Vándor Iván (Várady Ilona 1882-1962): Boldogság

 

Ella a gyermekkori barátnőjének levelet írt. Nagyon kedvesen tudott fecsegni, négy-öt lapon keresztül, anélkül, hogy valamit mondott volna. Hanem egyszer csak megállott. Finom, összeszorított ujjai, előrenyújtott tolla gubbasztó verébfiók árnyékát vetették a papírra. Ezt írta éppen:

„Azt kérdezed, drágám, hogy boldog vagyok-e?”

Nem tudta folytatni.

Unalmas frázisok, elkoptatott közhelyek és fantasztikus hazugságok jutottak eszébe. Ezeket azonban nem írta le. A levele eddig közvetlen volt és őszinte, mint a földből fakadó forrás; most pedig gondolatok tolakodtak a tolla hegyére. A más gondolatai, melyeket valahol hallott agy olvasott. Lemondó, tagadó, keserű megjegyzés; szavakba formálódott sóhajtás.

De hát ezt a vidám levelet ilyen disszonáns akkorddal nem lehetett befejezni. Ella a foga közé szorította a tolla végét, a szemét fölemelte a papírról és a szemben függő arckép-keret szélét vizsgálta.

Nagy szeme volt. Sokat kifejező világos szeme. Ez a szem, a halvány arcában egészen külön életet élt. Az arc mozdulatlan volt; ez a két szem örült, panaszkodott, kacagott vagy szenvedett. Most tétovázott.

- Mit feleljen ő arra, ha valaki azt kérdezi tőle: boldog-e?

A boldogság, gondolta, egészen különös állapot lehet. Láz. Remegés. Fölujjongás. Olyan hatalmas érzése a diadalnak, amikor a szem könnybe lábad, a szív megijed az örömtől; kéjes félelem fogja el az embert és a halál közeledésének édes érzése.

Boldog csak a szerencsétlen ember lehet.

Nekem nincs semmi bajom, gondolta, de nem vagyok boldog.

Letette a tollat. Fejét bal karjára hajtotta, mint az álmos iskolás gyerek és merően nézet valamit. Azt, ami elmúlt, eltűnt. Az életét nézte. Mindent megkapott eddig, amit kívánt. És ami az övé volt, az már elveszítette az értékét. Mindenhez könnyen jutott. Az urához is.

Az ura érdekes ember. Kicsit hideg, fölényes és úgy bánik vele, mint egy kis állattal. Simogatja, nézi és minden pillanatban érezteti, hogy kell neki a közelsége. Gyönyörködik benne; ez kellemes, de az a tudat, az a bizonyosság, hogy ez mindig így lesz, az, óh, az – soha eddig nem merte ezt bevallani magának sem -, ez zsibbasztóan unalmas.

Az ura végtelenül szerette és olyan hamar megszerette! Nem kellet érte küzdeni. Ránézett, jött. Ő akart,a hogy közeledjék, hogy megfogja a kezét, hogy magához szorítsa úgy, mintha össze akarná zúzni, ú akarta ezt; hogy minden úgy történt, amint akarta, meg volt elégedve. De a boldogság más. Azért küzdeni kell. Ő sohasem küzdött semmiért. Mindent készen kapott.

Fölvette ismét a tollat és ezt akarta írni: „Ha a boldogság az unalom, akkor boldog vagyok!”

Szerencsére azonban nem írta le.

Fölállott és körülnézett. Finom, ízléses nyugalom vette körül. Sehol sem volt egy sarok üresen, amelyben kívánhatott volna valamit.

Összeráncolta szemöldökét. Fölvett egy kis japán vázát, forgatta és akarattal leejtette. Lesz  mit a helyébe kívánni, gondolta. Aztán türelmetlenül megrázta fejét.

Érezte, nem lesz érdemes kívánnia a másik vázát, mert kívánás nélkül is megkapja. Szilaj vágy kapta el: rombolni. Összetörni ezt a bizonyosságot maga körül. Bement az ura szobájába. A finom cigarettafüst fátyolán keresztül itt is nyugalom, szenvedélytelen csönd és megelégedés lélegzett. Neki támaszkodott a falnak és gúnyos tekintettel nézett körül a szobában. Egyszer csak fölvillant a szeme.

Az íróasztaltól jobbra régi szekrény állott; sok apróajtós, gyöngyház berakással ékesített ébenfa szekrény. Soha még ezt a szekrényt nyitva nem látta. Egyszer kérte az urát, mutassa meg belől, de az mosolygott és nem volt rá hajlandó.

Kérni azóta nem kérte többet, büszkeségből, de mindig izgatta, mit rejtegethetnek a fekete apró ajtócskák. És most az egyik nyitva volt. Csak egy kicsit, félig sem, mint a száján lélegző ember ajka.

Ella úgy érezte, hogy abban a kis sötétségben, mely az ajtó nyílásán kilebbent, van valami vonzó, érdekes, amit meg kell tudni, micsoda. Habozás nélkül odament és kitárta az ajtót. Finoman kipárnázott ürességet látott, egy picinyke kriptát.

Kicsit csalódott. Aztán kivette a zárból a kulcsot és kinyitotta a másik fiókot. Ez is szépen ki volt párnázva és a közepén valami ezüst csillant meg.

Ellának dobogott a szíve, amint benyúlt érte. Egy percig az jutott eszébe, lelketlenség, tolvajlás, amit elkövet, aztán megragadta a kis ezüst valamit és kihozta a világosságra.

Megdöbbent. Kis ezüstravatalon pihenő képet tartott a kezében. Nagy, sötét szemű, gyönyörű asszony képét. A kis kriptából átható illat csapott az arcába. Bódító rózsaillat.

Nem értette, kicsoda ez a nő. Keze idegesen nyúlt a csipkék közé magyarázatért. Valami megzizzent az ujjai alatt. Elefántcsont színű papírra írt levelek voltak. Rózsaillatú levelek. Hegyes betűk. A felső így kezdődött:

„Tisztelt uram, szívesen látjuk önt…” Öt évvel ezelőtti dátum.

A tizedik levélen ez volt a megszólítás:

„Barátom!”

A huszadikon „Szerelmem.” Ezen már nem volt dátum.

Ella megfordította a csomagot. Az utolsó levélre volt kíváncsi. Ennek az utolsó sorát olvasta el: „Te nem szeretsz engem, én pedig nem tudok nélküled most már élni.”

Ella ismét a képet nézte.

Szegény, sajnálta a nőt és gyöngéden visszahelyezte őt is, a leveleket is.

- Az uram ráunt szegényre – gondolta bizonyos jóleső szánakozással. Aztán elcsukta a rózsaillatú kriptát és fölnyitotta a következő ajtót.

Erős rezedaillatot érzett. Itt gyermekajkú, szőke nő aludt, hófehér levelek, lila tintával írva. Belenézett egy-kettőbe. Ártatlan, kerekbetűs epedések voltak. Az utolsó levél utolsó sora így szólott:

- Ha el akarsz hagyni, nem tartóztatlak. Áldjon meg az Isten.

- Ezt is elhagyta – szólott az asszony. – Pedig milyen szép volt. Sokáig nézte a képet. Azon töprengett, lány volt-e, vagy asszony. Izgatottan tette vissza a fotográfiát és nyitotta föl a következő ajtócskát.

Ismét erős egzotikus parfüm csapott az arcába. Ismeretlen, kábító, forró illat. És a kis sírból észbontó pózban félmeztelen Karmen került elő és egy pár rózsaszínű levél.

Ella idegenkedve helyezte vissza ravatalára Karment és mikor belepillantott a levelekbe, megbotránkozva kiáltott öfl:

- Pfuj, ez írni sem tud és folyton pénzt kér.

Visszadobta a leveleket is és ideges gyorsasággal nyitogatta a többi ajtócskát. Mindenütt asszony. Mindenütt illat. Egyik helyen molett, pisze, mosolygós nő és Chipre, másutt karcsú, álmodozó szépség és ibolya. Volt csúnya is, volt gyöngyvirág, ambra, Peau d'es’agne, almavirág, lobelia, nárcisz, jázmin, akácszag is.

- Mennyi nő és mennyi levél! – szólott Ella elbákultan a különböző parfümtől. – Ezt mind szerette, ezt mind elhagyta. Diadalmas büszkeség járta át.

- Ezt a sok asszonyt, ezt a sok gyönyörű asszonyt ind értem hagyta el.

Hanem rögtön megrettent.

- Nem én értem – gondolta. – Azért hagyta el őket, mert ez olyan ember. Ez mindenkit elhagy, aki őt szereti. Ez rettenetes ember.

Elsápadt és megvonaglott a szája széle.

- Engem is el fog hagyni. Könnyű volt őt elvenni azoktól, akik voltak, de nem lehet elvenni attól, aki ezután jön.

Az asszony a kezét tördelte.

- Nem adom, nem adom – suttogta az ismeretlen ellenségének.

Borzasztó nyugtalanságot érzett. Átélte egy pillanat alatt a megalázás, az elfeledés minden keserűségét. Könnyes szemmel bámult a szélső ajtócskára, melynek szobácskájában még nem pihent senki. És ott  látta magát, finom Houbigant-parfümjében fürödve, az elfelejtettek, az elhagyottak között.

Nagyon vergődött. Nagyon félt.

De csakhamar fölébredt az önbizalma.

Elismételte az ura minden szavát, maga elé idézte a tekintetét és büszkén szólott.

- Most az enyém. Most még az enyém.

Aztán rögtön kétségbeesett, aztán ismét kacagott.

A veszedelemnek a tudata végtelen becsessé tette rá nézve az életet. Sejtelmes, ingerlő zománccal vonta be. Könnyet csalt a szemébe és a halál édes közeledését érezte. Minden perc értékessé vált, mert megértette, hogy a másik romba döntheti minden örömét. Az embere megnőtt a szemében, a férfi, aki bármely pillanatban elfordulhat tőle.

És sírt, amiért ez így van és örült, amiért ez még nincs így.

Megkomolyodva, megváltozva ment a szobába és habozás nélkül folytatta levelét.

- Azt kérdezed drágám, hogy boldog vagyok-e? Nagyon, nagyon boldog vagyok….

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. X. évf. 1910.