Nem az ősök az én dicsekedésem,
Hanem a késő unokák.
Kik majd leküzdik, ha kell – véresőben,
A nagy világnak minden zsarnokát?
És most e dalban mégis csak az ősök
Dicsőségét magasztalom.
Óh bár lennél örök hir harsonája:
Zengő szivem, csengő-bongó dalom!
Kik hatalomban, hirben, fényben éltek:
Nem azokról emlékezem.
A sötétségben ülők homlokára
Köt koszorut az én hálás kezem.
A nyulprémes bogláros, büszke mentét,
Selyemdolmányt dalolja más.
És a királyi pálczát és a kardot,
Melynek csapása villámcsattanás.
Én a daróczot zengem, a daróczot,
Melyben a földnek népe jár.
És az ekét, kaszát, kapát, amelynek
A csillogása áldott napsugár.
Zengem a népet, mely kövérre sirta,
Verejtékezte az ugart
S kitárt keblével, födetlen fejével
Legjobban érzett minden zivatart.
Csókolta szive szerelmét a rögbe,
Amely neki szent vala, szent!
Itthon robotolt. Földes ura vigan
Élni, mulatni más országba ment.
A magyar nyelvet, csengő csodaszépet,
Ő hagyta reánk örökül.
Az urak jobban értettek deákul,
Németül, francziául, törökül!
Óh ti nagy ősök! Ti durva parasztok!
Szolgák! Kutyabőrtelenek!
Szép Magyarország iratos mezői
A leggyönyörübb nemes levelek.
Ha ti nem vagytok: ma nincs Magyarország,
Minket a mult sirja fedez.
Élet a részünk. Szebb jövőbe nézünk!
A ti gazdag örökségetek ez!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. X. évf. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése