Petőfi Zoltán alakját is körülbogozzák annak a szomorú legendának a szálai, mely a költő segesvári eltűnése után szövődik. Ki a szeretet mártírjának véli, mely a legnagyobb magyar költő fiát halálra kényeztette; ki a faital kicsapongások áldozatát ismeri meg benne, akit mértéket nem tudó szenvedélyei vittek idő előtt sírjába. Egyik a másikkal járt. Petőfi Zoltán mindkettőnek az áldozata. Szomorú elmúlása betetőzi Petőfi családi életének tragédiáját. Dicsősége közepette, a nemzet bálványozó szeretetének glóriájában válik át halhatatlanságba a költő; költészete örökkön ragyogó fényében állítja a Laurák, Beatricék mellé Juliskáját és ez a fölmagasztalt ideál – mintha csak várt volna az alkalomra – sietve dobja el özvegyi fátyolát, még mielőtt költő-férje haláláról megbizonyosodott volna. És az, aki nevét fönntartandó lett volna, „kora dér” szállván rá, idő előtt elhullik, igazolván a magyar költő végzetes sorsát, mely első hajtásában kiirtja nemzetsége fáját. Vagy Tompa, Arany, Kemény Zsigmond és a más nagyok nevét alkotásaikon kívül miért nincs, aki fönntartaná? Ne kutassuk a titkok titkait, halandó tekintetünk hogy hatolhatna be végtelen dolgok végtelen mélyére?
*
Mikor Zoltán megszületett, a költő végtelen boldogságában dalt ír róla:
Ide, ide fiam a kezembe,
Hadd szoritsam a szivemhez őt,
Mintha volnék ujonnan teremtve,
Hogy éltemnek ifju lombja nőtt.
Ismeretes az a rajz, mely a pufók képű gyermeket apja ónjával két hetes korában megörökíti; de szertelen apai örömét mi sem jellemzi jobban, mint hogy ugyanezen időről megírja biográfiáját. Később is, mikor a lantot kard váltja föl és követi Bemet erdélyi hadi útjára, féltőn gondoskodik élete ifjú lombjáról.
De mintha jóslelke most is, mint annyiszor, a jövőbe látott volna. A gyermek születése keltette boldogsága első ragyogó napjaiban árny borul a hangos lantra.
Csak ne szálljon kora dér reája,
Mely leszedné a virágokat.
Zoltán keresztapja Arany János, akinek szalontai szerény tusculanumában a viharos napokban Szendrey Júlia megvonul fiával. Mert Petőfi nemigen ringathatta a kicsi bölcsőjét. 1848. december 15-én született és a rá következő tavasz már a harcmezőn köszönti a költőt, akit hét h napra fia születése után elsöpör a csaták forgataga. Mi vár Zoltánra apja halála után? Mikor Szendrey Júlia másodszor férjhez megy, Zoltán alig múlt másfél éves. Horvát Árpád szerető apjává lesz apja helyett és azzal a gyöngédséggel neveli, mely Szendrey Júliához való viszonyát általán oly igen jellemi. Iskoláztatja,mint akkoriban bármely úri gyermeket és mikor elérkezik az ideje, lateiner pályára készítik elő. De Zoltán apja természetét örökölte. Szilaj, féktelen természet, az iskola nem az ő világa. Nem akar tanulni.Az új családi élet gondjaiban amúgy is elfoglalt anyjának végelen sok keserűséget szerez fékezhetetlen természetével. A tizenöt éves gyermekifjú éppen, mint annak idején apja, vándorszínész-társasághoz szegődik és ott kap először nagyon szerény tapsokat, ahol Petőfi Sándor életének legkegyetlenebb napjait töltötte: Debrecenben. Bizonyára nem természet fölött való színésztehetsége volt az, mely a debreceni színház igazgatóját arra bírta, hogy Petőfi Zoltánt színészének szegődtesse, hiszen színészi sikerek nem kísérik kalandos pályafutásán és csak egyetlen egyszer emlékszik meg ő maga is arról, hogy az „Egy csésze thea” Vilden báró szerepében tapsokat kapott. Elegendő ajánlólevél volt a színészethez a Petőfi név. Micsoda fogalom volt ez akkor! Annak a sötét időnek egyetlen virrasztó csillaga a Petőfi neve. Nem tudták, nem akarták hinni, hogy ő is elveszett. Várva várta a nemzet, eljövetelét várta. Ami szeretet a szívekben rejtezett, abból sok, igen sok jutott a fiúnak. A társulat Debrecenben, majd Nagyváradon és Kecskeméten jár. Neves színészeit senki sem óhajtja ismerni, de Petőfi Zoltánra, a Petőfi Sándor fiára mindenki kíváncsi. Szívesen látja mindenütt az úri társaság.
Szendrey Júlia mindenképp igyekszik Zoltánt visszatéríteni a rendes élet útjára. Ha magát gyengének véli, hogy természetes megváltoztatására bírja, Petőfi Istvánt, a költő öccsét és Zoltán gyámját beszéli rá, hogy hasson a fiúra. És ez, úgy látszik, már hajlik is az anyai és gyámi kérő, sürgető, jobb jövővel kecsegető levelekre. Legalább erre enged következtetni Szendrey Júlia 1864. ápril 18-ról keltezett levele, melyet akkor Geist Gáspár csákói pusztáján gazdálkodó Petőfi Istvánhoz írt. „Legújabb hírül tudatom veled – írja –, hogy Zoltán kijelentette, több ízben és komoly megfontolás után, hogy neki legnagyobb kedve a gazdászathoz volna; ennek következtében mi tehát azon tanakodtunk, nem volna-e legcélszerűbb őt az óvári gazdászati intézetbe adni? Ámde azelőtt egy évet praktizálni kell mindenkinek s csak azután veszik oda be. Erre nézve édes Papa mindjárt téged említett, hogy ez évet melletted tölthetné el leginkább. Mind lelkére, mind testére legüdvösebb volna nálad. Minderről nélkülözhetetlenül szükséges együtt értekeznünk, hogy kölcsönösen meghallgassuk egymás véleményét és azt tehessük, amit jó lélekkel a legjobbnak, leghasznosabbnak fogunk találni. Ne Zoltán álljon itt előttünk, hanem szegény Sándorunk egyetlen fia; s ne azt nézzük: mit érdemel Zoltán tőlünk, hanem azt: mit tartozunk az Ő egyetlen fia iránt. Az ő szelleme vezéreljen bennünket, hogy eltalálhassuk az igazi utat,mely célunkhoz: Zoltán megjavulásához és testi,lelki jóvoltához vezet.” levele további részében örömmel újságolja, hogy mennyire megváltozott Zoltán és „hogy semmi újabb kihágással nem keserítgeti”.
De az anya öröme nem tarthatott sokáig. A remények, melyek a fiú jobbrafordulásához fűződtek, csakhamar szét kellett, hogy foszoljanak. Zoltán rövidesen megunta a gazdászati élet csöndes kellemességeit, a rendszerető gyám csákói magányát, ahonnan lelke visszaszáll az elhagyott színes, tarka, könnyű világba. Pedig Petőfi István minden igyekezetével rajta volt, hogy embert neveljen belőle. Természettől csöndes, szófukar természete egészen fölengedett a nagy szeretetben, mellyel halhatatlan bátyja fiát gondozta. Mindhiába való fáradság volt. Félév múlva már otthagyja a csak imént választott pályát, azzal a tervvel állván a gyám elé, hogy tovább akar tanulni.
Hiába volt minden, az anya kétségbeesett kérései és intelmei, a nagybátyja szívre beszélése: Zoltán visszatért első ideáljához, a színészethez és tovább folytatta végzetesen vált életmódját.
Ám ekkor már a költő-apa sötét sejtései valóra kezdtek válni. Veszedelmes kór kezdte ki a fiatal testet. Fiatal könnyelműségében is visszaretten a kora enyészettől és 1869. őszén sietve keresi fel Meran enyhe völgyeit. Az enyhe sugarak fényében föllobban újra az életkedv. Csupa tervezgetés, csupa fogadkozás. Jó lesz újra, amilyennek anyja, gyámja, meg a jó emberei kívánják. Búcsút mond a könnyelmű életnek, cimboráknak.
Meranban is végtére a régi lesz. Odadobja testét-lelkét a pusztító kórnak, mintha csak azt mondaná: Nesze, itt vagyok, vigy, de nevetve találsz, ha jössz értem! Érzi, hogy nem sokáig bírja már, de végtelen könnyelmű humora percre sem hagyja el. Csupa derű, csak olykor-olykor támadt föl cinizmusa, hogy elmondja magáról négy sorban:
Huszonegy év s már is annyit éltél,
ötven évre is sok volna tán.
S boldogságot még sem élvezél,
Annyit se, mint egy szolgaló.
A merani út csak megnyújtotta napjait, de meg nem gyógyította a roncsolt testet. Nagy betegen tért vissza és hozzátartozik most már jól tudták, mi sors vár rá. Nem is bírta sokáig. A következő ősz elvitte, 1870. november 5-én meghalt.
Hogy mi válik vala belőle, ha nem pusztul el ifjan? Ki tudna megfelelni rá! Hogy a Petőfi Sándor világraszóló tehetségéből származott-e valami rá is -nem adta tanújelét. Írt verset is, de abban nincs egy sor sem, mely erre vallana. Ifjan lobogott el és a nagy nevet, melynek semmi újabb fényt nem szerzett, utolsó sarjként sírba vitte.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 20. szám, 1900. febr. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése