Az
asszonyok körülfogták a fiatal Batarcsy bárót, és arra kérték, hogy tegyen
igazságot a fennforgó ügyben. Három-négy puha kar csimpaszkodott bele a báróba s
úgy cipelték magukkal a kártyaasztaltól.
-
No de hölgyeim, igazán mondom, elkényeztetnek és nagyot kívánnak tőlem, amidőn
egy vitás kérdés elintézésére hívnak maguk közé.
-
Minden mellékes e pillanatban – mondta az ezredesné -, fő, hogy ön a mi
párunkon legyen.
Eközben
a két pártra szakadt asszonynép közé érkezett a báró. Még le sem ült, már a
számtanácsosné elmesélte neki, hogy miért hozták oda.
-
Képzelje, ezek az asszonyok nem akarják nekem elhinni, hogy manapság minden
házasságot érdekből kötnek a férfiak. Ugye igazam van?
-
Nincs igaza – felelt rá az ellenpárt.
-
Bocsánat, példákat hozhatok fel az igazságom védelmére.
-
A példák nem bizonyítanak.
A
világlátott fiatal báró néhány percig szótlanul hallgatta az asszonynép heves
vitatkozását, s amikor egy pillanatra csend állott be, megszólalt:
-
A kérdés mindenesetre érdekes. Sokat lehetne rajta vitatkozni.
-
Kérem – szólt az ezredesné -, csak arra tessék felelni, kinek van igaza,
pártomnak-e, vagy az ellenzéknek?
A
báró, akit még az asszonyok fogva tartottak, gondolkozott egy kevéssé.
-
Hát mondanom is felesleges, hogy az igazság azon a részen van, amely az érdeket
fontos tényezőnek tartja a mai házasságkötéseknél.
-
Hogyan, hát ön is? – szóltak az asszonyok és azonnal elengedték a báró karját.
-
Igen, hölgyeim, ma az érdek az első.
-
És a szerelem?
-
Az másodrendű kérdés. Ez így van az egész világon.
_
Nem hisszük – mondták a szerelempárti asszonyok.
-
Bizony, az egész világon, sőt, ma már a kannibálok között is. És hogy szavaim igazságáról
meggyőzzem önöket, hölgyeim, hallgassák meg ezt a kis történetet, amely velem
esett meg másfél esztendő előtt Afrikában.
-
Valami szerelemféle van benne? – kérdezte néhány asszony.
-
Van, de kevés, de ha több lett volna benne, akkor én most nem lennék itt önök között, mert
csontjaim valahol egy emberevő lakta falu utcáján heverne szerte-széjjel. Egy
érdekházasság volt a mentő váram. Annak köszönhetem az életemet.
-
Ah, igazán érdekes. –
-
Igen, hölgyeim, mielőtt tovább mennék, még azt is ki kell jelentenem, hogy
téves hitben él a vén Európa, hogyha azt hiszi, hogy Afrika emberevő népe nem
civilizált manap. Ha vasútjuk nincs még, de szerelmi és házassági dolgokban egy
jottányira sincsenek hátrább minálunk. Egy forró júliusi estén, amint a
kíséretemmel egy beláthatatlan sivatagon ütöttem tanyát éjszakára, jó ideig
beszélgettünk. Hirtelen zajt hallottunk, de nem tudtuk mire vélni a dolgot.
Előbb azt hittük, oroszlánok, vagy más vadak közelednek felénk, de mily nagy
volt a meglepetésünk, mikor úgy egy negyedóra múlva mintegy ötven emberevő alig
néhány puskalövésnyire állott előttünk.
Kétségbeesetten
védekeztünk a vadak ellen, de mit se használt. Közéjük lőttünk, egy-kettő
elesett és mi mégis arra a szomorú sorsra jutottunk, hogy elfogtak. No, most
halálfia leszek, hacsak valami rendkívüli dolog közbe nem jön. A vadak
összekötöztek bennünket, s mint az állatokat vonszoltak be a faluba. Amikor
megérkeztünk, valamennyiünket egy ólfélébe zártak. Vagy két hétig a
legízletesebb ennivalókat rakták elibünk, hogy jól meghízzunk. Néhány nap múlva
megtudtuk, hogy szomorú sorsunk akkor fog bekövetkezni, amidőn a törzsfőnök fia
oltárhoz vezeti a szomszédos főnök leányát. A fiatalok rég szerették egymást,
és a szülők semmi akadályt nem gördítettek a házasság elé. És hogy a
világraszóló lakodalom a régi tradíciókhoz hű legyen, a törzsfőnök hónapok óta
mozgósította darabont testőreit, hogy néhány jótestű fehérbőrűt fogdossanak
össze. A szerencse kedvezett is nekik. Mi a kelepcébe kerültünk, s a darabontok
vezetője kapitánnyá lépett elő. Ez ott is nagy kitüntetés.
Szóval
a hízás ideje lejárt. A sok banán, ananász, kakaó és több ilyen ízletes
csemegétől nagyon megkövéredtünk, úgy, hogy a mészárlás napja előtt a
főkonyhamester a legnagyobb megelégedésére konstatálta hízásunkat.
Ezután
rettenetes éjszakát éltünk át. Képzeljék el a helyzetünket. Az óráink meg
voltak számlálva. Szinte láttam már, hogy a vágóhídi ember-mészáros hogy szúrja
belém a mérgezett dárdát, és hogy hasítja fel a hasamat.
-
Szegény Batarcsy – szólt résztvevően az ezredesné -: Nos, és mi történt?
-
Pirkadni kezdett. Menekülésünk ki volt zárva. Imádkoztunk. A nap már jó magasan
járt az égen, amidőn megnyitották az ól ajtaját. Én léptem ki legutoljára.
Mikor valamennyien az udvaron voltunk, egy feldíszített fejű emberevő harsány
hangon kiáltotta felénk angolul:
-
Szabadok vagytok, menjetek a fenébe!
Nem
tudtuk megérteni a dolgot.
-
Hogyan, a kannibálok szabadlábra bocsájtanak!? Néhány percig nem is beszélhettünk
az örömtől. Végre bátorságot vettem és a földi hajolva alázattal kérdeztem meg
az első kannibáltól, hogy minek köszönhetjük ezt a ne várt szerencsét?
-
Hogy minek, te hústömeg? – rivallt rám. Hát annak, hogy a lakodalmat nem tartják
meg, mert a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt. A partie visszament. Ezután még
sokáig beszélgettem az emberevővel, aki később szívesebben válaszolgatott a
kérdésemre, és elmondta, hogy az öreg törzsfőnök sok pénzt ígért a leányával.
Pénze nem volt, s a börzén játszott. ma korán reggel tudta meg, hogy mindenét
elvesztette. A vőlegény, amikor ezekről értesült, kijelentette, hogy szegény
lányt bármennyire sajnálja is az esetet, nem vehet feleségül.
-
Érthetetlen – szólt egy asszony-, hát honnan tudják a kannibálok, mi a börze?
-
A dolog egyszerű. Két év előtt egy angol társaság Londonba vitt a kiállításra
egy emberevő famíliát. Ezek, midőn visszatértek hazájukba, a civilizált Európa
minden jó és rossz tulajdonságát magukkal vitték és odahaza elterjesztették.
-
Nagyon érdekes.
-
Bizony, hölgyeim, a vadak emberhúst esznek, börzén játszanak s ők is érdekből
házasodnak.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IX. évf. 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése