Asszonyom,
a férjem nem fog ma önnél teázni. Velem tölti a délutánt és az estét, így
határozta. Úgy látszik, jobban szeret velem lenni, mint önnel. Ezen ön méltán
csodálkozhatik, lévén önnek Budapesten a legjobb szabója és a legszebb szeme,
azonkívül előkelő szalonja is. És önről mindenki tudja, hogy elmés asszony. Én
majdnem Hamupipőke vagyok ön mellett.
És
mégis! Itthon maradt az uram. Az erősebb én vagyok asszonyom: a feleség. Igaz,
hogy az én erőm nem a vörös hajamban, a ruhám szabásában, a betanult mondásaim
elmésségében van, hanem a szívemben, amely annyira más, mint az öné. A
szerelemben, mely áldozatot hoz, nem mint az öné, mely áldozatot követel.
Kíváncsi
rám? Az uram feleségére! Szeretné tudni, milyen vagyok? Akkor hallgassa meg,
hogy lettem a felesége és miért maradt inkább velem.
Volt
ön már vidéken? Tudja azt, mit jelent egy nagy, vidéki város alispánjának
lenni? Egy olyan városban, hol szélesek az utcák és a rossz kövezetre nyáron
regélve hull mit a fáradt lepke, a fonnyadt fehér akácvirág. A széles utca
közepén van egy régi ház. Az ablaka kicsi és varrács van benne, mint volt
hajdan – régen… A kapuja is kicsi és zöldre van festve, de van mellette egy
másik is, egy széles, hatalmas, melyet
két legény szokott kinyitni a berobogó négyes fogat előtt. És az udvar! Olyan
csak a mesében van. Nem azért, mintha szebbet nem teremtene elő egy-két év
alatt egy fiatal, tanult kertész, hanem azért, mert ott minden fa orgonabokor
és jázmin kétszáz év óta őrködik a család becsületére. Ha látta volna asszonyom
a fákat, mikor eljöttem otthonról, hogy fenyegettek, milyen bősz dühvel
nyújtogatták felém száraz aszott karjukat! Akkor ősz volt… Késő ősz…
Hol
is hagytam el? Ebben a régi házban laktam, sok egymásba nyíló szobában. A
szobák egy kicsit alacsonyak, egy kicsit sötétek voltak, de esténként, ha
lobogott a tűz a kandallóban és a falon a fegyverek megcsillantak az apa
szobájában, - a régi fegyverek… erőt és önérzetet adott a léleknek a régi ház.
Ön
ezt valószínűleg nem érti meg, mert új bútorok között, idegen házban nőtt fel.
De
engemet azok az öreg fák neveltek, úgy neveltek éppen, mint a nagymamát:
szentimentálisnak, büszkének és hűnek. És azok a vén, elmaradott akácok belém
neveltek egy csomó tradíciót is. Meg voltam győződve, hogy nekem is az lesz a
sorsom, mint a többi lánynak a családban. Majd egy szép napon átköltözöm egy
másik régi házba és nevelni fogok csendben, békességben négy-öt vasgyúrót a
hazának.
Nem
így lett. Eljött a városkánkba Zala Ákos, a szép, az utolérhetetlen művész. És
megőrültek a nők, lázba jöttek a férfiak és babéreső hullott a színpadra. A
főispán vacsorát adott a tiszteletére, az alispán, az én édesapám ebédet. A
régi házban, a hosszú asztal mellett ott ült az én jobbomon, a legszebb ember.
Délután
együtt sétáltunk a kertben és ő azt mondta nekem, hogy soha életében nem hatott
rá semmi úgy, mint mikor az én simára fésült szőke fejemet megpillantotta a
homályos, oszlopos folyosó végében.
Ami
ezután következik, csak nekem nem sablonos. Másnak talán romantikus, de nem új
és nem meglepő. Egy párszor találkoztunk, aztán megkért, aztán nem adtak neki,
aztán – megszöktetett.
Otthagytam
érte a régi házat. A nagy kapu és a kis kapu becsukódott utánam örökre. A fák
között most már úgy járkálok, mint a hazajáró lélek. Az emlékem kísért. Haza én
többet nem mehetek, de ha mehetnék, sem nennék. Tudom, mit teszek, mikor este,
titkon kiosontam a szobámból.
Nem
tudom, vannak-e önnek ősei, ha nincsenek, örüljön neki. Az ősök kezdenek ugyan
kimenni divatból é s tekintélyükből veszíteni, de vannak családok, hol a
kriptából még ma is dirigálnak. az én családom ilyen. A dédapám, az öreg katona
ma is kommandíroz és bizonyára a család fülébe mennydörgi minden éjfélkor, hogy
Horvai Horvay Ágnes nem lehet hitvese egy komédiásnak.
Dacára
azonban az öreg generálisnak, nagyon boldog voltam. Az uram minden nap
megcsudálta a simára fésült szőke hajamat, a kezem arisztokratikus keskenységét
és csöndes modoromat. Nem engedte, hogy a színházhoz betegyem a lábamat, és elmerengett
a családom hagyományain. Tetszett neki, hogy meg tudtam mondani, ki volt a
szépapámnak a nagyanyja, és hogy egyik Horvay száműzetésben pusztult el.
Ilyenkor úgy nézett rám, mintha megbecsülhetetlen értékű, páratlan kincs
lennék… Egy lopott Rubens-kép, vagy a nagy gyémánt, a Regent a Louvre-ból.
És
én csöndesen, boldogan, büszkén éltem az én Hamletem oldalán egészen addig, míg
egy páholyban föl nem tűnt ön.
Mi
nem hasonlítunk egymáshoz asszonyom, és éppen ebben volt az ön ereje. Ö
észbontó toalettet, szédítő kalapot visel és a mosolygásában szuggeráló erő
van. Ön azt mosolyogja ki az emberekből, amit akar. És ön mindig akar valamit,
tehát egyre mosolyog… Aztán a szeme! Ön csak azért süti le a szemét, hogy
fölemelhesse, mert mikor fölnéz, álmodozó lesz az arca és szelíd és ez a póz a
legelőnyösebb az összes pózai közt.
Amint
látja, ösmerem önt. Három hónapja vigyázom, lesem, tanulmányozom, mivel tud
ennyire hatni az uramra. Mivel tudja megrészegíteni? Mivel tudja vele
elfelejtetni engemet, az összes őseimet és a kis fiát…
Hogy
nézi merően? Hiszen minden asszony nézi; hogy mosolyog rá? Hiszen minden
asszony mosolyog rá. Az én művész uramat közprédának tekintik, kihez jogot
formál minden arra menő. Ez keserves, de beletörődik az ember. Ebbe talán beletörődnék
az ön férje is, ki nem szép, nem daliás, mint az enyém és kiért ön bizonyára
nem hagyott el egy vén kúriát, fenyegető fákkal és átkozódó ősökkel.
Nem,
asszonyom, azzal ön nem elégszik meg, hogy merően, utálatos kifejezéssel nézze
az uramat. Ön beszél hozzá. Küld neki mindennap egyetlen szál ártatlan virágot.
Fehér virágot, amilyen fehér az ön lelke talán sohasem volt. És a virág, az a
titokzatos, néma virág érdekelni kezdte az én emberem. Naponta jött, szünet
nélkül, egyformán fehéren, egyformán némán.
Előbb
mosolygott rajta az uram, aztán gondolkozott, aztán szórakozott lett és végre
nyugtalan. Magával vitte mindenfelé az ön virágjának az illatát, elhozta hozzám
is… És minden asszonyt, aki mellette elment, lázas kíváncsisággal nézett.
Kis
dolgot, könnyű dolgot vállalt ön, mikor elhatározta, hogy egy asszonytól egy
kicsit elveszi az urát. Ahhoz, hogy meghódítson egy férfit – rövid időre, ahhoz
elég egy szédítő kalap és egy férjnek a létezése. A más asszonya! Ez varázsige.
Sikkes asszony, ez ajánlólevél.
Tehát
kereste önt az uram. Ha kilépett a színpadra, az első tekintete nem az enyém
volt többé, hanem egy ismeretlené, ki ott volt valahol a közelben. Hogyha
szerelmesen könyörgött a színpadon az uram, éreztem, hogy minden szava azé a
valakié, kire kíváncsi, kire vágyik, kit ösmerni akar. Én is kíváncsi voltam
önre. Gyűlölettel néztem a páholyokban a finom, kecses grófnőket és a molett
milliomos asszonyokat. A szemüket néztem, melyiknek van fekete, lángoló szeme.
Nem
ösmertem rá önre, asszonyom. Önnek szelíd az arca és álmodozó. Kissé halvány és
fegyelmezett. Ön maga a korrektség. Hanem egyszer elfelejtkezett magáról. Mikor
fölfedezte magát.
Úgy
emlékszem, Hamletet adták. Ön a színpadtól a második páholyban ült. A ruhája
ezüsttel volt hímezve, a haja lángolt, amint a fejét fordította. Mosolygott, és
az urával beszélgetett, a kezében egyetlen szál virágot tartott. Azt a virágot
ösmertem. És egy jelenetben, mikor az uramnak várnia kellett és szétnézhetett,
ön kihajolt a páholyból. Szelíd, lesütött szeme fölnyílt és odaszítta,
odavonta, mint a mágnes az Ákos tekintetét. És mikor összefonódott a szemük
sugara, mikor már megfogta és belopta magát az uram szívéig, mosolyogva ajkához
emelte az ismerős fehér virágot…
Ekkor
elkezdődött a komédia. Az egyik a színpadra, a másik a páholyban. A tekintetet
csalta. A szó virágeső. A mosolycsere.
Azt
hiszem, önnél az egész nem jelentett sokat. Talán ez a legszelídebb neme a
flirtnek bizonyos társaságban, de én egész éjjel sírtam, az uram pedig reggel
jött haza. Valószínűleg az ön egészségére ivott valahol.
És
ez folytatódott… Önök már ismerik egymást, jelentőségteljesen megszorítják
egymás ujját és közömbös szavaikat nem közömbös gondolatokkal kísérik. ÉN pedig
ezalatt azon gondolkoztam, nem jobb lett volna-e otthon maradnom, és a vén fák
alatt keseregnem Ákos után, mint örökös gyászoló menyasszony.
Nem,
ezerszer nem! Az ember arra született, hogy boldog legyen és a mártírok gyakran
önmagukra vessenek.
Ma
délután ön szíves volt Ákost magához hívni. Nem tudom, társaságban óhajtott-e
vele egyedül lenni, vagy négyszemközt.
Az
uram készült is a téte á tétere, és én parfümöztem be a zsebkendőjét. Hanem
mikor átnyújtottan neki, így szóltam:
-
Tudom, hova megy, Ákos. Az az asszony várja, ki a fehér virágot küldi minden
nap. Mulasson nála jól és hogyha hazajön, ne keressen engem.
Az
uram meghökkent, én pedig így folytattam:
-
Maga tudja azt, hogy szeretem, hogy a magáé vagyok egészen. Hogy elhagytam
magáért egy egész világot… azt is tudnia kell, hogy követelem, hogy éppen úgy
szeressen, hogy éppen úgy csak az enyém legyen… És tudnia kell, ha elhagy
engemet – én is elhagyom magát…
Ákos
szemembe nézett és ezt mondta:
-
Igaza van, édes.
És
nem ment el önhöz. És nem is fog elmenni… Ne várja többé, asszonyom. Virágot se
küldjön neki többet, mert úgyis az én kezembe kerül, én pedig kidobom.
Üdvözlettel Zala Ákosné, Horvai Horvay Ágnes.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IX. évf. 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése