Szathmári Károly: A magyar Anákreon

Anákreon, a késő öreg kort ért görög dalnok borról és leányról dalolt teljes életében. Maga teremtett gondolatainak költői alakot, - két szótagú szökő sorokban, melyet előtte még nem használt senki.

A bor és leány – a barátság és szerelem személyesítője a költészetben. E két eszme bizonyára méltó tárgya is lehet a költészetnek; mondhatni, ez eszmék foglalják magokban az ember lelki világát.

Jelszava ez volt a theoszi lantosnak:

„Hisz részegen feküdni

Jobb, mint halálos ágyon.”

Innét van, hogy az öreg Anákreont a bor mámora nélkül képzelni sem tudta az utókor, sőt azt is beszélték róla, hogy a 85 éves élemedett agg szőlőmagtól fulladt meg.

Anákreon kedélyvilágában jólesett mulatozni a mi Csokonaink költői szellemének is. S a balhiedelem őróla sem maradt el. Csikóbőrös kulaccsal gondolja őt mindenki, s nem egy festő ecsetje örökíti így meg a híres debreceni lantost.

Szerencsétlen felfogás, mely a költő magánélete nem ismeréséből származik. Egyébiránt e közhit másoldalról tekintve nem jelent egyebet, mint hogy Csokonai dalai oly mélyen hatottak a nemzet szívére, hogy gondolatait megtestesülve képzelték maguk előtt lebegni. Így születhetett a „csikóbúrös kulacsos költő” képzelt alakja is.

Az ily balvéleményeket megsemmisíti a költő egy tanítványa és csurgói laktársa, Gál László, ki magyar becsületére állítja, hogy Csokonai a bortól soha változást nem szenvedett, nagyon keveset ivott, pedig gazdája sohasem zárta be előtte a pince ajtaját. Borosüveges nyolc szegletű kis palack volt. Debrecenben 1804-ben pedig egy csepp bort sem ivott.

Ezt az őszinte kortárs mondja. Beszélhet a világ sejtelme akármit.

Nem vitatjuk ugyan mi sem azt, hogy diák korában költőnk némelykor elfelejtkezhetett magáról – víg cimborák társaságában, de ki volna azért oly rövidlátó, hogy ebből lelkületére, annyival inkább életére vonna következtetést?

Csokonait méltán nevezhetjük –magyar Anákreonnak. Beleélte magát az agg görög dalnok kedélyvilágába. A szerelem és barátság tiszta szentélyében merengett ő is, ifjú lelke ott társult az öreg éber szellemével.

Csokonai szeretett, rajongott az – eszményi szép után. Csokonai kedvelte a mámort, az ő élete a lelkesültség mámora volt. Rajongása tiszta, mint a harmatcsepp, lelkesültsége mint a füst nélkül fellobbanó láng.

Ily fennkölt lelkületet tanúsít költőnk minden anákreoni dalában. Tárgya csak az „Álomlátás” címűben ereszkedik köznapi alacsonyságra, de általában a „makacsul vidám lélek” nemes érzése tündöklik gondolataiból. E makacsul vidám lélek tette őt irodalmi mártyrrá.

Jellemző e következő dalrésze is:

„Kancsót fiu! veszendő

Ez élet és előlünk

Mint egy palaczk bor elfogy.

Hát kurta napjainkból

Hányat lelopnak a búk!

Mért bokrositsam a bajt?

Miért fogyasszam éltem,

Míg a pohár virágzik?

Iszom, ha szivem örvend,

Iszom, ha bánat éri.

S ha szíhatok borocskát

A gondjaim csucsulnak.”

**

Csokonainak inden műve között talán az anákreoni dalokat méltatják legkevésbé az újabb időben, pedig szerintünk a lánglelkű Vitéz itt tanúsított legnagyobb szépészeti ízlést a költészet iránt; anákreoni dalán látszik legkevésbé prózai körének lealacsonyító hatása; itt mutatja ki legfényesebben romlatlan érzékét a természeti szép iránt.

Egykorú költőtársai közül a széphalmi dalnokot, Kazinczy Ferencet elbűvölték s bámulatra ragadták Csokonai anákreoni dalai.

Ő korához képest valóban művészies ízléssel kezelte a nyelvet. Ezért küldé hozzá Kazinczy Édes Gergely anákreoni dalait, hogy javítgassa; ez alkalommal írott levelében mondja Kazinczy Csokonainak, hogy nézze, ily gyarló anákreoni dalok is vannak a világon, azért ő ne szerénykedjék úgy, „higgye el magát s vegye elő az érdemlett kevélykedést”.

Egy jénai irodalmi lap is megemlékezett akkortájban Csokonairól s ott az mondatik, hogy ő legszerencsésebb anákreoni dalaiban.

Milyen szépen zengi Lillájához:

„Leányka! hő szerelmem

Tüzét mért kerülöd?

Ne félj, ez a beteg sziv

Dobog csupán tenéked;

Ez a te birtokodban

Nyög és imádja képed.

Lelánczozott rabodtól

Ugyan miért remegsz hát?”

Sok ideig azon vélemény uralkodott az irodalom férfijai között, hogy Anákreon csak egy volt a maga nemében s minden kísérlet, mely az ősz görög költő szellemében íratott, csak szolgai utánzása az ő utolérhetetlen lelkének.

Csokonai fényesen bebizonyította, hogy Anákreon nem felülmúlhatatlan. Csokonai több volt, mint Anákreon!

És mi úgy tartjuk, hogy jogosabban elmondhatni azt Csokonairól, mit Schulzer írt az agg görög lantosról, hogy t. i. az ő humora oly könnyű, mint a legszebb tavasz, dalgyűjteménye hasonló a virágos kerthez, melyben ezer illat kellemes vegyülete lepi meg az embert.

Egyébiránt a két költő lelkülete egy régióban hatolt. Anákreon kedélyvilága, maga mondja Csokonai, hogy nincs abban semmi fajtalanság, részegítő és lázadó indulat, vastag baromi gyönyörködés, hanem csak nyájas enyelgés, rendkívüli vidámság, lomhaság nélküli elérzékenyülés. Csokonai költői filozófiája pedig körülbelől ide megy ki: „éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is.”

Ennek nemes öntudatában büszkén kérdi a költő:

„Egy öszveséggel ily sok

Gyönyörüt, becset ki látott?

S ki boldogabb Vitéznél?”

Ilyen eszmék jellemzik lantosunk anákreoni dalait.

Annyi bizonyos, hogy Csokonai e nemben még ma is felette áll minden eddigi lyrikusnak.

Lelkének tiszta érzete, természetes humora, víg kedélyének meglepő hullámzata, eleven eszének rögtönzött találékonysága oly magas fokán állanak itt a tökélynek, hogy századok folyhatnak még le addig, míg egy Csokonai születik az idők méhéből.

Csokonai – valószínűleg – maga is több előszeretettel viseltetett anákreoni dalai, mint másnemű költeményei iránt, mert ezeknek napvilágra hozatása végett Széchenyi Ferenc grófhoz is akart fordulni, holott pedig az ő szigorú szerénysége máskülönben alig engedte volna ezt megtennie. És hogy mennyire kedvelte az anákreoni dalokat általában véve, kitetszik ezen nyilatkozatából is, hogy „vajha én hazámnak oly komponistájára találhatnék, aki egy magyar anákreontismust (anákreoni dalt) muzsikára vévén, velem és magyarimmal közelebből tudná s kívánná éreztetni a görög szabású ritmusoknak mennyei hármóniáját.”

Huszonkét anákreoni dala maradt fenn csupán a híres debreceni latosnak. E művek Kazinczynak és Földynek vannak ajánlva, mint a „kik belőle poétát tette.”

Mintegy előbeszédképpen áll a „Magyarokhoz” írott dala, melyben így szól:

„Ez a butella máslás

A megdühödt világnak

Minden csetepatéját

Kiverte a fejemből,

S a Lilla hév ölében,

Lillán kívül egyébre

Elmém ügyelni nem tud.”

Ezt adja okul, hogy királyok estére csatákat nem énekel, ezért kér engedelmet a „magyaroktól”, mert ő csupán szerelmet és bort fog dalolni.”

Mindent megengedünk neked jó Vitéz, mert te nemzeted nyelvén szólottál!

Mint az eddigiekből láttuk, bor és szerelem tehát tárgya az anákreoni daloknak. Csokonai e két dolgot gyönyörű összhangzásba tudta hozni, vagy, mint maga is mondja egy helyen:

„Ha bort iszom leánykák,

Uj lángra kap szerelmem,

S ha lángra kap szerelmem,

Óh, ilyen édes a bor!”

Tokajt is megénekelte, kedélyes dalt írván róla egyik barátjához. Ily egyszerű szépen még soha nem dicsérték a Hegyalja e híres vidékét. Parnasz hegye vadon, Tempe völgye puszta, de óh Tokaj, az észthozó Tokaj! – ez a múzsák valódi hazája.

„S nektárral élnek ottan!”

Ha búfellegek tűntek fel a jó Vitéz egére: kancsót ragadt – habár csak képzeletben is s víg dalával tova űzé a komor gondokat.

De sokkal örömestebb dalolt ő a szerelméről, mint a borról. Gyöngéd keblének minden érzeménye egy mennyei virágszál a szerelem dicső országában. Szerelmi dalai örökszép gyöngyök maradnak.

Csokonai mindenekfelett a szerelem dalnoka volt. Mintaképe Lilla, igazi néven Vajda Juliánna. Andalogva bámulta ragyogó tüzes szemeinek két földi csillagát. Nagy szelleme felemelkedett a szeretet istenéhez, ott is dicsőséget szerzett s onnan nyerte el dalaiért – Lillát, kit szeretett forrón, mélyen. Sorsa távolhajtá az angyaltól, ott hagyá vele mennyországát, lelkét, gondolatát – mindenét. És lángoló szerelme mit sem változott.

Ezen érzelmek kifolyása a következő gyönyörű dalocskája:

„A rózsa szép virágszál,

De tüske szurdal ágain.

Ha mézet ád is a méh,

Fulánkja néha megcsip.

A bor betölt örömmel,

S mámort okoz gyakorta.

Szép vagy te Lilla, s édes,

Vidit kegyes szerelmed;

De mennyi, - ah, de mennyi

Kin is gyötör miattad!”

És mégis, mily őszintén nyilatkozik más helyen:

„Lillám! elég csak egy szó

Annak kitételére,

Hogy én téged – szeretlek.”

Víg pohár közt édesebb a szerelem; - e költői elvet, ha nem mondta is, de bizonyára Csokonai alkalmazta legelőször Jázminos lugasában mily elmés képet tár elénk! Lillával ott dalolgat, csókolózva tréfál, a zöld gyepágyon egy üveg bor áll s mellette

„- - Anákreonnak

Kellő danái vannak.”

Ez aztán valódi költői boldogság. Midőn ezt Csokonai elbeszéli egyik kedves dalában, végül ő is mintegy önelégülten kérdi:

„Ki boldogabb Vitéznél?”

Igazán, neki lantja volt minden boldogsága. Egyebet úgysem  juttatott számára az élet.

Költőnk sokat társalkodott a görög lantos halhatatlan szellemével. Kívánkozott, vágyott mindig hozzá.

Óhaja teljesedett, fájdalom, nagyon is korán!...

Találkozott vele:

A földön is, - az égben is!...

 

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XI. évf. 1911.