéssel hallgatják, amivel nagy örömet szereznek neki. Amint elhallgat, kifogy belőle a szusz, előáll egy másik fogoly. Erre még nagyobb figyelemmel néznek. Két fakanál van a kezében, amiket felemel. az udvar más részéből is rohannak oda foglyok, békóikkal zörögve. Mindenki tudja, hogy nagy eseményre van kilátás.

Amint másodszor is felemeli a két fakanalat, a foglyok egy része feláll félkörben, más része leül a lépcsőkre. Mindenki a torkát köszörüli. A torokköszörülés után ünnepi csend áll be. A fogház udvaráról mindenki odasiet, fogházőrök, igazgató, felügyelők. A fakanalas fogoly előbb szigorúan végigtekint a „khóruson” aztán egy igazi maesztro gesztusával felemeli ünnepiesen a két fakanalat. A khórus elkezd búgni szélesen. Nagyszerű kép, unikum tán az egész világon. Ezek a lerongyolt, züllött emberek Isten tudja, honnét szedve össze, mily bűnök miatt, a „maesztro” intésére elkezdtek énekelni. Vad, vándorló nóta volt ez, amiben azért nagyon sok az érzés. És énekelt a khórus.

A Bajkálon-tuli pusztákon,

Hol aranyat rejt a szikla,

Sorsát átkozva megy a vándor,

A vállán elnyütt tarisznya.

Oldalt csörömpöl a csajkája,

Batyujában csörg a kanál.

Ugy megy az őserdőkön által,

Hol utjába a dúvad áll.

Silány rajt az elnyütt ingecske;

Foltoktól csupa tarkaság –

Silány a fején a nyütt sapka

S a szürke fogházi kabát.

Amint odaér a Bajkálhoz

S rozzant csónakján ring tova,

Rákezd egy édes-bús énekre:

S szülőföldjéről szól dala…

Igen! a kedves Rosszijának, az édes Oroszországnak! Van-e ehhez fogható kép az egész világirodalomban? Nem hiszem. Ezek az emberek ind ismerték már a szibériai, mandzsuriai, talán a kínai börtönöket is. A börtön ő előttük nem rém, hanem alma mater gondoskodó anya (Tyurma-matuska: börtön-anyácska). És énekelt a khórus aztán még számtalan börtöndalt, magával ragadta az egész fegyházat, amely egyetlen mindent betöltő dal lett estére. A magyarban nincsenek börtöndalok, de tán jobb is így. A magyar közönség még nem ismeri a fegyházak különleges életét. az orosz világnak ám volt egy Dosztojevszkije, mindmáig a legmélyebb regényíró, aki hét éven keresztül volt a fegyház lakója, Szibirijában s akinek nagyszerű fegyházi rajzai egyedülállók a világon. (Levelek egy holt házból. Magyarul nincs meg.)

Az ellentétek mindég termékenyítő társulásának élvén, ragadjunk meg egy más jelenetet. A kozák asszony férjhez akarja adni a leányát, s a lánynak semmi kedve a férjhez menésre. Szeretné még élni világát, amit jóformán most kezdett el. Az orosz lánykákat nagyon korán férjhez adják, legtöbbször a lány beleegyezése nélkül.

Ne varrj nékem, jó anyám,

Piros szarafánt;

Kárba veszett munka lesz,

Nem való reám.

Korán még kontyba kötni

Ezt a szét hajat,

Jobb ha az tovább is igy

Lányosan marad.

Selyem fáta ne födje

Két szemem tüzét;

Bennük, míg igy lány vagyok

Csábitóbb tűz ég.

Arany szabadságomat

Hejh, ugy szeretem,

Szabadságomon kívül,

Nem kell semmi sem.

- Gyermekem, drága vérem,

Te kedves leány,

Kis szeleburdim, szivem,

Hallgass csak reám!

Nem csaponghatsz mindég igy,

Mint a kis madár;

Mint lepke, mely virágról

Más virágra száll.

Arczod rózsája elhull,

Elszáll az idő;

Megunod még lánykorod

S bánat vesz elő.

Lám, öregségben is vár

Ifju kor reánk,

Ha látjuk gyermekeiket

S kisded unokánk.

Én is ép ilyen voltam

Ifju koromban,

Nekem is azt dalolták,

Mint neked mostan…

Ez a kis néprománc minden magyarázat nélkül is érthető. A szarafán az orosz parasztasszonynak különleges ruhája, amit csak az asszonyok vehetnek fel. A fáta nagy fátyol, amely a jegyesek megkülönböztető viselete. Ezt a románcot akár itt nálunk is lehetne dalolni, annyira rokon az orosz gondolkodás és viselet a magyarral. Azelőtt sokáig nem tudták, hogy népdal-e ez a románc, vagy műtermék, csak később jöttek rá, hogy ez is az oly korán elhalt Czugánov-nak a szerzeménye, aki mint vándorszínész járta be a roppant birodalom jórészét, s abban halt meg, amiben az orosz írók jelentékeny része – tüdővészben. Igazán elszomorító látni, hogy Oroszország legjobbjai közül mily sokan halnak el ebben a pusztító vészben. Az orosz irodalomtörténetben ez a frázis a leggyakoribb: „Meghalt tüdővészben, első ifjúságában.” Így hunyt el a gyönyörű tehetségű Kolyczov, a népies költészet leghivatottabb művelője, akinek majd minden dala átment a nép ajkára; így halt el Nyikityin, Czuganov, Polezsájev s az a költő, aki tán a legnemesebb volt, nemcsak a nagy orosz, hanem az egész európai irodalomban, az imádandó Nadszon. A művelt orosznak elfogódik a szíve, ha arra gondol, hogy mivé fejlődhetett volna ez a hatalmas szellem, amit még bimbó korában, 25 éves korában lefonnyasztott a tüdővész. Az istenek talán megirigyelték a dicsőségét, s azért vették magukhoz oly korán. Nos? Nadszon költeményeit még most is, úgyszólván évről-évre 120-150 ezer példányban nyomtatják, 1888 óta, hogy az ifjú Nadszon Nizzában meghalt. Ennyire még Zola művei sem értek. Hiszen az orosz rendkívül nagyra becsüli a lángészt, elannyira, hogy ma tán csak Oroszországban él a geniolatria, a lángész imádása.

Itt van egy szép kozák románc.

A mezőn a sirdomb a széllel beszélget:

Fujj, harsogj, te zugó vihar, hogy ne feketéljek.

Hogy ne feketéljek, hogy ne penyésszem,

Hogy fölöttem pusztai fű zöldelve tenyésszen.

Ámde a szél nem fú, tüzel fent a nap,

Csak a pusztán a kis füvek a szélben inganak.

Hejh, a pusztán folyó, a folyón tul tanyák,

El ne hagyd, jó kozák legény, siró öreg atyád.

Ha atyád elhagyod, elveszel nyomtalan.

Testeddel a sebes folyó a Dunába rohan.

Nincsen a folyóban, dehogy van annyi hal,

Mint a mennyi jó pajtásod abba már belehalt.

Amennyi a folyó partján a vad káka,

Annyi pajtásod vitte már az a nagy Dunába…

Mennyi hasonlóság van ebben a kis kozákrománcban a magyar néprománcokkal! Nem is érdemes azt külön fejtegetni, annyira nyilvánvaló ebből a példából is. De, kérdhetné az olvasó, mit keres a Duna, a mi Dunánk az orosz népköltészetben? A Duna az Orosz birodalmat csak rövid folyásában érinti. S mégis a Dunának több költészete van orosz földön, mint nálunk. A Duna (oroszul Dunaj) az oroszok szemében hős, tehát külön egyéniség, akiről regék szólanak. Nagy hős volt a hajdankorban Dunaj-Ivánovics, aki szeretet hitvese sírján megölte magát. az ő szívéből folyt ki a Duna a hős vérével együtt. Ez a szép rege több hozzá hasonlóval együtt ott született meg a termékeny kis orosz földön. A régi szlávok, sőt a maiak is, tisztelik a folyókat, megáldják őket, áldozatokat mutatnak be nekik. A Volga vagy a Dnyepr az oroszok előtt nem csupán víz, hanem hős, egyéniség, akikről regék, népmesék szólanak. Ez a vonás, a folyók tisztelete az emberiség őskorában egyetemes jelenség volt, amit úgy nevezhetnénk, hogy hydrolatria, vízimádás. A népmesék épp úgy, mint a népdalok, mindég egy darab múltat hoznak közénk.

Legszebben Kis-Oroszországban virágzik az orosz dal. Ez a gazdag föld Oroszország Hellásza, a maga gyönyörű egével, csodaszép éjszakáival. Gogolt kell olvasni, ha meg akarjuk érteni a kis-orosz földet, gazdag növény- és még gazdagabb népdal és mondavilágával. Kis-orosz földön született az orosz dal legnagyobb mestere Sevcsenkó is, akinek több mint száz dalát ma is széltére éneklik. A kis-orosz dal, különben külön tanulmányt kívánna, amire most se terünk, se időnk.

Az orosz természet, int Gogol híven jellemezte, ú. n. „széles természet”, amelynek a nagy átmérőjében minden megfér, a szilaj vidámságtól, kedélytől a legnagyobb fájdalomig, legmélyebb áhítatig. Ismeretes dolog, hogy úgy mulatni, mint az orosz, nem tud egy nép sem. Az orosznak a mulatása a legteljesebb átadás, midőn nem törődik semmivel, nem aggasztja semmi, se jelen, se a múlt, se a jövő s csak egyre gondol, a mulatásra, minden más érzésnek és gondolatnak a legteljesebb kioltásával. Ezt a vonást a régi szlávoknál is megfigyelték. Herder, a nagy német író, a régi szlávokról azt írja, régi okiratok alapján, hogy végtelenül vidám és gondtalan nép voltak, vendégszeretők egész a tékozlásig és földet művelve, ipart, kereskedést űzve, rendkívül vidám zenei életet éltek (ein fröhliches musikalisches Leben). Ilyen a mai orosz is.

A mulatáshoz azonban dal kell, és dal terem bőven az orosz földön. Aki látott egy orosz korcsmát, berúgott parasztokkal, nem fogja elfeledni soha. Midőn már a részegségben végképp elhomályosul az elme, a dal összefüggő szövegére képtelen a paraszt, s a tánc is elveszti minden ritmikusságát, csak ugrálni tud már, akkor járja ez a mondás:

Hogyi izba, hogyi pecs.

(Félre kályha, félre ház.)

Egészen olyan ez, mint nálunk a „Kicsi nékem ez a ház, kirúgom az oldalát.” A jókedvnek a parokszizmusában valósággal reng a korcsma. Húsz-harminc csizma döngi, kopogja ki a híres nótát:

Zapjem, popojem!

Vsze gorje zabudjem!

Ami magyarul így hangzik:

Igyunk hát, dalra fel!

Gondokkal, buval el,

Mert jön a halál,

Mindőnkre ránk talál.

Zúgás, döngés, rengés az egész korcsma. A fenyőasztalon csörögnek a pálinkás üvegek s poharak. Az egyiknek hirtelen eszébe jut egy vidám dévaj-nóta. Valami kikapós lányról szól.

Egyszer egy nyomortól gyötört

Koldus lép a szobámba,

Magamnak sincs egy vasam se,

Koplalok dalolászva:

Tral-lala! Tral-lala!

Krisztus hét sebére! – csak egy

Falat kenyérért epedt;

Szánlak szegény! – elfogadsz-e

Egy csókot kenyér helyett?

Tral-lala! Tral-lala!

No de mutatóba elég ennyi is. A magyar jókedvben, bánatban nem olyan szertelen, mint az orosz. az orosz a végletek embere. Mértéket nem tud tartani semmiben sem. Ez a „széles természet” óriási erőt képvisel. Gogol jogosan kérdi: Van-e a világon erő, ami le tudná győzni az orosz erőt? Kérdhetjük mi is, van-e? Ismeri ez a széles természet a fájdalomnak a részegségét, azét a kétségbeesését, amelyben nincs határ, amibe nem tud behatolni egyetlen kis fénysugár sem. Van-e könyv a világon, amelyben több fájdalom volna összeszorítva, mint Dosztojevszkij hasonlíthatatlan művében, a Bűn és bűnhődésben? Megbírja ez a széles természet a legmélyebb áhítatot, midőn a hívő a templomban nem térdre borul, hanem homlokával érinti és megcsókolja a hideg követ. És megbírja az örömnek a legmagasabb kitöréseit, aj ó kedv elképzelhető legmagasabb hatványát, midőn az emberben, úgyszólván az egyéniség kioltásával, a természet fékevesztett erői tombolnak.

És mindezekre az érzelmekre vannak énekei az orosznak. Vannak végtelenül leverő, kétségbeesetten fájdalmas dalai. Vannak topogó, tomboló vidám nótái és vannak lelkesedést sugárzó énekei, midőn a hangokról úgyszólván villamosrezgések omlanak szerte. És megvannak minden foglalkozási ágnak, iparosnak, kereskedőnek, földművesnek, szabad kozáknak, napszámosnak a maga eredeti dalai. Nem kuplék, hanem eredeti, ősi dalok. Mindez, ha egyebet nem, a lélek rendkívüli gazdagságát mutatja.

És most, visszatérve a légben úszkáló kóbor dallamokra, siessünk megragadni egy hasonlatot. Hegel a legmélyebb német gondolkodó, mondja, hogy az Isten a fogalmak, kategóriák „gyémánt hálójába” mintegy beleszőtte a világot. Ezeknek a kóbor dallamoknak a gyémánt hálójába szőtte bele az emberi lény termékeny szelleme az összes érzelmeket.

(Hajdúböszörmény, 1911. júl. 14.)

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.