Baja Mihály (1879-1957): Szüleimék

 

I.
Kijöttem az iskolából
s hazafelé ballagtomban
„Mihály!” kiált valaki rám
És átölel azon nyomban.

Éd’s apám volt. Hogy megölelt,
Majd elvesztem subájába’:
Szegény, oly régóta várt rám,
- Nyakában a tarisznyája. -

Aztán megyünk egymás mellett,
S csak ballagunk némán, szépen,
Egyőnk sem tud szóhoz jutni
Boldogságos örömében. 

Végre megáll… egyet köhint
És azt mondja boldog-vigan:
- Mig két szeme könybe lábad -
„Szépek a vetések, fiam.”

Aztán megint csak ballagunk
Ismét olyan szótalanul:
Egyszerre csak leakasztja
Tarisznyáját, beléje nyúl.

És előhúz nagy vigyázva
Három töpörtős pogácsát:
„Nesze fiam, ép az este
Sütötte ki édes anyád!”

II.
Ott születtem a kis házban,
Zöld vetések oldalában,
Nádfödeles vityillóba’, -
Tetején az öreg gólya.

Nem fogadott dajka dajkált,
Édes anyám maga táplált.
Maga táplált édes tejjel,
Még édesebb szerelemmel.

A bölcsőmet ő ringatta,
Jövendőmről álmodozva,
Dalaival altatgatott,
Könyei közt virrasztgatott.

Hogy gügyögtem, hogy motyogtam,
Hogy első szóm megtanultam,
Az ő neve volt első szóm…
Utolsó is az lesz, tudom!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 35. szám, 1900. máj. 27.