Talán
nincs is nevezetesb emléke a kis református falunak ott a Dunaér mellékén, mint
az, hogy Petőfi valaha náluk is járt. Beszélnek is róla sokat, legkivált az,
akinek vendége volt s aki nem más, mint a község érdemes rektora. Tőle kaptam
én is e kis rajzhoz a vonalakat.
Dömsöd
községének derék rektora, értesülvén egy napon, hogy „hazánk koszorús költője”
Petőfi – még egy más, jelenleg is élő-iró-barátjával – Dömsöd községét is szerencséltetni
fogja személyes megjelenésével: nemcsak a háza népét verte föl, de az egész
falut befutotta a nagyfontosságú hírrel, hogy Dömsöd nevezetessé van, illetőleg
lesz téve, Petőfi fogván abban egy napot tölteni!
A
negyvenkét-negyvenhármas években még nem veszett ki az a „kocsikerék-kiszedő”
vendégszeretet, mely ma már sok helyütt a „kitoló kásá”-nak adott helyet; de
mondhatom, hogy Székely urambátyámnál még most is az ősi sértetlenségben áll
fenn. Hát még akkor, midőn tisztelt urambátyámat nem nyugtalanitotta annyira a
közügy, a kvóta, a delegáció s több efféle új dolog, melyeknek a pipafüstös
falusi olvasó-egyletekben van meg csak igazán a törvényszékük!
Tehát
sürgött-forgott az egész falu. Örege, apraja látni akarta azt a dalos embert,
akinek már akkor is énekelték néhány dalát, - melyek gyorsan terjedtek, mint a
világosság, - aratáskor, kalákán, téli estén a fonóban, nyári reggel pedig,
mikor a mezei munkára mentek. Ki ne szerette volna látni azt a nótafát, melyen
a gyönyörű dal termett: „A virágnak megtiltani nem lehet”. Na hiszen a falu
virágszálainak sem lehetett ám megtiltani, hogy föl ne vegyék aznap ünneplő
ruháikat,mert hát megakadhat ám a poéta-ember szeme is a lányon, kivált ha
olyan módosak, mint a dömsödiek.
Rektor
uram azalatt szörnyű fontos arczczal járta be a maga birodalmát. Egyszerre ott
járt a pinczében, meg a padláson. Szidta a főző-sütő fehérnépet. Magyarázta a
nap jelentőségét a falu véneinek, akiknek azon fölt a fejük, hogy vajjon a
Petőfi uram kocsijának nem törik-e le a kereke azon az infámis rossz úton,
amely Szalkszentmárton felől hozzájuk vezet (no mert hogy infámis rossz, azt a
magam keserves tapasztalásából is állíthatom); ennélfogva pengették is erősen,
nem volna-e jó egy „paksamétát” küldeni ő kigyelme elibe, hogy hát kerülne
inkább a jobbik útnak, ahol nagy ugyan a sár, de legalább nem törik a tengely;
aztán ha a kátyu nagyon meg találná fogni a kereket: „forspont”-rul majd
gondoskodnék az érdemes község.
Míg
a nagyérdemű tanács, a nép vénei ekkép főzték a taplót, addig rektor uram neki
ment a nagy iskolaszobának, melyben Dömsöd bimbózó csemetéi szokták szívni
rektor uram jóvoltából és bölcs vezetése alatt a tudás emlőit már ötvennél több
fél-generáczió óta.
Onnan
aztán mentiben kidobáltatta a szúette fapadokat, melyekre a mindig fiatal
Quintus Cincinnatus rá faragta a maga becsületes nevét; kisöpörtette a rettentő
port s kezdte feldiszitgetni a falakat (melyekre ugyancsak ráfér a dísz)
zöldágak sokaságával, miképen az ritkább ünnepélyességek alkalmával illendő és
méltányos. Ő maga járt elől a jó példával. Egyik kezében a kalapács, másikban a
pinczekulcs; övébe dugva egy rettenetes konyhakés, nagy rémülésére egy pár
jókora malacznak, melyek is a nagy költő tiszteletére estek áldozatul „diis
manibus” s ennek előérzetében már előre túlvisították még a rektor uram
hatalmas parancsszavait is. Tele iskolaporral, pinczebeli pókhálókkal, keze
csibevérrel, sarkantyus csizmái dömsödi sárral (prima qualitas!) midőn
egyszerre nagy kurjongatás támad a külső territoriumon, ahol is egynehány félig
köszörült és sokkal több köszörületlen torok nagy lelkesedéssel kezdte orditani
a nótát: „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljék!”
-
Na mindjárt kinyitom én a szátokat, ha el nem hagyjátok ezt a veszekedett
sivalkodást,melyben nincs egy tisztességes hang! – fortyant föl rektor uram,
aki méltán sértve látta az ünnep dekorumát e sivitás által, melyben valamennyi
torok egymástól teljes függetlenségben, hamis hangok egész lajtorjáján
hurczolta meg a nagy költő gyönyörű dalát. Rohant is ki azon porosan,
pókhálósan, hogy rendet csináljon a nebulók közt.
Éppen
a kis ajtót akarta fölrántani, hogy ott majd szokott autoritásával közibük
cserdit, - amikor egy nyulánk, beszédes arczú ifjú egy utitárssal áll elébe s
kérdezősködik a rektor után.
-
A re-re-rektor? Kérem alássan, igenis, azaz hogy igenis itthon van, - csakhogy
bizony egy kicsit, izé, neglizsében van még, - akadozék Székely urambátyám, a
nagy pinczekulcscsal ágálván kezében.
-
No, az semmit sem tesz. Nem jöttünk mi rektor uramat megkéretni, hanem
átutazva, engedtünk a szives meghivásnak.
-
Tudom, kérem alássan. Csak tessék! Anyjuk jer ki. Szólj már te is. Egy percz
alatt itt lesz a rektor is. Csak méltóztassanak.
Azzal
betuszkolta a fiatalokat az egyszerű, de barátságos szobába, melynek asztalán
különféle és jóféle szívvidámitók képezték az előszót az ebéd nemsokára
megjelenendő nagy munkájához.
Maga
pedig sietett, hogy neki lásson az öltözködésnek. Tiz percz alatt olyan
hivatalos gálába csapta magát, mintha legalább is a szuperintendens elé
igyekezett volna orátori küldetésben. Amint belépett a kis szobába, a vendégek
is megriadtak s megállt a pohár a kezükben, azt gondolva, hogy valami tisztelgő
deputáczió ijesztgeti őket.
Rektor
uram megköszörülte a torkát, úti dignum est et justum; helyre rántotta a
nyakravalóját s olyan komoly egy képet csinált, mintha valami hosszú beszédre
akarna rágyujtani.
Petőfi
és barátja – (mert hogy ők a vendégek, mondanom sem kell), - komolyan
meghökkentek erre az intrádára s szorongatott kebellel néztek egymásra,
átlátván, hogy nekik most mindjárt egy hosszú oracziót kell végig hallgatniok.
-
Tisztelt, érdemes – kezdi a rektor.
-
Méltóztassék, urambátyám!
-
Dicső haza…
-
Ugyebár a rektor úrhoz van szerencsém?
Urambátyámat
ez nem hozta ki a sodrából. Neki volt ő szokva efféle kis félbeszakitásnak.
Újra kezdte.
-
Nagyérdemű koszorús!...
-
Persze, hogy rektor uram, - hiszen még a fülén lóg az egyik pókháló! Ahol ni!
Puff!
Erre az észrevételre tökéletesen kiesett a sodrából rektram, - vége volt az
órácziónak.
-
No hát üsse meg a mennykő az orácziót, uramöcséim! – Isten hozta! Parolát édes
barátaim. – Áldja meg a magyarok istene!
Azzal
a nyakába esett mind a kettőnek minden teketória és czeremónia nélkül, amiben
nem volt czikornya és frázis, mint az óráczióban, de annál több őszinte, magyar
szivesség.
Azzal
vitte be Petőfiéket a fellombozott iskolaszobába, ahol már seregesen várta az
egybehívott vendégsereg a nagy kapaczitást, - és lőn öröm Izráelben.
A
csinos lányok és menyecskék közül pedig aki be nem fért az iskola-szobába,
bekukucskált az ablakon, de már anélkül el nem ment, hogy poéta uramat
szemtől-szembe meg nem nézte volna.
Mikor
aztán az ebéd vége felé megeredt az áldomások árja, mindenki várta nagy
figyelemmel, hogy mit fog szólani Petőfi?
Beszélt
már minden, aki csak beszélni tudott, - csak Petőfi diskurált még sine cura
rektrammal, nem is gondolva a veszedelemre, mely őt fenyegeti.
Végre
aztán oldalba inti barátja, hogy – „Te Sándor, ezek az emberek dikczióra
várnak!”
-
De már abból semmi sem lesz!
-
De már csak tegye meg uramöcsém az én kedvemért! – kontrázott hozzá rektram.
Elkerülhetetlen
volt a keserű pohár. No megálljatok! – gondolta magában a költő, majd mondok én
nektek beszédet!
Azzal
feláll, poharat fog, és elkiáltja magát, hogy: - „Az úristen éltessen
mindnyájunkat, de kiváltképpen urambátyámat! Vivát!”
Nagyot
kurjantott rá a lakmározó sereg, aztán elcsendesült, hogy várja a többit.
Petőfi
pedig absolute nem volt tovább-beszélő kedvben. Nem volt más hátra, mint hogy a
jó barát rántsa ki megint, aki is felugorván, igy folytatta: „Amely
jókivánathoz én is teljes szivemből csatlakozom. Vivát!” Ami által be volt
töltve a támadt nagy csöndesség, és lőn ismét nagy „vivát!” S a publikumnak
kénytelen-kelletlen be kellett érni e kurta oráczióval.
Alig
várta aztán Petőfi, hogy kiszökhessék, a falu szépeivel tréfálni, addig,
ameddig kocsira nem ültek. – Mikor aztán elindultak, visszanézve így szólt:
„Engem ugyse, nem térek be, ha tudom, hogy megdikczióztatnak!” Rektor urambátyám
pedig most is lelkesülve beszél Petőfiről, csak azt fájlalja, hogy egy kissé
kurta volt az orácziója.
Forrás: Váradi Antal: Az
elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában.
Petőfi-Könyvtár Szerkesztik: Endrődi
Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet
- Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése