Tavaszunkat balgán járjuk,
Ifjuság, erő kisér
És koczkára dobunk mindent
Semmiért vagy senkiér’.
Igába ejt egy tekintet,
Bünössé tesz csalfa csók
S elfödik a józanságot,
Tiszta napot, kis kacsók.
Lágy kezek fogják szemünk le,
Mintha tréfa volna csak
És szerelmes enyelgés közt
Szépen elvakitanak.
Mire aztán tudunk látni,
Mire okosak vagyunk –
Akkorára itt a tél már
S alkonyodik a napunk.
Mire tudnánk bölcsen élni,
Kihullanak szárnyaink –
Kopott lesz a délczeg urfi
S rogyadoznak lábaink.
Most már tudnánk bölcsen élni,
Van tapasztalat elég –
Meg tudnánk külömböztetni
Mi az arany, mi szemét?
De ekkorra teleszedtük
Szemettel már a zsebünk –
Emlékek kopott rongyával
Törölgetjük a szemünk.
És mi lett az erős testből?
Az egész gép elkopott,
Még szerencse, ha tanyát ért
S uton össze nem rogyott.
Hol a karunk, hol a szivünk?
Csak fáj mindég valami –
Mintha csókért, ölelésért
Büntetés most járna ki.
Még is jobb igy! Mert mit érne
Bölcsen élni tavaszunk
És ridegen, csukott szivvel
Járni, míg ragyog napunk?
Csukott szivvel, csukott ajkkal,
Okosan és hidegen,
A bolondos, vig fiuk közt
Mint szomoru idegen.
Jobb ez igy! Éljünk bolondul,
Míg tavasz, nyár jár velünk, -
Ugyse élet már az élet,
Ha eljő okos telünk.
Míg nem tudunk bölcsen élni:
Éltünk csak addig gyönyör, -
mit ér tudás, tapasztalás,
Ha már öregség gyötör?
Mit ér tudni, hogy kell élni?
Ha már élni nem tudunk –
Minek az a nagy bölcseség,
Ha már ássák a sirunk?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése