Énekesek, kik ifju Márcziusról
Dalt szoktatok tavasszal zengeni
Ne a multból hivjátok mindig őt, hol
Képét aranyszőtt felhő rengeti.
Ne hordozzátok fáklyás disz-szekéren
Az emlékek bálvány utczáin át,
Ne adjatok kezébe lobogókat
S ne huzzatok rá kész hadi ruhát.
Márczius él s az élőt zengedezze
Minden pacsirta s minden énekes.
Az egyszerűt, a korszerűt, az ősit,
Kit reszketeg minden világ keres.
Ki ha lélekzik: tavasz van a földön,
Ha mozdul: az egy ébredő világ,
Ki ha szemet zár: minden holtra dermed,
S ha szemet nyit: nyilnak az ibolyák.
Idő előtt akit hiába hivnak,
S ha jött, hiába neki sirverem,
Mert sirkövének tövéből az első
Füszál képében ujra megjelen.
Kél serkedő bajuszu vad suhanczként,
S kerekre nyilt két szeme csillaga:
Az őserő és örök fiatalság,
A tettre termett vakmerés maga.
Ő az, csak ő! Ha százszor, száz alakban,
De egy lélekkel mindig mindenütt;
Első derengése fénynek, melegnek,
Mely később napként az életre süt.
Meginditója fakadó vizeknek,
Mik világnyelő tengert öntenek,
Csiholt kövek szikrája, mely a multak
Napnyugvását pirossal festi meg.
Ő a rügybontás, lázadás, ujitás,
A levegőre vágyó akarat.
Nevezik ennek és nevezik annak,
De lénye egy és Márczius marad.
Nagy névtelen, ki tesz és nem törődik
A divatnévvel, melyet neki szánsz,
Márczius minden hajnalhasadás és
Márczius minden, minden reneszánsz.
Járt tógában és tőrrel a kezében,
Ivott a Caezár véréből buján,
A névjegye ott állott kiszögezve
A vittenburgi templom kapuján.
Máglyára ment a tudomány jegyében
„Mégis mozog” Istennel perbe szállt!
S a szabadságért és az igazságért
Nem bánta a sok boldog hőshalált.
S az volt pánczélban, aki szőrcsuhában,
Tógával vállán s barettel fején:
A napkeltő, lánczörő rajongó,
A minden gáton ugyanegy legény,
s ha egykor a zsongó nyomoruságok
Megostromolják a mai falat:
Meglássátok, a jövő Márcziusa
Az lesz ott is – a kék zubbony alatt.
Vigyázzátok csak a jövő zenéjét,
Már orgonálják dalát a szelek;
Csiholódnak a szikrák a kövekből
S árad a mélyből termékeny meleg.
Ébred, akinek fegyvere a multban,
Mellyel vergődve a mához hatolt:
A hősök kardja, vértanuk keresztje,
S a gályarabok evezője volt.
Márczius ébred s mint amaz időben,
Mikor hazáján borult be az ég:
Feláll megint, hogy oszlassa borudat,
Testvértelenné vált emberiség.
Még összefonva duzzadt karja mellén,
Még ő sem tudja: zúz-e, ölel-e?
Oh tárjunk, tárjunk testvérkart feléje,
Birok helyet hogy öleljem vele.
Énekesek, kik ifju Márcziusról
Dalt szoktatok tavasszal zengeni,
Ne a multból hivjátok mindig őt, hol
Képét aranyszőtt felhő rengeti.
Fény és babér a multak szép fejére,
Vetitett képe mindörökre szent,
De a jövők növekvő Márcziusa
Élők harczához hivja a jelent!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. X. évf. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése