Váradi Antal (1854-1923): Petőfi szinész-élete

(A negyvenéves évek szinész-krónikáiból)

Hogy micsoda csodálatos vonzóereje van a szinpadnak a nagy szellemekre, igazán nehezen fejthető meg. Arany János vidéki szinésztruppal bolyong és nyomorog, Petőfi beáll a fehérvári társulathoz komédiásnak, Dobsa fellép a nemzeti szinpadon, s egy sereg irónkról tudom még, hogy mindig szeretett volna szinészszé lenni, sőt egyik-másik jelentkezett is felvételre részint a szinészeti akadémián, részint más iskoláknál. Sokan a vidéki nyomoruság homályából pattantak ki,mint Deréki, Tóth Ede, s tudjuk, hogy Szigligeti, bár maga is érezhette, hogy ezen a pályán neki babér nem terem, évtizedig tartott ki mint segédszinész, tánczos és kardalnok. Az a csodálatos világ vonja-e őket, melyben a szabad lélek nagy eszmék megtestesitője lesz, vagy a hivatás tüze forrván bennük, oda törtetnek, ahol legközvetlenebbül érintkezhetnek a közönséggel, s ahol – más költők szavai által bár – eldöröghetik vagy sóhajthatják a maguk szenvedelmeit is?

Előttem fekszik egy kimutatás, mely az ezernyolcszázharminchatodik esztendő végén állitja össze Magyarország szinészeinek és szinésznőinek a névsorát. A kimutatást 1863-ban közölte egy szinházi lap, a Szerdahelyi által szerkesztett „Szinházi Látcső”, de a lista valószinüleg egy esztendővel későbbről való, mert a Nemzeti Szinház összes tagjai föl vannak benne emlitve, ami csak úgy lehet, ha ezernyolcszázharminczhét végén állitották össze a névsort, mert tudvalevőleg Nemzeti szinházunk ez esztendő augusztus huszonkettedikén nyilott meg. Ebben a kimutatásban husz magyar szinigazgató van felsorolva Magyar- és Erdélyországban, mely akkor külön haza volt, s melyről azt irta Petőfi, hogy

Egy nemzetnek két hazája van

S e két hazáju nemzet – a magyar!

Hetvennyolcz szinész és ötvenkét szinésznő felsorolva benne. Ott találom Balogh István, Komlóssy Ferencz, Szerdahelyi József, László, Szilágyi Pál, Telepi György, Udvarhelyi, Bartha, Fáncsy, Hubenai, Láng, a két Lendvay, Szentpétery, Kövérné, Laborfalvi Róza, Lendvainé Hivatal Anikó s többek neveit, akik e fényes talentumok mellett a holtakat képviselik. Hat esztendő mulva a névsor egy ragyogó névvel ékesült, a Petőfi-ével. 1842-ben Pápáról ment Székesfehérvárra s november 11-én lépett föl először a „Párisi naplopó” Józsi szerepében, akinek egy valamire való jelenete van, mikor Bizo-t kineveti. Nevetett is szegény Petőfi, hogy a szemei könnybelábadtak bele, mert

A szinpadon először is

Nevetnem kelletett!

S én e szerepben jóizűn,

Szivemből neveték –

Pályámon, oh úgy is tudom –

Lesz ok sírni még!...

Volt is, annyi bizonyos!

Szinészszé pedig úgy lett, hogy fölkereste Fehérvárott egy földijét, Szuper Károlyt, a későbbi szinigazgatót, aki agg napjaira a Nemzeti Szinház kasszájában ült és árulta a jegyeket, sajátságot selyp kiejtésével megneveltetve az idegent, aki a haragos öreg urat először látván, nem ismerte indulatosságát s olyan jegyet kért, amilyen nem volt. Ilyenkor Szuper bácsi kiordított a lyukon:

- Menjen az úr a pokolba, oda nem kell bilét!

Az igaz, hogy a legtöbb szabadjegyet oda osztogatják.

A régi szinházudvar ailanthusai alatt órákig elbeszélgettem vele; a szó ki nem fogyott beszédes ajkáról s az emlékezés a szivéből. Mesélt, mesélt gyönyörüséggel s én hallgattam, néha jegyeztem is. Bár jegyeztem volna fel mindent, amit mondogatott. Ha a fele ábránd volt is s a fele anekdota – ábrándban, anekdotában is fölcsillan egy-egy aranyszem!

Ilyen a Petőfi szinész-avatása is.

- Zimankós, borongós késő őszi délután volt, amikor betoppan hozzám Petrovics, az én kedves földim és régi jó barátom. Szinész akar lenni, úgymond, és én örömmel vittem Szabó Józsefhez, az igazgatónkhoz. Szabó ostoba ember volt, de nagy kasszacsináló. Darabok műbecséről, klasszikusokról nem nagy véleménye volt, de tudott publikumot csinálni. Ahogy meglátja Petrovicsot, rám néz.

- Beteg ez az úr?

- Nem a’ – mondom -, csak megviselte az út meg a hideg.

- Persze, én állitsam lábra, mi?

Petőfinek ennyi éppen elég volt. Belezördült a beszélgetésbe.

- Fölvesz az úr, vagy nem?

Az erélyes hang megtette a hatását. Meg talán szüksége is volt Szabónak valamelyik vasárnapi darabhoz ilyen erélyes, egy kissé reszelős hangra. Megfordult.

- Persze, hogy fölveszem, persze, Csak azt nem tudom, hogy mi a kivánsága?

- Megélni! – vágott közbe Szuper. És Petőfi – szinész lett Gázsit ugyan nem igen látott, úgy, hogy nyomoruságában Némethy György fiatal szinészbarátjához volt kénytelen költözni, mert megveette volna az Isten hidege. Ott egy ágyban háltak közösen s mindegyikük két-két forintot fizetett havonként. Szuper a Napló-jában bővebben ír a fehérvári társulat nyomoráról, a Petőfivel való találkozásokról, sétákról a temetőbe, s verseinek mindig kedves felolvasásáról, melyet Szuper is nagyon szeretett hallgatni. Fütetlen szobájából Károlyékhoz ment át melegedni s ilyenkor verseket olvasott föl, ami meg Szuperékat melegitette. A szinház gyalázatosan fizetett neki. Örülhetett, ha egy hónapban h árom forintot tudott kiszoritani a fukar Szabó direktor kasszájából. Egyszer tán négye. Éhen halni sok, megélni kevés. Annyira megy a nyomorusága, hogy pápai barátaihoz ír egy keserves levelet, kérvén, hogy ne hagyják elveszni!

Szóval hamar beteljesült a jóslat: „Pályámon, oh úgy is tudom, Leend ok – sírni még!...”

Ok volt rá, de azért még sem sírt. Ebből a vulkánból tűz törhetett ki, de könny – soha. Csak egyszer, mikor kibékült a szüleivel. De hát nem olvad-e meg az egetverő bérczek hava, mikor az öröknap anyai melegét érzi?

Egyszer meghivta a házigazdája őt is, Szuperéket is disznótorra. El is mentek s ott olvasta föl a „Disznótorban” czimű költeményét. „Csitt nyelvek és fülek, csend, figyelem – Szómat most fontos beszédre emelem!” stb. Ez a vers tetszett meg Pákhnak is, sőt Bajza is megdicsérte. (Föl is készült rándulni a zord téli napok után Pestre. Deczember negyedikén jelent meg költeménye, „A borozó” a Bajza Athenaeum-ában. Tavasszal fel is utazott s meglátogatta Bajzát, Vörösmartyt.) De maradjunk a szinészpálya mellett.

Szuper naplója sokszor emlékezik Petőfiről, de Szuper elbeszéléséből még sokkal többre emlékezem. Mikor interpelláltam az öreg urat, a kinek „Napló”-ját Vályi Béla adta ki, hogy miért nem irt részletesebben a körülményesebben erről az időről, azt felelte, hogy ő ugyan gyanitotta Petőfi hivatottságát, de akkorában még nagyon fogadkozott a szinészet mellett, míg ők poétát sejtettek benne. Meg aztán a naplót Vályi a sajtó alá rendezéskor maga nézte át; beleirt volna ő, már mint Szuper, akkor egyet-mást, de a szerkesztő azt mondta, hogy zavarná a napló közvetetlenségét. Utólag nem is lehet harmincz esztendő előtti dolgokról naplót megirni.

Petőfi szinésznevei Borostyán, Pönögei Pál (a mely név alatt verseket is küldözgetett be), Dalma, Örömfi és Rónai. Egyik sem hagyott maradandóbb emléket a szinészet történetében. A szinészpálya csak kitérés az ő fényes pályafutásán. Mindig Shakespeare munkáit dörögte otthon, Leart, Coriolánt, Brutust, de a szinpadon nem jutott  hozzá, hogy valamelyiket eljátszhassa. Hogy egy pár krajczár mellékjövedelemre szert tehessen, szinlapokat hordott ki, talán másolt is, czédulákat ragasztott. Hiszen a hagyomány szerint a Nemzeti Szinháznál is statiszta volt, még pedig a bolondosabb fajtából. Fehérvárról Ráczalmáson át vándorolt a megbukott szinigazgató s vele a nyomorgó társulat s útközben itt-ott egyet-egyet játszottak. Ez alkalmak egyike volt az, amikor az egész hadsereg Petőfiből állván, kard helyett bunkósbotot kötött az oldalára, s mikor a hős hozzá fordult, hogy:

- Ránts kardot, gyáva! – nagy gaudiumára a nézőknek, kirántotta a fia-gerundiumot s harczias léptekkel indult a hős után.

Kecskeméten egyszer jutalomjátéka is volt. Ilyenkor a szegény vidéki szinész választhat magának szerepet, mint ahogy a „Négy ökrös szekér” czimű költeményben választanak maguknak csillagot. És Petőfi „Lear király”-t választotta s abban a bolondot. Meg is tapsolták benne. Márczius huszonharmadikán volt ez a jutalomjáték 1843-ban. Tiz forint volt a szegény jutalmazandó összes osztaléka!

Játszott ő még Kecskeméten más nagyobb szerepet is. „Micz Bán”-ban Demetert, a „Korszellem”-ben pedig egy uracsot s ebben a szerepben kómikai talentumról tett bizonyságot. Jól mulattak rajta. Kérdés, mondja az öreg Szigeti, nem komoly volt-e az a szerep?

Sokat ir. Fehérvárott egy külső utczábaan lakott s halottak napján meglátogatta egy elhalt pályatárs, valami Erdős nevű szinész sirját, s mint Szuper mondja, erről verset is írt. Nem találom sehol.

Költeményben sirta el Megyery halála fölött való fájdalmát is. A Nemzeti Szinház nagyjai közül legtöbbre becsülte Egressy Gábort, akihez meleg barátság füzte. Csapó Etelka iránt érzett ideális rajongása egész költemény-cziklust inspirált. Sirjára hervadhatatlan virágokat ültetett, a Cziprus-lombokat. Ennek a leánykának örökké tartó sirvirágai vannak. Egyszer ez az ideális vonzalom csaknem duellumba keverte. Esténként járogatott ki a temetőbe s mikor Pákh lakására ért, ott ült Sükey,Czakó s még valaki. Pákh megkérdi tőle:

- Honnan jössz?

- Mire egy siri mély hang feleli:

- Etelke sirjától!

Petőfi majd hogy meg nem ölte. Alig tudták békességben elsimitani a dolgot. Az ideáljaival nem engedett tréfálni.

Igy volt a szinészetnél is. Akit megkedvelt, azt istenítette. Akit gyülölt, azt nem nézhette. Emléke nincs, hogy valamelyiknek udvarolt volna, vagy szerelmes lett volna a társaság akármelyik nőtagjába. A közönség közé igenis el-eltévedett tekintete, de ha lelke meglobogott is, a fütetlen szoba, a Némethy Gyurival közösen birt két forintos ágy meg az éhség ki-kiábránditották. Legalább egy időre. Hiszen a költő még – a borsón is szépet álmodik!

Ugy ám, ha lett volna borsó! Nem rajta való álmodásra használták volna, hanem főzeléknek. Szuper beszélte, hogy egy fiatal diákgyerekből lett segédszinész egyszer kapott onnan hazulról valami ennivalót. Összegyüjtötte barátait, nem kis számmal, köztük Petőfit és Szupert s honoratiornak az ügyelőt. (Ez valami Gyárfás volt, közmondásos figura a régi szinészet történetében. Ügyelőnek kitünő, de minden egyébnek barom. Töbi között darabokat forditott vagy dolgozott át. Igy Nestroynak valami bohózatát,  - szorosan már nem emlékezem, hogy kié volt a darab – az a német czime, hogy Ein lustiger Patron. Gyárfás ezt „Egy vidám löveg”-nek forditotta, s mikor a helybeli professzorok egyike figyelmeztette rá, hogy az nem löveg, ki is javitotta egy jókedvű védszentre. Ebben aztán megnyugodott a társulat. A szinlapon, úgymond Szuper többek között, ez a név áll: Kesselbauer, amit Gyárfás „bogrács-épitő”-nek fordit. A foglalkozása: rentier, ezt iramszarvasra nyomoritotta.)

A mondott alkalommal tehát összegyültek a társulat fiatal tagjai s várták az elemózsiát, melyet társuk a konyhaládába zárt el. A rémület nagy volt, midőn a ládát üresen találták. A cseléd később megvallotta, hogy a hurkát, kolbászt odacsempészett ajándéknak vélte s egy helybeli gyalogos közvitéz társaságában fogyasztotta el. Akkor ugyanis a Hiller-ezred állomásozott volt Fehérvárott. A közvitézek pedig hajdan úgy, mint most, igen élénk étvágyuak valának.

Igy tértek haza Szuperék Petőfivel a traktáról – éhesen.

Szuper aztán, amilyen irgalmas szivű volt s még az utolsó garasát is megosztotta éhező kollégáival, magához hivatta a vendéglátót, úgymint vendégeit s megtraktálta őket töltött káposztával.

Szuper irgalmasságáról a következő anekdota is kering:

Egy alkalommal a szinház sarkán talál egy szomorú arczú kóristát. Lesir a képéről a nyomoruság. A szemei könnybe lábadtak.

- Mi baja, Krasznay?

- Óh, Szuper úr, irgalmatlan a sors irántam. Most vesztettem el az utolsó forintomat. Tegnap óta nem ettem, ezt a rongyos forintot zsugorgattam négy nap óta … és …

Hangja halk zokogásba fulladt.

- No-no, nem kell kétségbeesni. Itt van egy forint. Az Isten majd megfizeti nékem. Aztán hol vesztette el, Krasznay? Keressük! Hol?

Krasznay felfohászkodik.

- Hol?... hát…a feblin!

A pozsonyi diéta alatt Petőfi a pozsonyi társulathoz akart szerződni, de elkésett, mert elsőbben is – nem volt hires szinész, másodszor pedig már sokan voltak, még pedig a javából. Ekkor napi huszonöt garasért másolgatta a diétáról szóló tudósitásokat, hogy éhen ne haljon. Mindennap másnál lakott, szinészpajtások, diákismerősök hivták meg egy-egy éjszakára hálásra. De Pozsonyban szerzett barátai közt volt Vachot, aki Nagy Ignáczhoz ajánlotta be s általa kapott ideig-óráig tisztességes keresetet.

Jó Isten, ha ma így kellene nyomorogni valamelyik fiatal irónak vagy szinésznek!

De hát, Petőfi is elkoptatta már azt az egypár csizmát, amely Egressy szavai szerint, odaköti az embert a komédiához. Nem volt nyugta a pesti jómódban. Szinész akart lenni megint.

Eleinte a Nemzeti Szinházra gondolt. De hát az, mint maga mondta, nagy fa. Még nem vágja bele a fejszét. Tehát el,a vidékre. Ha lehet, Erdélyország valami távoli zugába, ahol kis társulatnál ő lehet az első, s játszhatik Coriolánt, Hamletet. Ha majd aztán ismerik erdélyszerte, mint jó szinészt, majd visszatér Magyarországba s akkor fog bámulni a sok nyomorult komédiás, aki most azt sem hiszi el róla, hogy ő az a költő Petőfi. Ez keseritette legjobban.

Volt egy pár forintja. Nagy Ignácz is kiadta a bentmaradt csekély fizetését, vett magának egynehány rend tisztességes szinpadi ruhát s egy nagy fringiát.

Utja Debreczenen keresztül vitt. „Óh Debreczen, ha rád emlékezem!”

Ott tartott első stácziót. Komlóssy társulata játszott Debreczenben Petőfi neve már akkor jól hangzott s Komlóssy nem rosszul okoskodott, mikor azt gondolta, hogy a hiresedni kezdő ifjú poéta neve nem fog rosszul állani a szinlapon, melyet persze Debreczenben nem irtak, hanem nyomtattak. Kihordani azonban még mindig a szinészek hordták ki, még pedig jutalomjáték napján a jutalmazandó, akinek keserves, de jövedelmes tiszte volt még azonfelül este, kifestve, jelmezben a pénztárhoz ülni és komplimentumok és mosolygó köszönetmondások között beszedni az entrét. Keserű sors! Déryné panaszolja, hogy majd a föld alá sülyedt, mikor tőle is megkövetelték a pénztári asztalkához való ülést, igaz, hogy százakat öntöttek eléje, de hát nem minden szinész vagy szinésznő reszket a forintokért. Némelyik néző aztán jónak látta a kasszánál ülő jutalmazandó markába csusztatni egy kis külön no, mondjuk ki – borravalót!

Nyomorult mesterségnek tartották ezt a miénket még ötven esztendő előtt is!

A legvirgonczabb szinlapkihordó Kádár volt, igaz nevén nem tudom, hogy hitták, de az tény, hogy annyit tudott mesélni a czédula kihordásakor a füszeresboltban, a patikában, a borbélyofficzinában arról, hogy mi az Isten keserű csudája fog ma a szinpadon történni, hogy estére majdnem mindig tele volt a szinház, őt magát pedig szilárd és folyékony ajándékokkal jutalmazták úgy a füszeresnél, mint a patikában – és Kádár naponta, méltón a nevéhez, boroshordóvá és pálinkásbutykossá változott s oly csodálatos hangulatban jött vissza a szinházhoz, mintha mindig Galieli járna az eszében.

Sajátságos tréfája a sorsnak, hogy kádárt elfelejtették megtanitani olvasni. De azért úgy magyarázta a szinlapot, mint Luther a bibliát. Egyszer aztán az öreg vaksi patikárus el akarta olvastatni a játszók neveit. Ne adj Isten, hogy egy átkozott betüt tudott volna belőle. A patikus ráriad:

- Hiszen kend nem tud olvasni?!

- Hhhhhha o… olvasni meg irni tudnék – hebegi a már városjárt Kádár – akkor nem komédiás volnék, hanem ki… ke… kanczellista!

Természetes esze azonban volt a gazembernek s mikor egyszer egy búcsu-czédula kihordásakor a kollégiumi diákok megéljenezték, hajtogatta magát mély megindulással és egy kicsit ingadozva, de szilárd meggyőződéssel harsogta:

- Éljek… éljek! Szivesen,de miből?!

Petőfi nagyhamar otthagyta Komlóssyt Kádárral és az egész kompániával egyetemben, s indult vándorolni. Diószegre ment s onnét Székelyhidra. Vele ment még néhány névtelen hős, akik között azt remélt, hogy elsőnek leszen. De nem járt a közönség a szinházba, pláne a Petőfi klasszikusai nemkellettek senkinek. Feloszlott a társulat s ment világgá. Ment volna Petőfi is, de súlyos láz döntötte ágyba s megmaradt pár darab ruhája árán alig tud Debreczenbe visszajutni, ahol Pákh Albert lakására úgyszólván berogyott, s halálos bágyadtságban feküdt napokig. Pákh ápolta, gondozta szegényt, s mikor Petőfi annyira magához tért, hogy szólni tudott, azt mondta: „Hozzád jöttem, édes Albertem, hogy ha meghalok,legyen, aki eltemettessen!”

Mikor jobban lett, átköltözött egy szinházi jegyszedő-asszonyhoz a Nagyváradi-utczába. Fogas Józssefnének hivták az asszonyt, akinél nyomorult kamrácskában huzta meg magát, egy sánta szék, egy rozoga ágy, meg egy bolglyakemencze társaságában. Ablaka előtt haladtak el a temetési menetek, melyek gyászénekei behallatszottak a szobájába. Innét datál az a szivet megkapó verse, hogy „Temetésre szól az ének…” És akárki volt az, akit temettek, „nem földi rab –nála százszorta boldogabb!”

Világfájdalmas ifjú poéta barátaim, régente a szivükbe mártották a költők a tollat s érezték, amit dalolnak.

A fellábadt beteg eljárogatott a Fogasné protekcziója folytán a szinházba, majd lábra birván már állani, nekiindult a havas esőnek, a szélnek, a sárnak, a fergetegnek s elérkezett, - a jó Isten tudja csak hogyan? – Pestre…

Ennek az útnak a legendája, hogy este a csárdában mulató betyárok a sutban fekvő költő nótáját danolták s ez a dal adott erőt Petőfinek a további vándorutra.

Pesten az irodalomnak élt, fölkereste Vörösmartyt s egy kötet verset adott át neki kiadás végett. Vörösmarty apai szeretettel ölelte magához az ifjú költőt és a Nemzeti Körrel kiadatta a verseket. Petőfi szive azonban mégis visszafájt a világot jelentő, de világot is bolonditó deszkákra.

Még egyszer föllép. 1844-ben Egressy Gábor jutalomjátékául a „Szökött katoná”-t választotta. Gergely Kovács énekes szerepét Lendvay, Egressy Gábor a szabólegényt adta. Petőfi Géresi nótáriust játszotta benne. Nem tetszett. Zavarba jött, halk hangon beszélt, motyogott, nem hallotta a sugót, később még jobban belezavarodott s a helyett hogy: „Hát Julcsa kisasszony a menyasszony?” azt mondta: „Hát Gergely urfi a menyasszony?... akarom mondani Julcsa kisasszony a vőlegény?...”, mely nyelvbotlását a jelenvolt egyetemi ifjuság jóakaró, de nem túl hangos kaczaja kisérte, némelyek tapsoltak is, hogy kirántsák zavarából a kedves poétát, akinek verseit akkor már széltében szavalgatták, elsősorban az egyetemi polgárok. Ez a végső föllépés október 12-én volt. Szinlapja ma is a Nemzeti Szinház birtokában van, Petőfi mint műkedvelő van jelezve rajta. Ezzel a föllépéssel aztán búcsut is mondott a szinészetnek. Nem énekelte többet, hogy:

Hát addig is, míg ujra elzárt

Mennyországomba léphetek,

Isten veled, szinészi élet,

Kalandok – Isten veletek!

Kalandok… De micsoda kalandok! A szivem elfacsarodik s meggyül szemünkben a könny, mikor a „Talpra magyar” dalnokát igy látjuk nyomorogni. Jól mondta egy vidéki direktor:

- Hja, a szinésznek tetszeni kell, hogy élhessen és élni, hogy tetszhessen. Tehát aki nem tetszik, az megnem él!

Hamis egy asszony az a Melpomene… A másik muzsatestvér kegyeltjeivel czudarul bánik. Nem nézi az, hogy nagy költő-e, szobrász vagy piktor? Hanem szinész, éhen engedi halni. De hát:

Jól rendelék az istenek,

Hogy az embernek csont foga van,

Mert ha vas lett volna a fogam,

úgymond Petőfi:

A rozsda ette volna meg!...

Forrás: Váradi Antal: Az elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában. Petőfi-Könyvtár  Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet  - Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása