Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből

Megismerkedésem Petőfivel

„Gondoljak reád?! Igen, fön-

séges szellem, míg emlékezet

lakik fejemben!”

Shakespeare

A múlt század negyvenes éveinek elején, Petőfi költeményei már közismeretűek voltak, midőn vele családom körében személyesen megismerkedtem. Szabad szárnyalású szellemi termékei, a tavasz virágainak üdítő, balzsamos illatával hatoltak be iskolánk ódon falai közé s szívünk-lelkünk mámorában, a jelentkező világosság derengését hozsannával üdvözölte az újhodni vágyó ifjúság. Verseit szavaltuk, daloltuk mindenfelé.

Petőfi, ifjú éveiben színésszé lenni vágyott. Lenyűgözhetlen, szabadságért hevülő lelke egész szenvedélyével ragaszkodott a független színészi pályához. A színköltészet remekei után való sóvárgása, a burkolt, de föl-fölcsillámló szabad gondolatok nyilváníthatása, a művészet fönséges rejtelmei, a dicsőség varázsa s a mindenekfölött való magyar sovinizmusa, ellenállhatlan erővel vonzották, hevítették nemes érzelmektől duzzadt keblét, nagyratörő szellemét... Hogyne kívánta volna hát megismerni, színről-színre látni azt, akit vidéki vándorlásai közben a „színészet mintaképéül” hallott emlegetni, a színészek elsőjét, a legjelesebbnek hirdetett Egressy Gábort. A nagy példány deleje ellenállhatlanul vonzotta lényét, majd hozzáfűzte egész életére.

Ha Petőfit vándorlásai közben sorsa a fővárosba hozta, utolsó fillérét is a Nemzeti Színház előadásainak megtekintésére áldozta, hogy atyámat láthassa. Vacsorapénzét – mint ő maga mondá – édes örömmel adta oda egy-egy karzatjegyért, hogy atyám játékától „részegülten” térhessen haza s éberálomban tölthesse az éjt színészi ábrándképeivel. Ha pénze nem volt: statisztának vétette föl magát a Nemzeti Színházhoz, hogy atyám művészetét közelebbről szemlélhesse. Ha erre sem nyílt alkalma: órákig elácsorgott nappal a színház előtt, hogy atyám jövetelét bevárva, lépéseit némán, észrevétlenül kísérhesse a főváros utcáin. E rajongása atyám művészete iránt nem csökkent egy pillanatra sem, sőt évről-évre fokozódott.

Petőfi önismeretre jutva, a színészi pályáról nehezen bár, de végképp lemondott. S mint nekünk később bevallá, e lemondásra főképpen atyám művészetének fölismerése, nagysága késztette leginkább, melyet saját színészi képességével elérni, de még csak megközelíteni is lehetetlennek tartotta.

Költői tehetsége izmosodásával állandóul Pesten telepedett meg. S már, mint az „Életképek” című folyóirat munkatársa, a szerkesztőségi szabadjeggyel látogatta a nemzeti színházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy szerepe volt. Ezt mindig végignézte, noha nyugtalan természete a türelemmel mindig erős harcban állt.

Ideáljával, atyám művészetével volt szíve-lelke eltelve, időn „III. Richard” alakítását tőle átélvezte... Érzését, gondolatát nem tarthatta vissza többé. Elhatározását nyomban követte a tett, s ebben nem ismert habozást, ingadozást. Az előadás után felszólította a mellette ülő Sükeit, a jeles esztétikust, atyám legrégibb barátját, hogy vezesse őt azonnal a színpadra, atyám öltözőjébe, s mutassa őt be. A dadogó Sükei a legnagyobb készséggel vállalkozott rá. Atyám öltözőjébe érve Sükei nagy sebbel-lobbal hozzákezd a bemutatáshoz; de minél hevesebben igyekszik ennek eleget tenni, dadogása annál makacsabbul lekötötte beszélőképességét:

- Va-va-va-van... sze-sze-sze-szer – hebegé.

- Szervusz, Gábor! – kiáltott közbe türelmetlenül Petőfi.

- Kedves Sándor! – viszonzá atyám. Ezzel megölelték, megcsókolták egymást s egy meleg kézszorítással megkötötték az egész életükre kiható barátságot.

Atyám, a színházból hazajövén, lelkesülten e szavakkal nyitott be a szobánkba:

- Anyjuk, tudod-e mi újság? Megismerkedtem Petőfivel! – s a legnagyobb öröm és elragadtatás hangján beszélte el nekünk az egész bemutatási processust.

Barátságuk ez időtől kezdve napról-napra bensőbb, szilárdabb lett. Közös elvek és érzelmek fűzték őket egymáshoz mind szorosabban, elválhatlanul. Atyámat épp úgy hevítette a Petőfi költészete, mint ezt lelkesítette atyám művészete. Hévmérőjük nem szállt alá soha, sőt, időről-időre tehetségeik izmosodásával folyvást emelkedett.

Atyám épp úgy örvendett a Petőfi sikereinek, int ez atyám növekvő fejlődésének, melyet, hogy minél többször élvezhessen, gyakran, még vidéki vendégszereplési útjára is elkísérte.

Hazafiságuk, szabadelvűségük, rendíthetlenül egy színvonalon állt. Ember- és világismeretük, társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztétikai érzékük, vasszorgalmuk, előre törekvésük, valamint jellemszilárdságuk bármily körülmények között összhangzó és változatlan volt.

Erősen demokratikus, köztársasági érzelműek lévén, rajongásuk a népjogért, a haza függetlenségéért, mint általában minden nemesebb eszméért, egy fokon, egyenlő mértékben nyilvánult. Épp oly csodálattal voltak eltelve a francia és angol forradalom nagy alakjai, mint az amerikai és lengyel szabadsághősök iránt.

Míg Shakespeare-t és Moliére-t bálványozták: lángoló honfiúi érzéssel buzdultak nemzetünk jelesei: Vörösmarty, Arany, Tompa, Garai, stb. dicsőítésére.

Kossuthot imádták; Bemet istenítették.

Csakis ez egymásban fölismert és nagyra becsült tulajdonságaikkal forrt egybe – természetszerűleg – oly szorosan barátságuk, melyet nem zavart, nem szakított meg még – a halál sem.

Mint ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték, s a színházon kívül, más közhelyet alig látogattak. Az éjszakázásnak mindketten rabjai voltak. Petőfi csaknem minden éjszakáját íróasztala mellett virrasztotta át; s atyám minden szellemi munkáját az éj csöndjében szerette végezni.

Atyám épp oly sovány és sápadt volt, mint Petőfi, sőt ez a sok dohányzástól inkább fakó színű. Atyámat épp úgy féltettük a mellbetegségtől, mint ő féltette Petőfit a sorvadástól. De ez aggodalmak dacára egymás társaságában mindketten felvillanyozottak életvidorak voltak.

Majd együtt látogatták a „Nemzeti kört” a Kunewalder-házban, hová Vörösmarty vezette be őket. Petőfi újabb költeményeivel, atyám: a Vörösmarty, Petőfi, Garai, Tompa, Czuczor s más jelesünk költeményeinek elszavalásával mutatkozott be E „kör” segítette „később Petőfi az „Összes költeményei” első kiadásához; atyámat pedig minden egyes költemény elszavalásáért egy-egy arany tiszteletdíjban részesítette.

Rokonérzelmeiknek külsőségekben is igyekeztek később kifejezést adni. Egy időben atyám a német divat ellensúlyozására keleti mintázatú selyem damaszt kelméből csináltatott magának sajátos szabású attilát. Egészen hasonlót készíttetett magának Petőfi is. Termetük csaknem egyenlő középmagasságú volt. Járásuk egyaránt gyors és ruganyos. Egyikük sem szeretett a járdán menni, hanem lehetőleg az utca közepén, melyet a forgalom, az üzérkedési szellem nem tett oly túlzsúfolttá, s a gyalogjáróknak csaknem járhatlanná, mint jelenleg. Gondolataikba mélyedten alig vetettek ügyet a járókelőkre, hogy bókolgatásnak, megszólítgatásnak ne legyenek kitéve. Ezért sokan dölyfösöknek, összeférhetetleneknek tartották őket.

Petőfi, int én ismertem mindig attilában járt, pantallonban; - nyakkendőt sohasem viselt, hanem lazán begombolt, keményítetlen inggallérja látszott ki csupán, inkább az attilán belül, s nem

ficsúrosan kihajlítva, mint ahogy vásárra készített arcképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben fekete gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.

Közbevetőleg megemlítem, hogy Petőfi leghűbb arcképe az, melyet Barabás Miklós jeles festőművészünk rajzolt 1848-ban: fringiával az oldalán, a bal karján széles nemzeti színű szalaggal, s a mellén korona nélküli magyar címerrel, melyet neje: Szendrey Júlia hímzett, veres, fehér, zöld színű gyöngyökkel; e mintát Etel nővéremtől vette, ki atyámnak hasonlót készített.

Petőfi hangját a sok éjjelezés s különösen a szakadatlan dohányzás, tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt. Az „S” betűt kissé öblösen ejtette. Szabatos kifejezései: igazi magyar akcentussal – tájszólás nélkül – hullámoztak nagy hófehér fogai közül. Két szemfoga, ha nevetett, a fogsorából kissé előbbállónak tűnt föl; ezt, a kényesebb ízlésűek, rendellenesnek, kevésbé rokonszenvesnek találták; azonban a mi szemünkben: egyéniségének varázsa, költői lelkülete teljesen eltüntette támadható skrupulusainkat.

Erős állcsontjai, sovány arcának rendkívül határozott jelleget, erős kifejezést adtak, s előhaladottabb korúnak tüntették föl, mint amennyit ifjú éveihez  mért vékony bajusza mutatott.

Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága. Ifjúi hév és szellemerő, ábrándosság és férfias akarat, szívjóság és nemes harag gyúpontja volt az. Egzaltált perceiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.

Magas értelmiséget sugárzó domború homlokát sűrű fekete haj körítette, melyet fölfelé fésült, választék nélkül.

Petőfi azidőben többnyire egy kopott, elnyűtt lovagvesszővel járt, melynek foszladozó végét göcsre kötötte, hogy a továbbfoszlástól megóvja. Nyelét egész marokra fogta s nagyokat suhintott vele menetközben a – levegőbe, s ha tehette, legörömestebb egy-egy útjába tévedt, kudorgó pincsi-kutyára. „E mihaszna fajt ki nem állhatom”, mondá, midőn egy alkalommal vele mentem -, s ritkán mulasztotta el, ha pár lépés kitéréssel is, hogy egész erejével rájuk ne suhintson.

A már említett „III. Richard” előadása után gyönyörű színbírálatot írt az „Életképek”-ben atyám alakításáról. Majd megáradt szíve-lelke egész melegségével írta meg hozzá gyönyörű versét:

„Megénekellek, bár te léssz oka,

Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:

Lerészegitéd szomjas lelkemet

Müvészetednek édes italával!...” stb.

S a bemutatkozást követő naptól kezdve házunknak csaknem mindennapos látogatója lett. Nálunk csakhamar otthonosan érezte magát. Családunk tagjaival szemben: dévajkodó, vidám, szeretetreméltó s szellemi sziporkázásaival végtelenül kedves, lebilincselő tudott lenni. Ezért mindig örömriadallal fogadtuk megjelenését, a nap bármely órájában. Atyámnak nem lehetett oly szorgos elfoglaltatása, mit a Petőfi jöttekor abba nem hagyott, - s komorságát föl ne derítette volna. Rendesen egy-egy költeményét hozta el atyámhoz, hogy bemutassa, mielőtt kinyomatta. Szerette hallani atyám előzetes véleményét, melyre sokat tartott. S minthogy verseit jobbára éjjel írta meg: a kézirattal azon melegében olykor már a hajnali órákban atyámnál volt, akit rendesen ébren talált. Nagy hatással volt e közlékenység Petőfire, mert tudta, hogy atyám épp oly őszinte, mint szigorú bírálója, - s akit mindig extázisba hozott lángelméjének tökélyesbülő termékeivel.

Kora reggeli látogatásaival legelőbb is nekem és Árpád öcsémnek kellett tudomást vennünk; mert mi az atyám előszobájában háltunk s Petőfi – átmenőben – először is minket riasztott fel, ébresztőül rendesen egy-egy hatalmas „barack”-ot nyomván csontos ujjaival a fejünkre. S meggyőződésből mondhatom, hogy Petőfi – minden véznasága mellett is – kitűnő izomerővel bírt. Parolái, mikben egyszer-másszor részesített, oly ropogósak voltak, akárcsak a Jókai vasmarkú kézszorítása, melyről kiváló humoristánk: Bernáth Gazsi azt jegyezte meg, hogy „még a besztercebányai prés alatt megedzett rézgaras is óbégatna tőle!” Ám azért e parolák és barackok akkor sajogtak nekünk legfájdalmasabban, mikor már nem részesülhettünk többé belőlük.

Nagy családi örömünnep volt házunknál. Én és Árpád öcsém egy évi távollét után megérkeztünk Kézsmárkról a „német szó” kurzusáról. Minden oldalról ostromolnak, gyötörnek a német beszéd examinálásával. Persze, hogy sikertelenül; mert a németből alig tudunk valamit. A kézsmárki polgárság már akkor inkább szeretett velünk magyarul társalogni s így az ottlétünknek kevés foganatja volt. S visszajöttünk úgy, ahogy elmentünk: sült magyarokul. Petőfi titkolt örömmel vette ezt tudomásul, s ezért legtöbbet dévajkodott velünk, látogatásai alkalmával német kérdéseivel, faggatásaival...

- No hát – mondja -, ha le tudjátok fordítani a német versemet: megkérem a nagymamát, hogy holnapra lekváros derelyét készítsen a számotokra!

Ez volt a legkedvesebb ételünk, amellyel biztosan lépre csalhatott bennünket. Papírt vett elő s leírta a verset:

„Drei Apfel und a halber,

Liesz dich rufen: kamst nicht her,

Bist nicht kommen: bliebst dahaam,

Bist geworden Fra-maam.

Hej, huj! meinetwegen!

Hab’ ich auch a Bluml gsegen:

Hej, huj! Sommers thu ichs pflücken pflegen.”

- Íme, itt van; holnap előkérem a fordítását.

S a verset a markomba nyomta, távozott.

Mintha egy arasznyit nyúlt volna az arcunk meglepetésünkben, ijedtségünkben. A családtagok tanácstalanul sompolyogtak el mellőlünk. Bálvánnyá merevülten, csak ketten maradtunk az asztalnál: öcsém és én. Jó ideig szótlanul bámultunk egymásra... Némán és kétségbeesve kerestük egymás szemeiben a vigasztalást, a kibontakozás módját. Hasztalan. Nincs szabadulás. A gonosz Sándor bácsi pellengérre állít bennünket: ránk süti, hogy nem tudunk németül. Kihez folyamodjunk segítségért?... Hiszen az egész családunkban nincs senki, aki annyi német tudománnyal bírjon -, mondám szorult lélegzettel, nagy szünet múlva. De bizony van! – vág közbe nagy fifikával Árpád öcsém. Hát Etelka?!... Forduljunk hozzá! Neki kell bennünket megmenteni a szégyentől!... esetleg: a fenítéktől!... Etel nővérem már két év óta járt a Tóth Teréz híres nevelőintézetébe. Azidőben elsőrendű nőnövelde volt a fővárosban, hová keresztatyja: Fáy András költségén volt fölvéve. Hogyne tudna ő németül? hiszen a hét bizonyos napjain a tanrend szerint csak németül szabad az intézetben beszélni. Neki bizonyosan van már annyi gyakorlata, hogy a Petőfi feladványát megfejtheti. Ez eszmétől megragadva mintegy villámütésre ugrottunk fel s rohantunk Etelkához.

Az egész délutánt a fordítással küszködve töltöttük nővérem – és a német szótár segítségével. A szavakat szép szórendben le is fordítottuk. De a mondatok összefüggését sehogy sem bírtuk megtalálni.

Régi jó cselédünk: a Trézsi hozta az uzsonnakávét, s töprengésünket látva, közbeszól: „mindjárt elhozom én a Francit – ez volt az udvarlója -, ő jól tud németül, majd segít az maguknak!” S úgy lőn, mint mondá. Az elősiető Franci csakugyan már az első sor fordításánál ráismert a német plundrába öltöztetett „Három alma meg egy fél” – kezdetű magyar népdalra, s nyomban el is énekelte nekünk nagy örömünkre és megvigasztalásunkra az egész szöveget; aztán addig ismételte, míg megtanultuk mindhárman.

Nosza, loholtunk mindjárt az örvendetes értesítéssel a nagymamához: „Nagymama! kedves nagymama! holnap lekváros derelye lesz; lefordítottuk ám a Petőfi versét s tudjuk is a nótáját!” S hogy meggyőzzük felőle: tüstént felolvastuk s el is daloltuk neki... S még a jó nagymama segített hellyel-közzel a dallam helyes éneklésében.

Másnap Petőfit kórusban vártuk az ebédre, melyhez híva volt... S a nagymama pompás lekváros derelyéjétől piroslott szánk, arcunk s az egész társaság kedélye a tudatban, hogy kifogtunk a Petőfi cselvetésén, aki jókedvében olyan édes barackokat nyomott jutalmul a fejünkre, hogy még másnap is dörzsöltük a helyét.

Többször hallottam híresztelni Petőfi felől, hogy ilyen-amolyan ellenszenves, durva modorú ember volt!... Igen ám, azokkal szemben, akik ellenszenvére, haragjára rászolgáltak. Mert szívből-lélekből utálta, megvetette a szolgalelkűeket, a hipokratákat, a nyegle szószátyárokat, a nagyképűsködő himpelléreket, a tehetség nélküli feltolakodókat, az idegeneket majmoló divatbohócokat, kiket a társadalom harlekénjeinek tekintett, az elvteleneket, az aposztatákat, s különösen a gyanús, a rossz hazafiakat. Mintha most is hallanám ez utóbbiakat sújtó anatémáját: „Kötelet, golyót nekik!”

Tudva van, hogy Petőfi mindenekfölött egyenes lelkű, hízelgést nem ismerő, szókimondó, szabadgondolkozású ember volt. A jók és méltók iránti szeretetében határtalan, a rosszak és méltatlanokkal szemben irgalmatlan.

Ihletsége roppant látókörével, csodás erőinek tudatában nem ismert határt. A fény nem vakította, a sötétség nem félemlítette meg. Bátor, szabad sasként emelkedett a nap tüzéhez, hogy fényét vizsgálja és szintoly szabadon és merészen csapott alá a haza földjén burjánzó korcsokra, árulókra, kikkel szünetlen harcban állt.

Azonban semmi sem bizonyíthatja hathatósabban Petőfi gyöngéd érzelmeit, nemes ízlését, fönnkelt gondolkozását, szeretetreméltóságát, mint teljes meghódolása az érdemesek – a nemzet jelesei -, legjobbjai előtt, kiket nagyra becsült, szeretett s akikkel állandóan a legbensőbb egyetértésben, viszonyos barátságban élt.

Sándor nevenapján

(1845. március 17.)

„Lám, s ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:

Itt van egy szobában, mult, jövő és jelen!...”

Petőfi.

A legtisztább, a legmagasztosabb érzés a családban él. E szentély az, hol Isten hozzánk legközelebb van, megosztván velünk lényét a mindenséget egybefoglaló szeretet. Innen van, hogy az örömök és fájdalmak között, miket a sors részünkre juttat, legbensőbbek, legmaradandóbbak azok, melyek a családéletből folynak.

Ily családi körnek az oltártüze lobogott a múlt század negyvenes éveiben a pesti „kerepesi”, ma „Rákóczi”-út egyik régibb alkotású házában, melyet egy nagy színészcsoport tartott megszállva. A háztulajdonos Müller volt, aki már a közelben megnyílt Nemzeti Színház magyarosító hatása alatt „Molnár”-ra változtatta nevét. Bár németajkú volt, s a magyar nyelvet törve beszélte, de rendkívül hazafias szellem hatotta át egész családját. A Nemzeti Színház előadásait állandóan látogatta. A szabadságharc idejében testestől-lelkestől a nemzeti kormány híve volt; maga lelkes nemzetőr lett; fia pedig az első zászlóalj vitéz honvédei sorában küzdött mindvégig. A fegyverletétel után számtalan menekült talált házában biztos menhelyet. E házba menekültem 1849-ben, a budai várfogságomból megszökve nehány napi tartózkodásra én is; és a derék Molnár honfiúi erős pajzsa védett meg az elárultatás ellen.

Molnár nagy terjedelmű, egyemeletes bérházát egész színész-kolónia szállt meg. Csaknem minden lakosztályát egy-egy színészcsalád bérelte ki, - a mai viszonyokhoz képest, mesés olcsó árban. Családom egy első emeleti két ablakos, alkóvenes utcai szobáért, nagy előszobával, konyhával, tágas kamrával és egy udvari szobával együtt, nyolcvan pengőforint évi bért fizetett, melyet a nemes lelkű házigazda, míg élt, egyszer sem emelt föl, sem másnak bérbe nem adott. Pedig az egész ház zsongott-bongott éjjel-nappal a bennlakó múzsafiak versenyző munkazajától. Zongorajáték, cigányzene, ének s hangos szereptanulás nem szünetelt ott egy percig sem.

Földszint balra lakott a Fáncsy-család; jobbra: Egressy Béni, ifjú nejével, a viruló szépségű König Rózával, a későbbi Csengery Jánosnéval. A többi földszinti lakásokat felváltva bírták: Udvarhelyi Miklós, Czakó, Réthy, Hubenay Ferenc. Az emeleten lakott az utcára néző részen: Szentpétery az édesanyjával; tőle balra: Kőszeghy; jobbra: Egressy Gábor a családjával. Az udvarra nyíló emeleti lakásban vonult meg a Nemzeti Színház legújabban szerződtetett ifjú színésze, a Szentpétery pártfogoltja és kedvence: a vidám kedélyű Szigeti József.

Mindannyian ihlett papjai a főváros amaz új templomának, melyet a fölébredt nemzeti becsvágy emelt, hogy érvényt szerezzen a magyar kulturális érettségének, tetterejének, hazafiságának.

E színészek mindegyike át volt hatva a tudattól, hogy az ország elsőrendű színházának állandósítására, jövője biztosítására: művészi emelkedettség, tiszta honfitűz, a nemzeti lelkesedést ébren tartó s mindinkább fokozó, fáradhatlan törekvés, ernyedetlen munkakedv szükséges.

Innen volt, hogy író és művész karöltve gyújtott fáklyát ez úttörő munkához, mialatt közös dicsőségük sugáraival világosságot, fényt derítettek a haza korszakalkotó nagy napjai elé.

A Molnár-ház mindenik színészlakója egész szenvedéllyel élt hivatásának.

A dráma képviselői számosabban lévén, ezek gyakorlata, önképző lármája hangzott ki legtartósabban. Kifogyhatatlan változatú, színpadi alakjaik megelevenítésétől hangos jellemzetes idomításától rengett a ház – kivált a téli időszakban, mikor állandóan otthonukba voltak szorulva. Mert az enyhébb, a melegebb időszak beálltával gyakorlataik színhelyét a szabadba tették át: a Városligetbe, a Svábhegyre, a Rákosmezőre, vagy: az Orczy-kertbe. Játékgyakorlataikhoz e helyeket találták legalkalmasabbaknak.

Az operai tagok közül: Kőszeghy az emeletet, Udvarhelyi a földszintet rezegtették meg hatalmas mély hangjaikkal; különösen Kőszeghy, fáradhatlan, berekedhetlen volt; minden operai szerepét otthon, zongora mellett gyakorolta egész nap. Hangját meg is edzette annyira a kitartó iskolázás által, hogy ötven évre kiható erővel és klasszicitással érvényesíthette, ami szinte páratlan rekord az operai világban.

Legváltozatosabb munkát végzett Egressy Béni s talán a legfáradságosabbat is. Ernyedetlen szorgalommal magától tanult meg zongorázni; majd: zenei képzettségét odafejlesztette, hogy csaknem minden hangszeren tudott játszani, sőt tanítani is. Így, a földszinti lakásán tanította be az ország különböző vidékéről összetoborzott cigányzenész suhancokat, éveken keresztül a hangszereiken való rendszeres játszásra, kiket aztán zenekarrá csoportosított. Ez volt az első magyar cigányzenekar, mely műszabályos oktatást nyert, s amelyet Egressy Béni annyira kiképzett, hogy azzal körutat téve úgy a házában, mint a külföldön mindenütt köztetszésben, lelkes fogadtatásban részesült. E cigányzenekar betanítása egész nap folyamán tartott, s a különböző hangszerek zengése-bongása töltötte be az egész házat, reggeltől késő estig. E zenekar, később a Sárközy vezetése alatt lett népszerűvé országszerte s a szabadságharc ideje alatt kezdetétől befejeztéig híven, kitartóan kísérte, lelkesítette honvédeinket.

Egressy Béni csodás munkabírását jellemzi, hogy sokoldalú elfoglaltatása mellett szabad óráiban, melyek – színpadi működése folytán csak éjjeliek lehettek -, mintegy háromszáz népdalt szerzett, köztük: a pályadíjas „Szózat”-ot s több mint kétszáz színdarabot fordított a Nemzeti Színház számára s megírta „Bátori Mária”, „Hunyadi László” s „Bánk-bán” operák szövegét. Bámulatos, hogy hol vette e rengeteg munkához – a szellemin kívül – az emberfölötti fizikai erőt?! S míg efölött töprengtünk: mély hódolattal hajlunk meg ama dicső kor titáni munkabírása előtt!

A Molnár-ház színészlakói csaknem mind Szentpéterynél étkeztek, aki párját ritkító, ízletes magyar konyhát tartott, melynek városszerte nagy híre volt, különösen az írói és művészi körökben. Nem csekély érdeme volt ebben – a kedélyes, vendégszerető házigazda bonhommiáján kívül – a Szentpétery édesanyja, az én felejthetetlen nagyanyám rendkívüli ügyességének s természettől nyert szakértelmének is, akinek nagy gonddal készített, ízletes ételei gyakran édesgették asztalához vendégekül, esetleg kosztosaiul a házban lakó színészeken kívül családunk oly ismerőseit és barátait,m int: Déryné, László, Hegedűs, Lendvay, Füredi, Szigligeti, Bartha, Szilágyi Pál, Megyeri, Szerdahelyi József, Diósi Márton, Sükei, Garai, Obernyik, Vörösmarty, Gál, Tompa, Barabás Miklós, Brassai, Szemere Pál és Miklós, Jókai, Krizbai, a Vahot testvérek, Kazinczy Gábor és Petőfi.

Szentpéterynek a mi családunk tagjai állandóan fizető kosztosai voltak. Petőfi atyám kedvéért, hogy vele minél többször együtt lehessen, jelentkezett fizető kosztosul Szentpéteryhez.

Ez összejövetelek zamatját természetesen a társalgás adta meg, mely gyakran a közre kiható föllendülésben nyert kifejezést, maradandó emléket. Így Petőfinek, Vörösmartynak, Tompának, Garainak, Szemere Miklósnak, Jókainak számtalan költeménye, Czakónak, Hegedűsnek, Obernyiknek, Vahotnak, Szigligetinek egy-egy színmű tárgya, Egressy Béninek, Szerdahelyi Józsefnek sok népszerűvé lett dala e társaskör szellemi érintkezése útján fogamzott meg, az itt lefolyt beszédtárgyakból nyert anyagot, szárnyakat, örökéletet.

Petőfi igen kevés étkű volt. Levest, húst evett csupán; a többi ételt alig ízlelte. De a töpörtyűs pogácsa kedvenc eledele volt, amit a nagymama kiváló ízléssel tudott készíteni. Ily alkalommal tovább is elidőzött az asztalnál. Az asztali szomszédjával: atyámmal rendesen valamely tervben levő, vagy már kész műve felől referált, tanácskozott. Csaknem mindennap előhozakodott kedvenc témájával: Shakespeare-rel, vagy ennek egy-egy alkotásával, melyet atyám éppen tanulmányozott. A Shakespeare-név itt vésődött először legélénkebben az emlékezetembe.

Petőfi nagy humorista is volt, s felvillanyozott kedélye gyakran derítette föl a társaságot; különösen boldognak érezte magát, ha atyám komor kedélyét fölvidíthatta, vagy éppen hangos, kitörő kacagásra bírhatta; ilyenkor maga is accompagnirozott, de csak szaggatott nevetéssel; nem szerette a kiálló szemfogait láttatni, kivált, ha nővérem is jelen volt.

Szentpétery, mint a fejlődő tehetségek barátja, gyámolója, serkentője, Hegedűst, Szigligetit, Obernyiket, Czakót, Vahotot tartotta lekötve, tanácsával, jóakaratú bírálatával; Szigeti József pedig, aki rendesen mellette ült, s akit Szentpétery neveltfiának, utódjának tartott, a vele való mindennapi érintkezése útján fogott szikrát későbbi jeles színművei megírásához.

A szellemi delejek e folytonos egybekapcsolásának az eredménye volt ama termékenység és sok oly fönséges alkotás, mely a társaság tagjainak emlékét maradandóvá tette, s amelyek létrehozásához együttlétüknek kijelölten szüksége volt!

Az asztali csemegéhez tartozott olykor-olykor a szellemes Diósi Márton mnemonikai bemutatkozása, mely abból állt, hogy. miután az asztaltársaság egy ily papírt teleírt a legkülönfélébb összefüggés nélküli szavakkal, e szóhalmazt Diósi egyszeri átolvasásra, hiba nélkül elmondta. Az emlékezőtehetség erejét atyám, mint mechanizmust határozottan a gyakorlatnak tulajdonította; de a Diósi sajátos képessége mégis bámulatba ejtette s mindnyájunk csodálkozását vonta magára.

Az alkalmi produkciókhoz tartozott néha a családi csemeték megszavaltatása, vagy: megénekeltetése is! S kegyeletes hálaérzéssel kell visszaemlékeznem ezidőből a bátorításul juttatott csengő jutalomra, melyben leginkább nagybátyám Szentpétery s a gáláns Lendvay nagylelkűsége részesített bennünket; Szentpéterynek a „Szózat”-ot, Vörösmartynak „A magyarokhoz”, Petőfinek a „Kont” című költeményt kellett elszavalnunk. Lendvaynak a „Lengyel”, Egressy Béninek a „Magyar himnuszt” kellett elénekelnünk. De legzajosabb tetszést arattunk az „Árpád” című költemény elszavalásával:

„Hazám szerzője dicső Árpád,

Egy kis ivadék szólal hozzád:

A kis ivadék im én vagyok,

A ki nevedre fellángolok!...” stb.

Ezt rendesen a nagymama jutalmazta legbecsesebb ajándékával: a kedvelt mákos-diós kiflijeivel, miket dugaszban, mindig készen tartott számunkra a zsebeiben. Legyen áldott emlékezete!..

Asztalunknál érte meg Petőfi, 2845-ben, március 17-dikén a nevenapját!... Nem volt semmi előkészület. A névnapi alkalomra nem gondolt senki, talán még Petőfi sem. Csupán a kalendáriumismerő jó nagymama, - aki azonban mélyen hallgatott...

Petőfi javában diskurált atyámmal s jóízűen ropogtatta még az ebéd befejezése után is a pogácsát, melyet szakadatlanul rakosgatott tányérja elé a gondos nagymama.

Vendégeink, kosztosaink az asztaltól már mind eltávoztak. Minket, családtagokat az ízléses pogácsák ott marasztottak. A szeretet képe látszott ülni a magára maradt családi szentély fölött, melyet a legtisztább, legmagasztosabb érzés fogott körül... A nagymama szemei ragyogtak a boldogságtól... A legbensőbb anyai érzés csillogása volt, az árván maradt, apátlan és anyátlan ifjú vendége iránt... A pogácsa meg csak fogyott, s a tál újra meg újra megtelt... A nagymama boldog megelégedéssel, kedveskedve nógatja, tologatja Petőfi elé:

- Tessék, tessék, kedves Petőfi úr! Csak úgy, mint otthon!...

- De édesanyám – mondja Szentpétery -, mialatt maga is mohón falatozza a friss sütetű pogácsákat, miket a jó nagymama a vendégszeretet kiapadhatlan bőségszarujával rakosgat eléjük -, mi jutott eszébe?... Ráadásul ennyi pogácsa!?

- Hát... hiszen ma Sándor napja van! – szól kigyulladt arccal a nagymama, jóságosan Petőfi felé fordítva tekintetét.

Mind gondolkozóba esünk... Én és Árpád öcsém szájtátva meredünk Petőfire... aki feszélyezetten tolja székét ide-oda. A szemközt ülő Etel szeme nagyot villan Petőfire, mit ez jóleső érzéssel fog fel...

Atyám felugrik ülőhelyéből.

- Igaz a! hiszen ma Sándor napja van! – kiáltja örömteljes elragadtatással, - és mi ezt nem is tudtuk!... Isten éltessen, Sándor!...

- Éljen – éljen – éljen! – hangzik nyomban reá a család üdvkiáltása...

Petőfi a nagymamához siet, kezet csókol s az elfogultságtól remegő hangon mondja:

- Köszönöm, nagyasszonyom!...

Egy hó elmúltával Petőfi kosztpénzt akar fizetni Szentpéterynek... ez, mint magányos özvegyember, gondtalanul élvén elsőrendű színészi fizetéséből a szűk anyagi viszonyok közt élő kosztosaitól az ebéd árát nagy ritkán, vagy éppen nem fogadta el: így Petőfitől sem.

- Hagyjuk jobb időkre, kedves Sándor! – mond, s erős kézszorítással a pénzt a Petőfi markába visszanyomja.

Petőfi hálásan megköszönte Szentpétery jószívűségét; de nagylelkűsége annyira feszélyezte, hogy az ebédhez többé nem jött el. Atyámat azonban továbbra is látogatta, sőt közös érdekük gyarapodásával még gyakrabban, mint azelőtt.

A Petőfi nevenapját követő harmadnap reggelén a nagymama ablakában egy szép bőrkötésű új zsoltárkönyvet világított meg a felkelő nap fénysugára. A könyv borítékjára ez volt írva: „A legáldottabb szívű Nagymamának!...”

A nagymama úgy vette észre, mintha a Petőfi alakja surrant volna el az ablak mellett...

A jó nagymama igen vallásos, hitbuzgó tiszteletesné volt, s ódon kopott zsoltárkönyvéből naponként többször szokott énekelgetni kis udvari szobájában... S erről Petőfi tudomással bírt.

Kirándulásuk Petőfivel a Rákosmezőre és Visegrádra

-- „A végtelen róna virágba borulva, -

Odább dalos erdők lengő koszorúja...”

Endrődi Sándor.

Mintha a színészek összetartása a múlt század negyvenes éveiben bensőbb, családiasabb, állandóbb lett volna. A lángoló szeretet –mellyel közösen és egyenlő mértékben áldoztak művészetüknek -, a rokonérzést a testvéries viszonyt erősebb kötelékekkel tartotta fenn a pályadíjért versenyző kortársak között. „Jour”-nak,”banket”-nek híre sem volt. A „soiré”-kat sem kedvelt a negélyezést nem ismerő, feszélytelen magyar vendégszeretet. A rideg formalitásnak, az erőltetett kedvtelésnek, valamint a szemtől-szembe való dicsérgetésnek, a kölcsönös tömjénezésnek nem voltak barátai. Ismerkedésük, bemutatkozásuk színpadi fogások nélkül történt, - az érzés keresetlen megnyilatkozásával, az őszinte jókedv tiszta derűjével.

A nyári szünidő alatt az operai előadások napjain sorra kerültek a kirándulások a szabadba, a zöldbe, miknek atyám különösen nagy kedvelője volt, s amelyekben a Nemzeti Színház tagjai többnyire családtagjaikkal együtt részt vettek. Atyám, mikor a bársonyos puha gyepre leheveredhetett, boldogan mondogatta: „Most szabad, független vagyok, ez a hely az én háborítlan tulajdonom!”

Olykor valóságos olympusi ünnepek voltak e kirándulások: a művészet fölkentjei a szellemileg egyenlő rangúak társaságában.

Atyám szabad óráiban „Daguerrotip” képek készítésével foglalkozott, melyeket azidőben hozott hazánkba a francia feltaláló élelmessége. Arcképei igen tiszták voltak; szebbek,m int a mai fotografiák; de múlékonyak. Pár év alatt a világosság teljesen elhalványította, megsemmisítette az alakok körvonalait. Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt, mellyel lefényképezte családtagjait, ismerőseit, barátait, s a különféle kedélyállapot változataiban önmagát – nem hiúságból, hanem hogy -, szükség esetében – a különböző pózokat mintául használhassa alakításaihoz. Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra; de többször nem áll kötélnek. Teljességgel nem szerette magát képmásoltatni. „Utálom a bálványt,a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel” – hangoztatta sokszor. Beállottak a rekkenő nyári napok. Szabadnapunk van. Készülünk kirándulni a Rákosmezőre. Előtte való este nagy sürgés-forgás van a nagymama konyháján. – Anyám és Fáncsyné szorgosan segédkeznek neki az élelmiszerek becsomagolásában. Így a többi színész-családok, melyek velünk tartanak.

Másnap kora hajnalban gyülekezik a nagy színész-karaván a Szentpétery lakásán. Az érkezők közt legelső Petőfi, aki már az előző napon bejelentette, hogy velünk tart. Ő hozza a nagymama pogácsával terhelt tarisznyáját, mire a nagymama fölkérte. A nők és a gyermekek az élelmiszerekkel, takarókkal, pléddel, némi ágyneművel és pokrócokkal, ponyvákkal megrakott kocsikon jönnek. A férfiak gyalog, közöttük Petőfi atyámmal legelöl; Szigeti József és Réthi a nyomukban. Ők négyen nehány száz lépéssel előbbre haladnak, hogy az alkalmas letelepedő helyet kijelöljék s a földhányással védett tüzelőgödröket megássák.

A nagy színészbarát és akadémiai tag: Zsivora György ajánlotta föl ez alkalomra a Rákos-folyó melletti gyönyörű ligetét mulatóhelyül a Nemzeti Színház tagjai számára. Idilli tanya, hozzá: borútlan nyári nap.

A hűsítő Rákos-folyó partját szegélyező bársonypuha pázsit körül: elszórtan nyír-, fűz- és akácfa árnyékos lombjaival borítva. Odább sík, gyepes terület, körülvéve cserjék, szederfák, bokrok csábos berkeivel. Amott, a lankás hegy oldalán csergedező kis patak, mely hangos csobogással önti a Rákos vízébe kristály-hullámait. Az egész környéken ózondús, üdítő levegő. Az árnyékban hűsülő madársereg életkedvtől áthatott vidám csicsergése.

Ilyen lehetett a Nimfák mulató tanyája, az istenek gyönyörködtetésére.

Kevés vártatva érkezik nagy zajjal és kigyulladt arcokkal dalolva, kurjongatva az egész társaság. Itt vannak: Fáncsy nejével és Adél leányával, - Szentpétery édesanyjával, Czakó, László, Szigligeti nejével, Lendvay, atyám, anyám, Etel és Árpád testvéreim, Szigeti József, Réthy, Komlóssy, Ida és Paula leányaival, Szilágyi Pál elmaradhatatlan vadászkutyájával, Béla és Lilla gyermekeivel, Udvarhelyi Sándor,Balázsi, Hubenay Ferenc, Petrik,Molnár,Török Miklós, Tóth Soma, Barta nejével és Attila fiával Déryné, Laborfalvi Róza, Lendvayné-Hivatal Anna, Miskolczy Júlia, Kovácsné, mindannyian a Nemzeti Színház tagjai. Petőfi nyomban családunk elé siet, s a berek egyik legszebb pontján jelöl ki helyet számukra. Etelnek a fák ágaira hintát köt, hintázza, becézgeti, a nők csoportjában vele labdázik, cicázik, kergetőzik; kétségbe van esve, mikor nagy buzgalmában Etelt – egyensúlyt veszítve – a hintáról lepottyantja; mentegetőzik, élcel, míg Etelt ismét nevetésre bírja. Általában a férfiak mulatozása kevésbé érdekli, egész nap folyvást Etel közelében tartózkodik, leginkább őt szórakoztatja. Itt fogamzik szívében, lelkében, ama szép költemény, melyet később oly ragyogó fantáziával írt hozzá...

„Ez a te leányod, Gábor?... – stb.

Szigeti és Réthy a tűzhely fölszerelése körül sürgölődnek, mély gödröt ásnak s fölibe helyezett faágakra rakják a bográcsokat; az italneműeket palackokban a földbe ássák, hogy hűsen maradjanak. A főzéshez a nők házi köténnyel, bekötött fejjel és felgyürkőzve hozzálátnak; a férfiak felváltva segédkeznek a főznivaló kézhez adásában. A családapák köteleken lógó hálókat erősítenek fákra, nyugvóhelyül a nőknek s a leánygyermekeknek.

A férfiak nyárson sült szalonnát reggeliznek; a nők kávét és kalácsszeleteket osztanak szét.

Némelyek reggelizés után a Rákos-patakba mennek fürdeni. Mások leheverésznek a patak partján horgászni. A gyermekek ürgelyukat öntenek; madárfészket keresnek.

Az egész társaság az ily kirándulásokra alkalmas nyári pongyolaruhába van öltözve. Legtöbben viseltes színpadi ruháikat hozták magukkal; így Lendvay: „Figaro” spentzert, matrózkalapot; - atyám: kék-vászon munkás-zubbonyt; - László: a „Korpádi Lajos” kockás ruháját; -Szentpétery: bő vászonblúzt; - Fáncsy: törökkaftánt; Réthi és Szigeti felgyűrt magyar inget vettek magukra; - csak Petőfi maradt hétköznapi fakó színű attilájában.

Déltájt föleresztik a galambokat céllövésre. Udvarhelyi Sándor mesternek bizonyul, s hogy ezt még inkább demonstrálja, fogadásból pénzdarabokat dobat fel s azokat lövöldözi keresztül. Diadallal ünneplik: nagy lombfa-koszorút kap, melyet egész nap a fejét visel. Petőfi a lelőtt galambokat a bámészkodó parasztgyerekek közt osztja szét, kik galambtollakat tűzve kalapjaik mellé nagy örömriadallal futkosnak a potya zsákmánnyal.

A nők és férfiak egy része quartettet énekel, Déryné támogatja vezérhanggal és taktustartással.

Leopold, a színház német ajú szertárosa is velünk van. Igen bohókás, eleven fiú. Németes magyarsággal szavalja és esetlen taglejtésekkel kíséri a „Kont”-ot; imitálja Lendvayt és atyámat színpadi allűrökkel; sőt énekelve utánozza Sczhodelné „Normá”-ját és „Borgiá”-ját a társaság rendkívüli mulattatására.

Tóth Soma két kis fából faragott baltával „kanász”-táncot jár; majd a fák tetejéről szédítő magas ugrásokkal sikoltoztatja a gyengébb nemet.

A bájos Telepy Málika és fürge testvéröccse Károly, mókás „sváb”-táncot lejtenek.

Végre Réthy taracdurrogással jelenti az ebéd idejét. Mindnyájan: nők, férfiak vegyesen, családias csoportokra oszolva nagy kört képeznek, letelepszenek és hozzálátnak a lakmározáshoz. A nők felszolgálnak s vetélkedve kínálkoznak az ízletes elemózsiákból, az otthonról hozott jobbnál jobb ennivalókból.

Már nagyban puffognak a borvizes üvegek, midőn – Petőfi intésére – Egressy Béni elővezeti rejtett helyéről hírhedt cigányzenészeit, kiket maga tanított be, s a társaság nagy meglepetésére eljátszatja velük legújabb zeneszerzeményeit.

Az időben Béni zeneszerzői tehetségének delelő pontján állt. A népéletbe átment dalait hangoztatta az egész ország, a főváros minden zongorája és zenekara. A népszínművek tele voltak dallamos keblének szebbnél-szebb megnyilatkozásaival. Nagy tehetsége iránt elsősorban is pályatársai viseltettek a legmelegebb rokonszenvvel: szerették, ünnepelték, bálványozták. Csak egyedül Szentpétery volt vele nagy haragban. S ezt a nagy színészek tudták. Ezért a mostani megjelenése zenekarával a Rákoson, ahol Szentpétery is jelen van, mindnyájunkat meglepte, megdöbbentette. E cselfogást Petőfi inscenirozta. Ő vette rá Bénit, s eszelte ki a kibékítő módot. Ő is találta benne legnagyobb örömét, megelégedését a pompás siker fölött.

A harag okozója pedig a Szentpétery második neje volt – kitől aztán el is vált -, a női szépség tökélye, ki a túlhízott s ez újabb házasságával szerencsétlenül járt Szentpéteryhez hűtelen lett. Szentpétery első nejét: Édes Lujzát nagy bánatára, korahalál ragadta tőle el. Ezt a másodikat pusztán érdekházasság fűzte hozzá: hízelgett a rosszlelkű Delilának a nagyhírű és elsőrendű fizetéssel bíró Szentpétery nejévé lehetnie. De elérte végzete. „Gyöngeség, asszony a neved!” Delilánk, sziréni csábjaival a szép arcú és deli termetű Bénit kerítette hálójába. Ennek következtében a megcsalatásra ébredt Szentpétery a hitvány nőt nyomban elűzte magától.

A szarvakat, a kígyómarást azonban Szentpétery nem bírta felejteni: gyűlölete Bénire is kiterjedt, akit házasélete megrontójának tartott.

Béni most elérkezettnek találta a pillanatot, hogy Szentpéteryt kiengesztelje.

Béni zenészei érezték a feladat nagyságát. Ezért mesterük célzatához híven: elragadólag, megbűvölően játszottak. Különben is már az időben, mindenikükben egy-egy mester nyilatkozott meg. A saját hangszerét virtuozitással kezelte valamennyi. E zenekar tagjai: Sárközi, Kálózdi, Kecskeméti, Patikárus, Paczi, Alexi országhírű zenészek voltak. Játékukkal extázisba hozták a leghidegvérűbb hallgatójukat is! Hát még a szív és érzelem jelen volt par excellence képviselőit!... kik ma mind emelkedett hangulatban voltak.

Csupán a Szentpétery zárkózottságán nem bírtak rést ütni... Közben a poharak mind élénkebben csengtek s a társaság vigassága tetőpontra hágott...

Bénit már-már a kétségbeesés fogta el amiatt, hogy terve nem sikerült s Szentpéteryt nem bírja kiengesztelni... Pedig Szentpétery vérbeli ember volt s a jó magyar népdalokat rendkívül szerette, sőt énekelgette jókedvében!... Rossz ember az, ki ezeket nem kedveli!... A humor nagymestere, a gyöngykedélyű Szentpétery pedig igen jó ember volt!... De ma, a zene szavára néma maradt. Noha a társaság tagjaival sűrűn ürítgette a feledés poharát...

Egyszerre Béni szerzői ihletségével előállott s kiadta mesteri ütőkártyáját: a „Rákosi emlék” címen megírt és „Szentpétery Zsigmondnak” ajánlott legújabb gyönyörű szerzeményét s rázendíttette cigányaival a bűvös-bájos dalt:

„Nem anyától lettél,

Rózsafán termettél,

Pirospünkösd napján,

Hajnalban születtél!...”

S ezt a zenészek mindaddig játszották,amíg megtanultuk a dallamát valamennyien s a cigányok zenekísérete mellett, unisono dalolta azt az egész társaság, - s az Etel szemébe mélyedten Petőfi is!

Az általános lelkesedésre Szentpéterynek is a szívébe nyilallt... Keble megtelt a magyar érzésű

dallam hangjaival... Kedélye mindinkább földerült... Arcát elborította a könny s kiengesztelődve omlott a hozzá siető Béni karjaiba... Minden meg volt bocsátva!...

S a cigányok húzták a hódító dalt tovább lelkesedve, „hogy isteneknek teljék benne kedve”, sötétestig, húrszakadtáig, amíg Szentpétery lelke teste mámorában végképp eltemette bánatát...

Az est ragyogó csillagözönével borult a kiengesztelés e magasztos ünnepére!...

Éjszakára a nők kendőkből, lepedőkből rögtönzött sátrak alá vonultak; míg egy részük a fák ágaira kötött hálókban hintázva szenderültek el. A férfiak asztalokat kerítették a rákosi útszéli csárdából s melléjük helyezkedtek, külön-külön csoportokban – ferblizni. Másrészük a bokrok közé heveredett, pásztortüzeket gyújtva. S a zenészek szordinnal tompított hangszereiken szekundáltak a csöndes éjben, a zümmögő szúnyogoknak a fel-felhangzó rákos-pataki békabrekegésnek, az alvók hortyogásának, a kártyásoknak és – az ábrándozóknak!...

Petőfit a kártya nem érdekelte, a puszta gyepen, hanyatt fekve hevert kiterített gallér-köpenyén, s karjait feje alá helyezve merően a csillagvilágba mélyedt szemeivel, mintha lelke az összeköttetést kereste volna...

A kártyázásnál Szentpétery folyvást veszített... Szórta a pénzt, mintha gondolatai másfelé révedeznének!... Talán ama csillag felé,mely éppen átfutott a látóhatáron!... Ha egy-egy ezüst húszast leejtett s én fölvettem neki, így szólt: „Tedd el öcsém, jó lesz a kollégiumban!” S nekem úgy tetszett, mintha ez éjszakán én lettem volna a legnagyobb és legboldogabb nyerő!...

A szép Rákosliget „pirospünkösd hajnala” így virradt ránk, mely éppen e napra esett.

Napkelte előtt a hűvösön már az egész társaság Pesten volt.

Egressy Béni hálából Petőfi sok szép költeményére dalt szerzett – s hogy e szerzemények mily sikerültek, fényesen igazolja elterjedtségük s a népszerűség, mely azokat máig fenntartotta.

Szentpéteryt kedvelt tanítványa: az életerős, izmos Szigeti József kísérte hazáig, azaz hogy: előbb a Lánchídra, hol addig járkált, míg a Duna hűs szellője teljesen elfújta mámorát. Szigetinek nehezére esett ugyan ez az önkéntelen knájpolás a folyó hullámai fölött, de ellentmondás nélkül hódolt mestere kiváltságos akaratának, valamint nagy művészetének, melynek később oly jeles követője lett.

Szegény Etel nővérem a Rákos-partján annyira eltelt szúnyogcsípéssel, mintha tetoválva lett volna. Petőfi folytonos vigasztalása mellett is keserves kínok közt érkezett haza. Eléktelenített arca miatt nehány napig nem merte magát mutatni, ami ismét Petőfit érintette kellemetlenül, aki szokva volt őt minden nap látni. Felgyógyulásáig Petőfi gyöngéd részvétének számtalan jelével halmozta el: olvasmánnyal virággal édességekkel...

A szúnyogcsípésnek rövid idő alatt nyoma veszett... De nekem mintha ma is fülembe zsongna ama kedves „Rákosi emlék”, mely bűvös dalával két nagybátyám békességét szerezte meg!

**

A közelebbi kirándulásunk helye: Visegrád volt. Ide csupán magunk mentünk, a családtagok; s atyám felhívására hozzánk csatlakozott Petőfi is. Velünk jött még Rácz Sándor agg színész, egykori nevelőnk, aki 1848-ban a nevét „Sándorfi”-ra változtatta; ő hozta magával az elemózsiánkat.

Reggel indultunk el hajón, s déltájban érkeztünk a várhegy aljához. Innen gyalog haladtunk tovább a várromok felé. Időközben pihenőt tartva megebédeltünk az otthonról hozott élelmiszerekből.

A visegrádi meredek hegyoldalon még nem volt a mai kényelmes feljáró út. Sűrű bozótokon, tüskön-bokron keresztül, nagy kerülővel s még nagyobb fáradsággal lehetett a romokhoz feljutnunk. Mi, a családtagok csak győztük nagy nehezen; az erdélyi származású Rácz is megszokta a hegymászást; de már Petőfinek sehogy sem volt eleme a korlátolt hegyi kapaszkodás...

„Mit nekem te zordon kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegy-völgyeket nem járja.

Lenn az alföld tengersik vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Börtönéből szabadult sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom!”...

Petőfi térde nehezen hajolt... Bicegni, sántítani kezdett a meredeken. Minél feljebb haladtunk: annál inkább fogyott a béketűrése. Jó humora elhagyta, békétlenkedő, türelmetlen lett. Atyámat kárhoztatta, hogy miért hívta magával!?

Lázongása csak akkor csillapult, ha Etel jóízűen nevetett a Petőfi szokatlan magatartásán, félszegségén. Ilyenkor egy-egy élccel kivágta magát s aztán serényebben haladtuk fölfelé.

A nap már lemenőben volt, mikor a romokhoz feljutottunk. Atyám húsz-harminc lépéssel mindig előbb járt, őt sarkallta, űzte a vágy, a kíváncsisága.

- Itt vagyunk már, Sándor! – kiált harsány hangon atyám a tetőn. – Fölséges! nagyszerű! – hangoztatjok -, fölérkezve hozzá s a gyönyörű kilátást szemlélve, mindnyájan.

Szakadt rólunk a verejték a nehéz út következtében. Fáradtan, kimerülten telepedtünk le a vár tövében. S szótlanul maradtunk pár percig a meglepetéstől, az ámulattól megigézve, az alattunk elterülő panoráma nagyszerűsége fölött.

Lélekemelő, fönséges látvány! Páratlan a maga nemében! Valódi királyi élvezet!...

Az alattunk elterülő vidékre lassanként félhomály borul. Míg fenn, a vár ormát a nap búcsúsugárai ragyogják körül, fényszikrákat lövellve szét az élesen kiszögellő omladékokról, mint megannyi ékkövei az összetöredezett királyi koronának, - méltó díszei az egykori nagy fejedelmek várkastélyának.

Rácz bácsi romok aljában tüzet rakott s elkészítette estebédül a pompás nyársonsültet, melynek a „vándorapostolok” e tapasztalt fia, nagy mestere volt. Azután a tüzet körülültük s mohó étvággyal fogyasztottuk a szétdarabolt ennivalót.

- Ilyen jóízűen még katona koromban sem vacsoráltam! – szólt megélénkülve Petőfi.

- Nem ám! mert nem volt még a hozzávaló szakácsa, - tevé hozzá önérzettel Rácz bácsi.

- Ez a dicső hely megválasztása is mutatja, hogy milyen „nagy” volt a mi Lajos királyunk, aki e fönséges magaslaton emelt tanyát magának! – mond atyám.

- Könnyű volt neki! bizonyosan nem járt ide gyalog! – mondja, lábikráit nyomkodva, keserű humorral Petőfi. Majd Etel kérdezősködéseire elbeszélte Visegrád dicső korszakát, tragikus történetét. Érdekes elbeszélése benyúlt a késő éjszakába...

- Most már, gyermekek, aludjunk, hogy holnap korán kelhessünk s a nap feljövetele magasztos látványát élvezhessük! – szól közbe atyám.

Ezzel mindenki leteríti plédjét, vagy a magával hozott felsőjét s a csillagos ég remek takarója alatt mindannyian elszenderültünk. Rácz bácsi, mint fázékony öreg a tűz mellé vonult s azt egész éjjel élesztgette a romok tövében.

Atyám már korán, még napkelte előtt felzavart bennünket. Ő, úgymond, a Visegrád múltja fölötti elmerengésében az egész éjet éberálomban töltötte.

Napkeltekor ismét gyönyörű panoráma tárult elénk... A fokozatosan megvilágított tájék, melyet messze belátunk: távolabb a napkelte, idább a szürkület, körültünk még az éj. A várhegy sötét leple fölött: a naptól megaranyozott romok...

A gyöngyharmattól csillogó s madárdallal ébredő természet... Előbb halk, majd mind kiterjedtebb, általánosabb zsongás. A szunnyadó élet megmozdulása... Az ébredéssel növekedő zaj... A munkára serkent környék fokozatos megélénkülése... A reggeli imára hívó távoli harangszó, mely áhítattal, magasztos istenérzéssel hatja át az egész valónkat... Az ámulat, a meghatottság nyomja el szavunkat... s érzékeinket egy néma fohásszal engedjük át a csodálatnak s a lét titokszerűen megnyilatkozó varázshatalmának!...

Atyám hívó szavára mindnyájan megindulunk. ... Bejárjuk a vár hozzáférhető romjait kívül-belül. Itt még nehezebb haladnunk, mert semmi emberi nyomot sem találunk... Sűrű bozót és folyondár fed be minden talpalatnyi helyet... A várudvar, a falközök, a romok vadrózsával, tüskebokorral vannak benőve:... Itt-ott a vándormadarak csőréből idehullatott magvak nyomán kell fehér rózsa, közelében egy-egy vérvörös, égő pipacs: „Klára emlékének!...” Mellettük találunk egy régi lovagsarkantyú rozsdaette darabját, - odább: egy törött, a nagy idő során sárga-feketére mart alabárdpengét. Ez ereklyéket hazavittük... Atyám féltékenyen őrizte évekig asztalfiókjában; míg végre eltűnt, elveszett, mint sok más becses jelvénye a mulandóságnak, hogy annál hívebben őrizzük meg – emlékezetünkben!

Míg atyám Petőfivel a romok közt időzött s anyám nővéremmel szedte a vadvirágokat: Rácz bácsi minket, fiúkat levezetett a várudvar melletti kis tóhoz, mely – a bácsi állítása szerint – valamikor királyi halastó lehetett. „Itt meg kell fürödnünk – mondá -, már csak kegyeletből is!”Alig fejezte be ez óhajtását, már én és Árpád öcsém, aztán maga a bácsi is, a hűs tóvizében lubickoltunk... Sőt, megfürdött utánunk atyám, majd Petőfi is. S mondhatom, hogy mindnyájunkra üdítő, fölfrissítő hatással volt e jótékony hűsölés a rekkenő melegben. Petőfi bicegése is teljesen elmúlt.

A felejthetetlen szép,regényes tájról csak késő este vergődtünk haza, megrakodva mindnyájan zöld ágakkal, mezei virággal s betelve a visszaemlékezés kitörölhetlen, édes-bús mámorával!...

Petőfire e kirándulás rendkívül mély hatást tett s fogadkozott, hogy versben ad hangot „Visegrád”-keltette érzelmeinek s a gyógyhatású fürdőzésnek. ... Ígérete beváltásával azonban adós maradt, bizonyára a közbejött sürgetőbb teendők terelték másfelé figyelmét, gondolatait...

De már én a következő iskolai évben ezzel a megemlékezéssel kezdtem tanulni a poetikát, hogy:

„Romjaidon kesereg lelkem nagymultu Visegrád:

Egykori fényed elé – hajh! – derül-e még magyar ég?!”

Petőfi első szerelme, - „Zöld Marczi”-ja

„Ifjuság és szerelem: e kettő kell nekem!...”

Petőfi.

Enyhet adó, jóleső érzés fog el, vissza-visszaszállnunk a borongós, ködös jelenből a múlt verőfényes napjaira... Dermedt szívünk melegre vágyik... Nyomott lelkünk szabadulást keres!...

Az ifjúkori rózsás álmok, csillogó remények tündérszép világa, az ötven év előtti bűvös korszak magasztos percei verődnek át emlékezetem fátyolán... Budapest életpezsgése, vérlüktetése – a forradalomra’...

Minden téren, minden irányban megnyilatkozik az előkészülés, a sejtett, a remélt, a várva-várt dicső napokra – a boldogságra!... Ennek méhében született ikertestvérek: az ifjúság és szerelem!

Ifjúi vággyal, dagadó kebellel zengi a tavasz a nemzeti újhodás pacsirtája: Petőfi örökszép dalát:

„Szabadság és szerelem: e kettő kell nekem!...”

A múlt század negyvenes éveiben a Marczibányi-féle házban laktunk, a „Kerepesi”, ma a „Rákóczi”- és „Síp”-utcák sarkán levő tömör alkotású várerős épület második emeletén. Évekig bírtuk e lakást, melyet a dúsgazdag tulajdonos, atyám iránti szeretetből, igen kedvező árban engedett át családunknak. E hatalmas épületben ért bennünket az 1838-diki árvíz veszedelme, melynek szilárdan ellenállt. A nemes szívű főúr pénzsóvár gazok hálójába jutott, kik minden javából kiforgatták, kifosztották, s a ritka áldozatkész Marczibányi, aki egyik gyönyörű tulajdonát, a „Császárfürdő”-t is jótékony célra, az „Irgalmas szerzet”-nek ajándékozta, mint annyi más magyar nemes elszegényedve, koldusbotra jutva a világtól elvonultan fejezte be életét. A hozzá legközelebb állók, kikben leginkább megbízott, azok csalták meg s a legfurfangosabb módon, ravasz fondorlattal riasztották el, szorították ki otthonából, folytonosan távolt tartva, elijesztve a visszatérhetéstől.

E házban lakott szomszédságunkban a második emeleten egy ideig Petőfi egy kis bérszobában. Ajtaja mindig zárva volt, ha írt vagy tanult. Pedig ő folyvást tanult és írt, éjjel-nappal. Költeményei megírása mellett az időben tanulta a francia és angol nyelvet, olvasta az atyámtól kért forradalmi könyveket; nagy előszeretettel tanulmányozta, atyám ösztönzésére Shakespeare-t, kinek műveit atyám az időben honosította meg színpadunkon, a fordítók munkájában osztozva Döbrenteivel, Kazinczyval, Petőfivel. Ez utóbbit leginkább „Coriolanus” fordítására sarkallta, melynek főszerepét az atyám átdolgozása szerint csaknem szóról-szóra meghagyta. Ennyi szorgos elfoglaltság mellett nem telt ideje a látogatók fogadására. Nagyon ritka vendég volt az, akit Petőfi a lakására bebocsátott. A látogatónak nagy dörömbözéssel a nevét kellett bekiáltania, vagy jövetelét, küldetése célját az ajtón keresztül tudatnia. Ezért nem is igen háborgatták. Atyám lakásán kívül, ahol mindennapos volt, őse igen járt senkihez. Különben is volt elég közhely, ahol ismerőseivel, barátaival rövid időre találkozhatott: a szerkesztőségek a Pilvax-kávéház, a Nemzeti kör s a Nemzeti Színház, hová a szerkesztőségek útján szabad bejárása volt. Útközben gyors, ruganyos járása mellett alig váltott egy-két szót azokkal, kik megszólították. Amily szófukarnak, mogorvának tűnt fel ily alkalommal: épp az ellentéte volt a társaságban, jó embereivel szemben: közlékeny, szeretetreméltó, szikrázó elmésségű, beszédes.

A mi lakásunkat is, Petőfin kívül igen kevesen támogatták. Az akkori színészeknek a látogatók fogadására vajmi kevés idejük és alkalmuk volt. A mai komfort teljesen hiányzott. A csekély számú színészgárda pedig minden nap el volt foglalva. Folytonosan új színművek és új szerepek vártak a sűrűn váltakozó műsor mellett a betanulásra. Délelőtt: színpadi próbák. Délután: az előadáshoz való előkészülés: öltözetek, jelmezek összeállítása az otthoni készletből, vagy a szűkös színházi ruhatárból. Este: játék, miközben idegen atyámhoz nem férkőzhetett. Ez volt nálunk a megszokott „jour”, a „soirée”. De szívet-lelket fölvillanyozó örömünnepünk volt, ha időközönként atyámnak egy-egy vidéki barátja vetődött be hozzánk: Arany, Tompa, Kazinczy Gábor, Brassai, Garai, Szemere Miklós és mások.

Ilyenkor édes-kedves munkaszünet állt be, annyi időre, mennyit a körülmények megengedhetének.

Mindennapos látogatónk csakis Petőfi volt. Jövet-menet mindig megállapodott pár pillanatra az előszobában foglalatoskodó Etel nővéremnél, aki kötözgetett, varrt, hímzett, vagy virágait ápolta, melyek cserepekben az ablak párkányán voltak elhelyezve. E virágcserepeket olykor Petőfi is gyarapította egy-egy ünnepi alkalomra, vagy az Etel születése, - neve napjára.

Nővérem hálásan, gyermekies örömmel tekintett föl mindannyiszor, delejt sugárzó nagy szemeivel az előzékeny, kedveskedő, szellemes és vidám kedélyű ajándékozóra. S Petőfi boldogan hódolt meg az ártatlanság e bájos, keresetlen megnyilatkozása előtt. Tréfálkozása, szellemi szikrái, miket alkalomadtán Etelre szórt, ennek kedélyét mindannyiszor megélénkítették, fölvidámították; - de szívnyugalmát nem érintették. Etel érzelemvilága mindössze egy-egy jóízű nevetésben talált feloldást, viszonzást, míg Petőfit éppen ez az öntudatlan zárkózottság, a bimbójában rejlő szendeség varázsa bűvölte meg, melyet e sóvárgásával fejezett ki:

„A virágnak megtiltani nem lehet,

Hogy ne nyiljék, ha jő a szép kikelet!...”

Etel átvitt értelemben ezt még nem ismerte, nem értette meg.

A Tóth Teréz nevelőintézetéből naponként többnyire én kísértem haza. Ha ez útjában Petőfivel találkozott – ami pedig gyakran megtörtént -, ő is kísérőnkül szegődött. Útközben legtöbbször a magyar történelem iránti tudásvágyát igyekezett Etel lelkében felkölteni. A fényes példázatok felsorolásával, melyekről annyi szépet és dicsőt tudott mondani: Etel melegebb érdeklődését, szívérzelmét óhajtotta fölébreszteni.

Etel a hallottakra elmélyedve fogékony lélekkel szívta magába a fönséges előadást, s mindannyiszor ámulva-csodálva szegezte hálás tekintetét Petőfi átszellemült, s a sok éjjelezéstől, dohányzástól sárgult fakó arcára... De a szerelemről, melyet nem adatott tanulnia, egész lénye távol maradt. Gyermekies ártatlansága játszi kedéllyel fedte azt.

Atyám rendkívül szerette a szabad természetet. Végtelenül üdítőleg, fölvidítólag hatott kedélyére a zöld mező, a mezei virág, a dús lombozat. S boldog volt, ha kedvező időben, kivált a nyári időszak beálltával, családjával vagy a vállalkozóbb színészek csoportjával a szabadba kirándulhatott, s a Svábhegyen a Rákosmezőn vagy az egykori fényes magyar uralkodást hirdető visegrádi vár regényes környékén, olykor egész napra is letelepedhetett. E kirándulásaink alkalmával Petőfi mindig velünk tartott. A színész-osztály iránt táplált előszeretete, - egykori színészi élményeinek emléke egyaránt vonzották őt; de különösen a családunk iránti bensőbb érdeklődése rajongó szeretete kötötte őt elválhatatlanul hozzánk, - nem kevésbé az Etel egyénisége, kit az Olympus kiválasztott lényének tartott:

„Oly szellemi e lány, oly tisztán szellemi!

Eszembe is jut róla a mesés világ:

Ily lényekkel lehettek az Olymp körül

Benépesitve a források és a fák!...”

mondá költői merengésében.

E kirándulásaink egész ideje alatt Etel közelében tartózkodott; minden idejét az ő szórakoztatására, mulattatására szentelte.

Ily napokon Petőfi magánkívül volt örömében, szerelmi rajongásában. Kedveskedése, humora, szeretetreméltósága nyilait mind kiröpítette Etel meghódítására s a maga megkedveltetésére... De a hatalmas íjászt, ki más alkalommal mindig találni szokott, mindannyiszor cserben hagyta végzete. Etel legbensőbb érdeklődését szívbeli hajlamát nem bírta eltalálni, fölébreszteni. Reá – végzete szerint – az erdődi céltábla várt.

Miután Petőfi mindennap megfordult házunknál, olykori elmaradását mindig valamely különösebb dolog, vagy esemény közbejöttének kellett tulajdonítanunk. Két ily hosszabb távolmaradására emlékszem. Az első eset volt az, mikor egyhuzamban két napig nem láttuk. Nem tudtuk hol, merre van. Senki se sejtette az okát elmaradásának. Az időben nyílt meg az első magyar vasút: Pesttől Vácig. Harmadnap beállít hozzánk Petőfi s elmondja, hogy a két napot folyvást az új vasúti vonalon töltötte. Két napon át, mondja, folytonosan utazott, reggeltől estig, Pestről Vácra, s onnan vissza, mégpedig az első osztályú fülkében. Ott írta verseit s egyéb fogalmazványait. Kettős örömünnep volt ez reá nézve, mondá, egyik: az első hazai vasút megnyílta – a másik: az összes költeményeinek első megjelenése. A kéjutazásra bőven telt: a kiadójától kapott nagyobb pénzösszegéből. S hogy élvezete teljes legyen – tevé hozzá -, ez utazására a legjobb s legdrágább szivarokkal látta el magát. – Tehettünk-e neki ezért szemrehányást?!...

A második kimaradása: a „Zöld Marczi” megírásával volt összefüggésben. Ugyanis közeledett az idő atyám jutalomjátékához. ennek előadásával az igazgatóság az elsőrendű színész anyagi helyzetén akart segíteni, hogy csekély fix-fizetését a jutalomjáték jövedelmével kárpótolja. A mostoha viszonyok között, minőkben akkor a magyar színészet leledzett, nem csekély feladat volt oly színművet választani, mely az elégtelen, s gyakran elmaradt havidíjak pótlásául, a jutalmazandónak minél több jövedelmet biztosítson. Komoly színművel egyáltalában nem lehetett kielégítő osztalékra számítani. A klasszikus darabok előadása meg éppen gyér közönség előtt szokott lefolyni. Hazánk nagyhírű szerelmes színésze: az idősb Lendvay is, egy felkapott, divatos népszínművel volt kénytelen magának jövedelmet biztosítani a jutalomjátékára. Most az atyám beneficiuma kijelölésén volt a sor, - s tragikus színész létére a darab megválasztása igazán tragikai feladat volt. Aggodalmait közlé atyám Petőfivel is, aki szokása szerint hozzánk jött látogatóba. Együtt terveztek, tanakodtak a megválasztandó színdarab felől. Míg végre is abban állapodtak meg, hogy Petőfi maga fog vállalkozni egy jutalomjátéki színmű megírására. Atyám megnyugodott, s Petőfi gyors elhatározással távozott. – Ezután négy napig nem láttuk. Atyám nem tudta mire vélni szokatlan elmaradását. Tudakolta, kerestette mindenfelé. Többször küldött a lakására. Az mindannyiszor zárva volt.

Ötödnapra kora hajnalban nagy sebbel-lobbal rontott be hozzánk. Legelőbb is engem riasztott fel és fivéremet, kik az előszobában háltunk, s a fejünkre nyomván szokásos „barackjait”, rohant tovább, egyenesen az atyám szobájába. Mi ijedten, valami bajt sejtve felugrálunk, s loholunk utána...

Atyám már ébren volt. Vagy talán még le sem feküdt az éjjel. Ő minden szellemi munkáját az éj csöndjében végezte. S ez legtöbbször virradtig tartott. Olykor annyira belemélyedt foglalkozásába, hogy akárhányszor anyám oltotta ki előle a gyertyát jelezve, hogy már világos reggel van. Ilyenkor atyám ijedten ugrott fel asztala mellől, és sietve vetette magát az ágyba, hogy a színházi próba idejéig kissé megpihenjen. Megjegyzem, hogy atyám egy színházi próbáról sem késett el soha!

Petőfi lelkendezve, örömsugárzó arccal állott atyám elé. Hosszú gallérköpenyét szétvetve egy csomó kéziratot vett elő hóna alól s így szólt: „Itt a darab jutalomjátékodra! négy nap és négy éjjel írtam; addig ki sem mozdultam a lakásomból!” Ezzel átadja atyámnak a nagy irathalmazt: „Zöld Marczi” című színművét. Így meg volt fejtve,hogy miért nem bírtuk őt e négy nap alatt föltalálni. Ismerve határozott jellemét, vasszorgalmát, zsenialitását: képesnek tartottuk őt arra, hogy a dolog sürgős volta miatt és különösen atyám iránti határtalan szeretetétől ösztönözve a „Zöld Marczi”-ját négy nap alatt megírja.

Kétségtelen, hogy kapzsinak – amilyen haszonlesésből, kóros önhittséggel, ma is profanálja nagyjaink emlékét – a nevezett darab színrehozatala jó konc leendett, hogy a szerző hírnevével, népszerűségével magának óriási jövedelmet csináljon. Ámde atyám másképp gondolkozott. Petőfit meghatottan, hévvel ölelte magához nemes baráti jóindulatáért, önfeláldozásáért s így szólt, a darabot átvéve: „Hagyd itt, előbb átolvasom, megbírálom, s aztán határozzunk véglegesen!” „Jó – tevé hozzá Petőfi, holnap este eljövök megtudni felőle véleményedet”, s ezzel, z ébrenléttől, a lázas munkától kimerülten távozott – lepihenni...

Atyám álláspontja Petőfi darabjával szemben a legnehezebb volt. A kegyelet, mellyel legjobb barátja hírnevének tartozott, - a discretio melyet, mint érdekelt félnek, meg kellett őriznie, a hála, mely őt Petőfi lángeszű munkájáért lekötelezte, - valamint a darab Achilles-sarkai: a legkényesebb dilemma elé sodorták véleményadásában a darab sorsára nézve. És így abban a hitben, hogy a „Zöld Marczi” némi javítás, módosítás után előadható lesz: szíve egész melegségével terjesztette azt a bíráló bizottság, a nemzeti színházi comité elé.

Midőn Petőfi másnap hozzánk jött, atyám őt már azzal fogadta, hogy darabját saját ajánlatával benyújtotta a bíráló bizottságnak.

E bizottság azonban több ellenszenvvel, mint igazságérzéssel nemcsak túl szigorú, kegyetlen, de határozottan rosszakaratú volt ítéletében. S ezzel atyám minden jó szándékának gátat vetett.

A bíráló bizottság igazságtalan ítéletét demonstrative bizonyították. Obernyik és Vahot Imre, akik mint számottevő színműírók, a „Zöld Marczi”-t érdemesnek találták arra, hogy az általuk szerkesztett „Színműtér”-ban kinyomassák.

A bíráló bizottság diffamáló ítélete után a „Zöld Marczi” ismét visszakerült atyámhoz, aki javítani akart rajta, hogy színre hozhatóvá tegye. Azonban kifogyott az időből.

Gyorsan közeledett a jutalomjátéki előadásra kitűzött nap. Atyámnak késedelem nélkül kellett határoznia, hogy a választott színművet bejelentse az igazgatóságnak. Végre is abban állapodott meg Petőfivel, hogy hamarjában legalkalmasabb lesz e Szigligeti közkedveltségű „Szökött katoná”-ját előadnia, amellyel már Lendvay is telt házat csinált.

Elégtételül Petőfi sem akart elmaradni a segédkezésben s hogy a sikert még inkább biztosítsa, rögtön felajánlotta magát a közreműködésre, miszerint atyám javára eljátssza a darabban a „Gémesi jegyző” szerepét. Atyám pedig a „Lajos szabólegény” szerepére vállalkozott. Így tartottuk meg az előadást, a buzgalmuk elé került fátum: a szakadó eső miatt csekély számú közönség előtt, minthogy a rossz időjárás az akkori hepehupás, gödrös és sáros főváros utcáin a színház látogatását csaknem lehetetlenné tette.

No de hiszen: „kit a dicsőség égi vágyai hevítnek, az nem kér földi éleményt”, mondja vigasztalásul a költő. S a „dicsőségből” kijutott az életben mindkettőjüknek... Petőfinek ez volt utolsó színpadi debüje. Nem vágyott többé a kétes sikerű színészi pályára melyhez semmi hivatást sem érzett, - miután megizmosodott költői tehetsége a megélhetést különben is biztosította számára.

A „Zöld Marczi”-ja ezután még jó ideig várt atyám íróasztalán a felavatásra...

Etel nővérem, aki naponta rendezni szokta atyám íróasztalát, a hírhedt színdarabot meglátva kezébe veszi s olvassa. A humortól csillogó helyeknél lelkéből fakadó, könnybe fulladt nevetéssel honorálja Petőfi tréfás invencióinak ellenállhatlan hatását.

Petőfi belép s köszönése az Etel jóízű, édes-hangos nevetésébe vegyül. Petőfinek végtelenül jóleső elégtételül szolgált a nővérem kedélyhangulatának ez az önkéntelen őszinte megnyilatkozása. Ebben találta fel darabja pártatlan, legigazságosabb bírálatát. Majd megnyitotta elménckedése zsilipjeit s ontotta kiapadhatlan szellemi szikráit, hogy Etel kedvét teljesen betöltse. Szíves készséggel engedett nővérem kérésének, hogy ez a darabját végigolvashassa. „Majd eljövök „Marczim”-ért holnap, addig is őrizze meg szeretettel” – mondá s boldog megelégedéssel távozott.

Másnap Petőfi eljött s „Zöld Marczi” kéziratát magához vette, hogy majd átalakítja, amit meg is tett – a tűzön. A méltatlanság miatt fölgerjedt pillanatnyi haragjában bizarr szellemi kincse a lángok martaléka lett: „Zöld Marczi” egyetlen kéziratát elégette.

Atyám határozottan sajnálta, kárhoztatta a becses baráti zálog autodaféját. Vahot és Obernyik pedig valósággal megsiratták, úgy érezték, hogy: „Színműtár”-uk egy drága kinccsel lett szegényebb... Az utókor pedig örökké gyászolni fogja megsemmisülését.

Petőfi haragja a darab megégetésével véget ért. De az Etel naiv fölgerjedését: szívből fakadt édes-kedves nevetését nem felejthette, - gyöngéden érző keblében a legbensőbb húrokat pendítette meg s oly igézettel hatott reá, hogy másnap megírta gyönyörű versét „Egressy Etelkéhez”:

„Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem.

Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet,

Csupán a képzelet s az is ritkán teremt

Ily kedves kis lyányt, ily tündérgyermeket!

Shakspere, kit úgy szeretsz, Shakspere képzelete

Teremté e lyányt egy boldog percziben

S megtestesité a Muzsa, ki téged úgy

Szeret, s ajándékul hagyá ott kebleden!...” stb.

E verset kéziratban megküldé atyámnak, azzal az intim záradékkal, hogy: „A közlés jogát reád ruházom.” Később azonban Petőfi maga hozta nyilvánosságra az „Összes költeményei” kiadásában.

A kézirat ma is Etel birtokában van. Féltékenyen őrzi egy nyomtatott versfüzet lapjai közt, melyet a szabadságharc lezajlása után egy másik imádója: a korán elhunyt, költői tehetségű Sükei Károly tanár és esztetikus adott ki.

Sűrűn olvasgatja a nagy idő fedte halvány sorokat s megtört látóerejét a kezében reszkető nagyító üveggel halványozza, miközben harmatossá lett szemtükörén a fel-fellobbanó régi emlékek boldogító visszfénye sugárzik.

Amit Petőfi ámornyila a gyermeteg Etel keblében el nem talált, meghódította később szelleme varázsával, melynek úgy a nővérem mint az egész világ örök szerelmese,megbűvölt rabja lett!

Márciusi emlékek 1848-ból

„Szivünkben van még bármint oltogassák, -

A régi hitből van egy szikra még!...

Oh kikelet! oh emlék! oh remény!...

Jösz büszke gálya! Szabadság hajója,

visszakerülsz az idő tengerén!”

Endrődi Sándor.

A Nyugat-Európa felől áradó szabad szellem ébresztő harsonája világra szóló visszhangra lelt hazánk területén.

A gyúanyag, mely századokon át lappangott a honfikeblekben szikrát fogott s a nyomában felható láng tüzében edzett bajnokai lettek: honvédeink, kik a lelkesedés, az elszántság páratlan erejével töltötték be csatatereinket... legelöl az ifjúság, a nemzet színe-java, virága, mely az első felhívásra síkra szállt.

Engem családunk származási helyén, a színmagyar Borsodban ért a várva-várt „riadó”, a miskolci iskola falai között. Innen váltak ki szabadságharcunk legvitézebb hősei: a hírneves „vörössapkások”, kik a kilencedik honvédzászlóaljat alkották.

A központból özönlő fény vonzó erejétől delejezve siettem Pestre, hogy a közügy szolgálatában rendelkezésére álljak atyámnak, ki már akkor, a népjgok kivívásáért alakult előharcosok csoportjához tartozott.

Ez előharcosok kicsiny, de elszánt bátorságú, rendíthetlen hűségű vezértagjai voltak: Petőfi, Vasvári, Degré, Lisznyay, Jókai, Irányi, Sükei, Bulyovszky, Egressy Gábor. Ők voltak a pesti forradalom lelkes intézői, vezetői. Viselkedésük uralta a helyzetet. Ők készítették elő a közvéleményt, mely döntött a viszonyok továbbfejlődésére, kialakulására nézve. Ők voltak leghívebb tolmácsai a napi eseményeknek, s legerősebb oszlopai az ifjúsági demonstrációknak. Ez előharcosok tartották ébren a szabadság kivívására irányuló minden népmozgalmat s hajtották végre a közakarattal megállapított teendőket. Nélkülök, mondhatni, szabadságharcunk füstbe megy, szóárba fullad, szalmalánggá törpül. A szabad eszméktől áthatott szellemi erők ez önkéntelen összeköttetése, erélyes megnyilatkozása adott létjogot cselekvési elhatározásaiknak.

Az ország szívének hatalmas dobbanásai az egész nemzettestre kiható, minderősebb vérlüktetéssel éreztették a márciusi nagy napok jelentőségét. Rajongó lelkesedéssel, összhangzó egyetértéssel hullámzott a nép az utcákon, kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve, hogy megvitassák végrehajtsák a sűrűn változó politikai események során felhalmozódott teendőket: a sajtó felszabadítását, Táncsics s a többi politikai foglyok kibocsátását a nemzeti bank, nemzeti honvédőrség felállítását, a népjog, a szabadság, az egyenlőség és testvériség érvényesítését s egyéb, a kor igényeinek és a nemzet kívánalmainak megfelelő „tizenkét pontban” felsoroltaknak királyi szentesítését!...

Legtöbb anyagot szolgáltattak a tüntetésekre: a pozsonyi és bécsi hírek, a kamarilla fondorlatai, Kossuth gyújtó szónoklatai, - s a mindinkább terjedő alvidéki lázadás felől érkezett tudósítások.

A lelkesedés, mint a felháborodás egyaránt hatott ár minden jó érzésű honpolgárt s testvéries összetartásra, egyetértésre ösztönzött minden hű kebelt.

A főváros polgárai nemzeti színű csokrot (kokárdát) viseltek mellükön, fövegeiken, hasonló színű szalaggal övezték karjukat, vagy derékukat; fövegeikhez tollat tűztek, melyeknek túlnyomó része vörös volt. Kossuth kalapja mellett nagy fehér strucctollat viselt; sajátságos, hogy szabadságharcunk másik kimagasló alakja: Görgei szintén nagy fehér strucctollat tűzött a kalapja mellé az oroszok ellen viselt csatározásaink alkalmával...

A mozgalom lelke: a fővárosi ifjúság, valamint a polgárok agilisabb része kardosan járt. Így jelentek meg a város- és megyeháznál tartott értekezleteken s a népgyűléseken, melyek jobbára a Múzeumkertben tartattak. Itt értesült a nagyközönség az országgyűlés vívmányairól s a magyarellenes mozgalmakról, melyek napról-napra újabb tápot adtak az általános izgalomnak s a megtorlást sürgető hazafiak fölháborodásának.

S elérkezett márciusnak idusa! E napra már atyám bajuszt és szakállt növesztett; piroshajtókás, pitykés gombos kék dolmányt viselt, vöröstollas pörgekalappal a fején s karddal az oldalán. Bal karját széles nemzeti színű szalag övezte s a mellére hason színű gyönggyel hímzett, korona nélküli magyar címert tűzött. Elöl, a kalapja mellett egy fehér bádoglemez a magyar címerrel s ezzel a körirattal: „Jogot a népnek.”

Teljesen egyforma jelvényeket viselt barátja Petőfi is széles fringiával az oldalán. Spanyolos szakállát leborotváltatta s ezentúl folyvást csak bajuszt viselt. Ezért a mai ércszobra is hívebb, jellemzőbb, magyarosabb volna kecskeszakáll nélkül. Az ércszobron feltüntetett s ifjú korát meghazudtoló ilyen nagybajusza és vénnek jelzett tömött szakálla Petőfinek sohasem volt. Az igazság az, hogy a demoralizált poshadt lojalitás nem akarta, vagy talán nem merte Petőfit a forradalmi időből, azaz: kecskeszakáll nélkül feltüntetni. De hát akkor miért van kard a szobor alakján? Hiszen csak a forradalmi időszakban járt karddal, amikor már szakállt nem viselt!

Petőfit azidőben atyámmal a közös elvek és érzelmek alapján a legbensőbb barátság fűzte egymáshoz. Mi volt tehát természetesebb, mint hogy a szabadság fényes napja őket találta legéberebben s első sugára az ő keblüket hevítette a legforróbban.

A közügy, mely most mindenkit felvillanyozott, cselekvésre ösztönzött, nekik sem engedett nyugalmat. Együtt ragadták meg a forradalmi zászlót s együtt hordozták meg korifeus-társaikkal a gyülekező helyeken: a Pilvax-kávéházban, a Múzeum-kertben, a város- és megyeházánál s mindenütt, hol a haza érdekében lelkesíteni, tenni kellett. Olykor egész nap sem volt érkezésük családjaik körében időzni, s legfeljebb egy-egy pillanatra jöttek haza, hogy a fontosabb eseményekről értesítsenek bennünket, kik örömtől-vágytól égve vártunk reájuk, gyakran késő estig az atyám vagy a Petőfi lakásán, mely közelünkben volt. Ilyenkor előadásaik a történtekről a legcsillogóbb kilátásokról, új és újabb szárnyakat kölcsönöztek lelkesedésünknek, s édes reményben, boldogságban ringattak nap-nap után mindnyájunkat.

Hasonlóan exaltálva épp oly nemzeti jelvényekkel díszítve s kardosan jártak-keltek társaságukban: a hővérű Perczel Mór, a lángoló keblű s atléta termetű Degré, az idealista Jókai a fanatikus, de csöndes vérmérsékletű Irányi, a rajongó lelkű Vasvári akik gyakran megfordultak azidőben házunknál, egyenként, mint csoportosan a legnagyobb izgalomban, lázasan, hírt hozva, vagy hírt tudakolva.

Vasvári különösen nagy hatást gyakorolt a polgárságra nyilvános beszédeivel a népgyűléseken, melyeknek állandó szónoka volt. Daliás termete, benső erejű hangja, ügyszeretettől áthatott érvei, költői képekben gazdag rögtönzései: általános rokonszenvet, mély és maradandó benyomást keltettek személye iránt mindenütt, hol megjelent.

Mindenikük szent hevülettel, szívük-lelkük legjobb erejével áldozott az oltáron, melynek lángja minden időkre kiható fényt árasztott.

Petőfi a szabadság dalnokának első pacsirtájaként március 15-én fennkölt lelkesedéssel zengte el a „Talpra magyar”-ját, az akkori „Szabadsajtó”, ma „Kossuth Lajos”-utcai nyomda épülete előtt, mint a felszabadult magyar sajtó első megnyilatkozását. S a körülte csoportosult népáradat, az elragadtatás legmagasabb fokán harsogta utána a versek ismeretes refrénjét:

„A magyarok istenére esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”...

Atyám épp oly lelkesedéssel szavalta el e fönséges, ihletalkotta költeményt város-, majd országszerte. Egressy Béni pedig még aznap a következő dallamot szerzette hozzá, melyet nyomban az ifjúság vett ajkaira:

E dallamot az emlékezetemből írtam le; lekottázva nincs sehol. Talán az élők közt lesznek még, kik rá fognak ismerni.

Ez volt a „Talpra magyar” első és legnépszerűbb dallama az országban, bár később többen kedvet kaptak e költemény dallamosítására, s elsőbbségüket ma is vitatják.

A hazafias tüntetések fő-fókusza volt: a Nemzeti Színház villamos légköre. A napi események fölötti örömét a főváros többnyire itt dokumentálta, itt fejezte be. Így a szabad sajtó ünneplése napján „bánk bán” előadását a közönség acclamátiójára, a második felvonás után abba kellett hagyni s ”Petúr” személyesítőjétől: atyámtól a közönség fennhangon követelte, hogy a „Talpra magyar”-t szavalja el, melyet aztán mindenki állva hallgatott végig s a versszakok két végsorát falrengetően zúgta utána. – Az előadás ezzel ért véget.

Még egy hatalmas, s talán a legzajosabb tüntetésre emlékszem a márciusi napokból. Ez a Múzeum előtti utolsó népgyűlés volt, midőn korireusaink fegyverre szólíták a lakosságot. Leghuzamosabban beszélt Vasvári, költői képekben gazdag, ragyogó ékesszólásával. Atyám intenzív erővel, szíve-lelke egész melegségével buzdította a polgárokat. Petőfi röviden, de annál nyomatékosabban és rendkívüli határozottsággal beszélt, melynek általános „fegyverre”-kiáltás adott visszhangot, bejárva a fővárost, majd az egész országot.

Ezentúl több népgyűlés nem volt. Az ékesszólást –melynek a fölszabadított szellem eme dicső napjaiban annyi kiváló mestere tűnt föl -, nyomban követte a tett. Az ige alakot öltött, s első hatalmas formája: a nemzeti hadsereg létrejötte volt!

Petőfi hasztalan igyekezett atyámat azzal az érveléssel visszatartani a harctérről, hogy „Te, barátom, a csatatéren csak egy ember vagy, míg itthon, a hivatásodnál fogva, több mint egy!” Atyám „el nem viselhette” ama gondolat súlyát, hogy ő, a haza e perceiben itthon, nagyon hasznavehetetlennek érzi magát. Ezért a Nemzeti Színháztól szabadságot véve, elkísért engem, mint önkéntes, zászlóaljammal az alvidéki táborba: majd a harcmezőre; később, mint kormánybiztos, aztán mint guerilla-vezér s végül: a Bem táborában keresett és talált megfelelő teret tevékenységét kifejteni s szolgálni a haza szent ügyét.

Petőfi egyelőre visszavonult mágnesi erővel vonzó otthonába: ifjú neje s gügyögő gyermeke mellé:

„- Oh jertek ölembe, fiam feleségem!

Nézzünk végig e nagy, titkos messzeségen:

Találunk-e ilyen fényes boldogságot?...

Három szívben együtt – egész mennyországot!...”

De nem feledi: tyrteuszi hévvel forgatni tollát a honvédek lelkesedésének a fokozására:

„Isten után legszebb, és a legszentebb név

A honvéd-nevezet!

Hogyne iparkodnám hát megérdemelni

Ezt a szép, nagy nevet?!...”

szól hozzájuk a harci zaj közepett, - s a honvéddicsőség máris vonzza őt a csatlakozásra:

- „Társaim arcáról, akik elhullanak,

Én arról azt látom:

A hazáért halni legnagyobb boldogság

Ezen a világon!...”

Idilljébe csakhamar gyötrő aggodalom, a végzetét megjósló sejtelem vegyül:

„Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!...”

s démoni hatalommal űzi vágya a csatatérre: a fölvert, a indent túlszárnyaló igézete a hazaszeretetnek:

„- Ott essem e én, a harcz mezején!”...

Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből!”...

Petőfi mézeshetei és családi otthon

„Majd fölvevé a bánatos mezt

És... arcza rózsaszin leve...

Ő is azokhoz lőn hasonló,

Kiknek „szép özvegy” a neve.”

Arany.

Midőn Petőfi az endrődi ősi házból szíve legdrágább kincsét Szendrey Júliát, mint édes tulajdonát magával ragadta: szerelemtől áradt, lihegő keble alig találhatott enyhébb méltóbb megpihenő helyet, mint a gróf Teleky Sándor baráti vendégszeretettől tündöklő kényelmes kastélyát, melyet a sors kedvezése jelölt ki Petőfinek nagy boldogsága befogadására...

Gróf Teleky Sándor a nagy idők méltó szülötte volt, díszítve az új kor minden erényeivel. A főúri világ igazi demokratikus példánya rajongó művészbarát és lelkes szabadsághős. Korának minden nagy emberét körülölelte fennkölt szelleme. Hazánk valamennyi jelesével baráti viszonyban állt. Lisztet rajongva kísérte diadalútjában fél Európán keresztül és legbizalmasabb barátja lett. Atyámnak, Petőfinek feltűnésük első percétől kezdve lelkes intimusa volt. Szabadságért hevülő keble egész odaadásával ragaszkodott a népjog bajnokaihoz. Önvédelmi harcunkban Bem rendkívüli hívéül szegődött, aki ügyszeretetéért, bátorságáért, önfeláldozásáért, ezredesi rangra emelte. Mint politikai menekült: az olasz, francia és spanyol forradalmakban szolgálta a szabadság ügyét.

Hogy Petőfi szerelmi idilljéhez nála kedves otthonra talált: fényesen bizonyítja huzamosabb koltói időzése s a gyönyörű verssorozat, melyet onnan keltezve írt. És ki mondhatná, hogy Petőfi ott időzése nem inkább Telekyt boldogította-e?

A turbékoló gerlepár továbbrepült, központi fészkük megalapítására a fővárosba. Petőfi előzetesen fölkérte atyámat, hogy családunk közelében béreljen számára megfelelő lakást,melynek berendezésére anyám segítségét vette igénybe. Atyám a „Dohány”- és „Síp”-utcák sarkán levő egyemeletes házban bérelt számukra egy utcára nyíló emeleti lakást. ez volt Petőfinek boldog családi fészke, mézédes házaséletük első évében. Velük rézsút-szemben laktunk mi, az egykori Marczibányi-házban.

Petőfi mint egyéves házas is, éppoly ábrándos szerelmi életet folytatott nejével, mint egybekelésük első napjaiban. Atyám gyakran küldött engem hozzájuk valamely üzenettel vagy megbízással. De egyszer sem léphettem szobájukba anélkül, hogy Petőfit a pamlagon vagy íróasztala mellett ülve, ölében Júliájával ölelkezve-csókolózva ne találtam volna! S míg engem, mint szemérmes gyermekifjút e szerelmes téte-á-téte a legnagyobb zavarba hozott, őket a legkevésbé sem feszélyezte, sőt, bizalmaskodásukat annyira természetesnek találta, hogy – sans géne – tovább ölelkeztek-csókolóztak az én jelenlétemben is.

Petőfiné anyámmal csakhamar a legbizalmasabb baráti viszonyba lépett. Minden asszonyi teendőkben anyám tanácsát, útbaigazítását kérte ki, amire valóban nagy szüksége is volt; mert a háztartáshoz mint gondtalanul kényelemben nevelt úrinő és fellengző írónő, vajmi keveset értett s bizonyos dolgokra nézve nem is érthetett. Ezért anyám minden szabadidejét lehetőleg a házuknál töltötte, vagy pedig Petőfiné látogatott el minél sűrűbben hozzánk. Annyival inkább, mert Petőfit úgy, mint atyámat a közeledő nagy napok izgalmai és a forradalmi előkészülődések minduntalan elriasztották otthonukból.

A szabadságharc hullámverése azonban tovaűzte házaséletük békés hajóját: anyám Szegedre kényszerült követni atyámat, aki Kossuth által kormánybiztosi teendőkkel bizatott meg. Petőfi pedig a magyar kormánnyal Debrecenbe vonult, hogy az anyai boldogságra készülő nejének nehéz állapotára való tekintetből biztos és nyugalmas menhelyet találjon. Míg atyám Szegeden végezte bokros teendőit, Petőfi Bemet látogatta meg, kit az imádásig szeretett bálványozott. Bem Petőfi e rajongásában a haza- és szabadságszeretet lángolását ismerte föl s viszont a legbensőbb vonzalommal viseltetett iránta, mindig „mon cher fils” megszólítással tüntette ki; majd kapitányi s végül őrnagyi ranggal ajándékozta meg önfeláldozó hűségéért, ragaszkodásáért.

Országszerte dúlt az elkeseredett önvédelmi harc. Szabadságunk megtépett lobogóját fényes diadallal emelte magasra a honvédbecsület. E harci zaj és ágyúdörgés közepett született, mintegy a nagy idők, győzelmeink tanúságtételére a Petőfi fia: Zoltán. A boldog anya még boldogabb érzéssel fogadta a táborból hazasiető férjét, ki örömkönnyek közt borult sápadt nejére s szerelmük édes zálogára!...

S mintha Petőfi boldogságát fokozná az örömhír, hogy vitéz honvédeink visszahódították az ország szívét. Pest felszabadult, - s a Budavár ostromára gyülekező honvédekkel az elmenekült polgárság is visszatért a fővárosba, házi tűzhelyeihez. Atyám és Petőfi diadalérzéssel találkoztak ismét otthonukban: atyám sebét gyógyíttatni jött, melyet Kassánál kapott, mint guerilla-vezér -, Petőfi a hódító önérzetével költözött be harmadmagával. Szerzeményeik fölötti büszkeségükben újra egyesült a kté jó barát testvéries érzése: egyiket sebe, másikat fia boldogította.

Petőfi szerelme neje iránt a fia születése óta még rajongóbb, mámorosabb lett. E nagyhatalmú szenvedély elvonttá, önfeledtté tett őket. Minden incidens eltörpültnek, jelentéktelennek tűnt föl előttük. Ezért történt, hogy elmélyedésük közben mellettük a bölcsőben nyüzsgölődő Zoltánról teljesen megfeledkeztek. Csak a gyermek lármás jelentkezése: hangos sírás-rívása ébresztette föl ábrándozásaikból. Ilyenkor meglepetten, tájékozatlanul esetlenkedve kapkodtak, szorgoskodtak kisfiuk lecsillapítása körül. Persze, hogy ez gyakran csak hosszas és kínos fáradozással nagy megpróbáltatással sikerülhetett.

Egy alkalommal azonban sehogy sem találták el a baj diagnózisát. Zoltánka teljesen elvesztvén türelmét, csitíthatatlanul sivított-ordított, amint csak torkán kifért, úgy, hogy kékült-zöldült bele!... A fellengző lelkületű asszonyka kétségbeesetten, tanácstalanul állt férjével együtt... Majd gyorsan orvosért küldtek. De ez sokáig várakoztatott magára... Végre is Petőfiné hajadonfővel, ziláltan és kisírt szemekkel szalad át anyámhoz, esdekelve, hogy: ha Istent ismer, siessen hozzájuk; mert a kis Zoltán odavan, nem tudnak rajta segíteni, s talán meg is hal, míg az orvos megérkezik. Anyám ijedten szaladt át Petőfinével a lakásukra, aki hazaérve, az izgalomtól kimerülten egy székbe rogyik; míg Petőfi színéből kikelten minden ízében reszketve, dajkálja, himbálja, csücsüsgeti karjaiban az ordítástól eltorzult arcú gyermeket. Anyám megérkeztére Petőfi a csecsemőt a bölcsőbe helyezi, s aléltan a pamlagra veti magát...

Anyám fölkapja a gyermeket az asztalra fekteti s nagy gonddal és szakértelemmel a pólyát kibontja és átvizsgálja, miközben egy óriásilag megduzzadt, két lábú pohos állat (álszemérmem tiltja, hogy bolhának nevezzem) egy hatalmas ugrással vígan menekül a biztos kivégeztetés elől. Anyám az állatka ejtette vörös foltokat a gyermek testén gyöngéden megdörzsölgeti, Zoltánka elhallgat, természetes arcszínét visszanyeri s hálásan gügyög jótevője szemébe.

Anyám hangos kacajra fakad s a gyermeket megszoptatván elkiáltja magát: „Hiszen ez a gyermek éhes! bizonyosan elfelejtették megétetni! adjatok hamar táp-pépet!...”

Petőfi és neje felugranak; egyik egyfelől, másik másfelől segédkezik anyámnak, aki Zoltánkát istenigazában jóllakatja... És szent volt a béke, a megnyugovás.

Az ifjú pár arca felvidult; örömükben ismét egymás keblére borulnak, hálálkodnak csókolóznak... S talán az idők végeiglen e festői csoportban maradnának, önfeledten, ha anyám,a mai operáció örömére meg nem hívja őket – a „javíthatlanokat” – vacsorára.

Zoltánka anyám karjaiban szépen elszenderült. Petőfi és neje pedig lélegzetüket visszatartva, túlvilági boldogsággal borultak a mosolygó arcú szunnyadóra!...

*

A gyönyörűen felserdült Zoltánnal tizennyolc és múlva találkoztam ismét Debrecenben.

A korán árvaságra jutott szerencsétlen fiú azidőben, mint Szabó színigazgató társulatának tagja a debreceni színházhoz volt szerződve, igen csekély fizetéssel. Megtudtam, hogy betegen,elhagyottan fekszik a lakásán. Siettem meglátogatni, hogy lehetőleg segítségére lehessek... Egy „Csapó”-utcai kis bérszobában ágyban fekve találtam.

Középtermetű, szép arcú ifjú volt, rendkívül élénk szellemmel. Most a Szabó kosztján kissé le van soványodva. Múlékony természetű betegsége mellett épp frissességében tartotta fenn vidám kedélyét, mely szikrázott az elmésségtől. Éppen valami francia színdarab fordításával foglalkozott. Igen bőbeszédű volt. Folyvást elménckedett sanyarú helyzete s színészi mivolta furcsaságai fölött.

Kifejezéseiben a kora érettség jeleit láttam feltűnni. Bizonyos akaraterő, függetlenségi ösztön, az önállóságra törekvés vágya – atyja jellemének csírái – nyilvánultak szavaiban, melyeken átcsillámlott a szülőitől örökölt zsenialitása...

Meggyőződésem, hogy szerencsésebb körülmények között naggyá fejlődhetett volna!...

Az anyjához intézett intelem őrködött fölötte:

„Légy anyja és nem mostohája,

Nehogy eljőjjek egy napon

És elvezessem kézen fogva,

Őt is oda, hol én lakom!”...

Védangyala megszánta hányt-vetett életét s örök megnyugodásra magához vette – az édesatya szelleme.

Utolsó találkozásom Petőfivel 1849. május 21-én

„Ki nem féli az elhalást: nincs mit

félnie a haláltól!”

Klopstock.

Szabadságharcunk utolsó, legfényesebb diadala: Budavár bevétele volt 1849. május 21-én. Oly rajongó lelkesedésű ostromló sereg sohasem környezte Budavárát, - oly elkeseredett ellenség alig védte azt.

Atyám hajnalban, az ostrom kezdetekor két pisztollyal az övében s egy rövid karddal az oldalán mászott át Pestről a Lánchíd vaspántjain keresztül – minthogy a faburkolat fel volt szedve -, Sikor barátjával együtt Budára. Pedig atyám sebe, melyet a kassai csatában, Lemesánnál kapott, még csak pár nap óta hegedt be teljesen. Sikor a félúton kimerülve kénytelen volt tőle visszamaradni.

Én már a várban voltam, a rés felől ostromló 47-ik zászlóaljambeliek egy részével. S éppen a zászlónkat tűztük föl Püspöki zászlótartónkkal a pesti oldalra, a vár elfoglalása jeléül, midőn egy harsány „Ákos”-kiáltásban atyám hangjára ismerek. Hozzá rohantam. Egymás keblére borultunk. Aztán minthogy az egyes házak ablakaiból még mindig lövöldöztek ránk az odamenekült osztrák katonák: gyorsan a réshez siettünk, hol atyám az elesettektől vett fegyverrel és lőporral látta el magát. aztán a többi társaimnál a házakban rejtőző ellenség lefegyverzésére siettünk.

Majd falrengető „éljen”-kiáltások s a pesti oldalról felhangzó „Rákóczi-induló”: a vár teljes bevételét hirdették.

Vezéreink az összes honvédségnek szabadságot engedtek e napon. S atyámmal én is hazavergődtem a pesti lakásunkra.

E győzelem örömére atyám estebédre hívta meg hozzánk a közelben levő barátait: Petőfit nejével, Szentpéteryt, Sükeit, Sikort.

Ezen az estén voltam utolszor együtt Petővel.

Az estebédhez én szolgáltattam nehány palack rendkívül finom csemegebort, melyet igen csekély összegért vásároltam egy élelmes közhonvédtől, ki azt a dúsan felszerelt és közprédára bocsátott nádori pincéből akvirálta.

A megfelelő vacsora után lelkes hangulatban és „fönség érzetével” fogyasztották vendégeink a fejedelmi nektárt, minővel valóban csakis „földi istenek” bővelkedhetnek. De mintha sejtettük volna, hogy ez az utolsó győzelmi áldomásuk s végbúcsúnk a független magyar haza fővárosától: örvendezésünkön egy-egy pillanatra komor sejtelmek érzete nyilallt át...

Szóba jött, hogy immár az orosz invázió polipkarjai csapkodják határainkat. Hogy a hetekig halogatott budai ostrommal időt engedtünk a megkopasztott és Bécs felé menekülő osztrák seregnek a megtollasodásra, - s végül: hogy ilyen elszántsággal és ennyi véráldozattal Budavárát sokkal rövidebb idő alatt is bevehettük volna, - és hogy e szándékos és indokolatlan késedelem miatt Klapka is szemrehányást tett Görgeinek, stb. stb. ...

Ámde a tornyosuló veszély: az invázió híre a győzelemittas honvédsereg harcias szellemét legkevésbé sem deprimálta; ellenkezőleg, serkentésül szolgált az újabb és dicsőségesebb győzelmek kivívására.

Petőfi és atyám ezen az estén határozták el véglegesen, hogy a döntő harcra Bemhez csatlakoznak, akinek ügyszeretetében, lángeszében hazafiságában leginkább megbíztak.

Nehéz szívvel bár, de a legboldogabb viszontlátás reményében fogadtam Petőfi bátorító kézszorítását és utolsó búcsúcsókját...

Nekem katonai alárendeltségem miatt szabad akaratom kötve lévén vissza kellett mennem még ugyanazon az éjszakán a zászlóaljamhoz, mely a „Széchenyi”-hegyen táborozott. Bár nem felejthetem, még ma sem hogy Petőfinek, valamint atyámnak nem szolgált megnyugvásukra hogy engem a Görgei hadtestében kellett hagyniok, akinek akkori taktikájáról nagy tehetségű államférfiúnk: Szemere Bertalan is úgy nyilatkozott, hogy: Görgei viselkedésében oly politikát lát, mely ügyünket elveszítheti anélkül, hogy az ellenséggel megütközött volna!

Atyám elkísért táborhelyemre s az éjszakát a szabad ég alatt velem töltötte. Másnap délelőtt visszatért Pestre családunkhoz.

Petőfi nejével legjobb ismerősei és barátai látogatására indult, mintha ezzel akart volna tőlük örökre búcsút venni. Először is Szalontára ment Aranyhoz; aztán ifjúkori barátját, Ormayt látogatta meg Mezőberényben. Majd a sebesült Damjanich látogatására készült Aradra. Eközben érkezett hozzá július végén atyám, hogy megegyezésük szerint Bemhez menjenek Erdélybe.

Petőfi utolsó útja

- - - „És még sem tudom, hogy

Mit szeretnék jobban:

Haza menni-e majd a harcz végén, vagy itt

Elesni a hadban?...

Társaim arczáról akik elhullanak

Én arról azt látom:

A hazáért halni legnagyobb boldogság

Ezen a világon!

Petőfi.

Atyám Kiss honvédezredessel – a debreceni színház egykori intendánsával –ennek a kocsiján érkezett Mezőberénybe Orlayhoz, akinél Petőfi feltalálta.

A végveszély közel volt. Az idő sürgetett. Atyám rábeszélte Petőfit, hogy egyelőre hagyjon fel a beteg Damjanich látogatásával és siessenek egyenesen a Bem táborába.

Petőfi nyomban beleegyezett. S nehány perc múlva a Kiss ezredes kocsiján már útban voltak Erdély felé.

Petőfi – miként atyám utóbb elbeszélte – az egész úton csodálatosan fennkölt, lelkesült kedélyállapotban volt. Tyrteuszi szellem ihlette: folyvást rímekben beszélt; döntő csatákról, diadalokról verselt; költeményét:

„Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!...”

ezerféle változatban hangoztatta, idézte... Exaltációjában Bemet Shakespeare fölé emelte. Emiatt atyámmal –először és utoljára az életben – csaknem komoly összeütközése volt. Petőfi lelkesedése nem ismert határt.

A szabadságharc dicshimnuszát nem festhette, apotheozisát nem írhatta meg ragyogóbb színekkel emberi halandó, mint Petőfi tevé élőszóval ez átszellemült állapotában! – jegyezte meg atyám.

Mily magasztos meghódolás az eszmény előtt, mily mérhetlen hazaszeretet s mily végtelen rajongás a népszabadságért, mely Petőfit arra késztette, hogy édes családi otthonát, imádott nejét, bálványozott Zoltán fiát rövid együttlét után, amennyit neki a fukar sors juttatott, az első és legboldogabb mézédes évében hagyja el s fegyvert ragadva a honvédek sorában csatasíkra szálljon!

Avagy: nem éppen ez a rendkívüli családi üdvösség ösztönözte-e őt még inkább arra, hogy tűzhelyét megvédje s hazája felszabadításával a polgári élet drága kincsét: a békességet megszerezze s önnön nyugalmát családi élete boldogítására biztosítsa!?

Vagy talán éppen azért részesült oly rendkívüli mértékében a szeretetnek, hogy mindazt egyszerre élvezhesse, amit különben egy hosszú élet tartama nem bírhatott volna oly intenzív erőben, üdeségében és mélységében fenntartani!...

Bemet Marosvásárhelyen érték be. Az öreg hadvezér rendkívül megörült érkezésüknek. Apai szeretettel ölelte keblére bálványozott „fiát”. Mindenekelőtt megparancsolta neki, hogy azonnal készíttessen magának őrnagyi ruhát,amely rangra már két hó előtt emelte. Ily egyenruhában akarja őt maga mellett látni, - mondá. Egyszersmind megbízta atyámat, hogy azonnal rendelje meg – legjobb ízlése szerint – valamelyik vásárhelyi szabómesternél az őrnagyi attilát Petőfi számára.

Atyám e megbízatásban Petőfi fényes erkölcsi elégtételét látva a legnagyobb örömmel sietett teljesíteni Bem parancsát. Petőfi őrnagyi ruháját egy nap alatt elkészíttette s másnap, július 31-én Petőfi után vitte azt a segesvári honvédtáborba, mely akkor már a csata megkezdéséhez, fegyverben állt s így az egyenruha fölvételére Petőfinek nem lehetett többé érkezése. Petőfi könnyű vászonzubbonyban küzdötte végig a csatát.

Bem a túlnyomó orosz haderővel szemben hősies lelki nyugalommal és elhatározással, az önfeláldozás és erkölcsi fenség magasztos érzetével vezette élethalál harcra elszánt kis seregét, szabadságharcunk eme csodákat művelt félisteneit. Petőfit maga mellé vette. Atyámat pedig Damaszkin ezredes hadosztály-parancsnok mellé rendelte.

Atyám távozásakor figyelmeztette Petőfit, hogy miután lova nincs, „gyalog ne menjen Bem után, mert a csata hevében nem fogja őt követhetni”.

Petőfi határozott elszántsággal válaszolá: „Bármi történjék, én az öregtől el nem maradok!”

Ezek voltak utolsó szavai atyámhoz.

Atyám a harc folyamán még látta, amint Petőfi egyedül követi az országúton visszavonuló honvédeket. Majd, hogy az üldöző kozákok elől menekülve egy parasztkocsira kapott fel, mely az előtte hátráló honvédek után ügetett. De a következő pillanatban Petőfi leugrott a kocsiról, melyet az utána száguldó kozákok annyira megközelítettek, hogy lándzsájuk hegyével őt csaknem elérték. Ekkor Petőfi az országútról letérve a kukoricaföldekre menekült hová az egyik kozák előreszegezett lándzsájával utána tört...

E perctől fogva Petőfi alakja örökre eltűnt az emberi szemek elől... végóhaja tehát beteljesült, miként látnoki szelleme előre megjósolá... s

„A holttesteket egy közös sírnak adták

Kik érted haltak szent világszabadság!”

Kettős kegyelet fűz a július 31-dike emlékéhez. Két, szívben-lélekben rokonbarát megdicsőülésének napja ez: a Petőfi Sándoré és Egressy Gáboré. Az előbbi: 1849. július 31-dikén fejezte be magasztos földi pályáját, atyám nem kevésbé dicsteljes küzdelemben vált meg porhüvelyétől ugyancsak július 31-dikén 1866-ban „Brankovics” előadása közben a nyílt színpadon.

A correspendeáló lelkek delejessége útján, vagy: egy fensőbb hatalomnak az élet változásait szabályozó bölcsessége szerint önként vagy önkéntelenül történt-e ama határnap kijelölése, e dátumok találkozása?... Ki tudná megmondani?!...

Petőfi elhunytában atyám egyetlen lelki barátját, Etel nővérem első imádóját én ifjúkori legbecsesebb ismerősömet siratjuk.

Üdvözült jós lelke a „szabadság” hajóján szállt tova, hová ihletsége ragadta... Mily fönséges útja az elköltözésnek,mellyel életünk legforróbb óhajtása teljesül!... Lehet-e a dicsőségnek tündöklőbb osztaléka, a becsvágynak magasztosabb foka, mint a hazáért halhatni meg?!...

Úgyde Petőfi nem halt meg! Ő él a szabad eszmék fellobogózott gályáján, melyet lángszelleme hord kormányoz, szertevíve kincseit, hogy a világot elárassza velük... Majd fölkeresi sorra az új és újabb nemzedékeket, hogy behatoljon az ígéret földjére, hová bennünket az emberiség megváltása hív!

Szelleme megszentelt és örök... s a hazaszeretet ékes fegyvereivel ma is osztja-vívja a Hunok legyőzhetetlen, diadalmas harcait!...

Társalgásunk Petőfi szellemével (1853)

„Földön s égen több dolog van,m int

bölcseségtek álmodja Horatio.”

Shakspere: „Hamlet”.

A zsarnoki attrakció, melyet szabadságharcunk lezajlása után az elnyomatás éveiben a rémuralom vesztegető megfélemlítő szörnye, a testben-lélekben elgyötört nemzetre gyakorol, elvonulttá tette a honfiak jobbjait, s ki-ki családi körében rejtegette legdrágább kincseit: szent fájdalmát, törhetlen hitét.

Atyám szerény tűzhelye szintén egyik menedékvára volt az üdülést kereső lelkeknek, akikkel bizalmasabb baráti viszonyban állt. „Megfogyva bár, de törve nem”, együtt kutatták távolban-közelben mindazt, ami látkörüket szélesbítheté, s az ossziáni ködben biztató árnyakat, derengést talált.

Széles körű vizsgálódásaik közepett tudomásukra jutott, hogy Amerikában módját találták az elhunytak szellemeivel való érintkezésnek, hogy: társaloghatnak velük, sőt, hogy: a jövőt is megtudhatják tőlük.

Lett legyen bár máguszi erő, szórakoztatás, mechanizmus, fantazmagória ami felröppent a szabad gondolkozás hazájában, fogadhatták-e e hírt közömbösen a haza sorsa fölött aggódók?... Atyám és barátai lelki szükségből kapva-kaptak rajta!

A segédeszköz egy tányér nagyságú fa-asztalka volt, a kisujj nagyságának megfelelő három falábbal, egyenlő háromszögben beléerősítve, melyek egyikét irón helyettesítette. Utasítás szerint: a társaság egyik gyöngébb idegzetű tagjának kellett az ujjait az asztalkára tennie s ez a jó szellemhez intézett kérdésre megmozdult, s az aláhelyezett papírosra írta a feleleteket.

A kis asztalt atyám megcsináltatta. leggyöngébb idegzetű volt családunkban Etel nővérem. Ő tette az asztalkára az ujjait; eleintén valamennyit. De pár heti gyakorlat után már két-három ujja is elég volt ahhoz, hogy funkcióját végezze.

A szellemekhez intézett kérdésekre az asztalka kezdetben csak lassan, nehézkesen írta a betűket, illetve: a feleletet, de hetek múlva már oly gyorsan és kaligraficce írt, ahogy nővérem magától írni nem volt képes.

Sőt, egyik ismerősünknek angol nyelven föltett kérdésére angolul írta le a feleletet, amely nyelvet nővérem egyáltalában nem értette.

Megdöbbentünk. Atyám kérdésre-kérdést halmozott. Hetekig, hónapokig álltuk körül a kis asztalt, legtovább az éjjeli órákban,midőn atyámnak legtöbb érkezése volt.

Látogatóink sem vonhatták ki magukat a rendkívüli hatás alól, melyet az asztalírás látványa nyújtott, - még a nagytudományú Brassai bátya is emberül állt, s bölcs hallgatással fogadta a kérdéseire kapott feleleteket.

Birtokomban vannak atyám némely följegyzései a Petőfi szellemével folytatott tárgyalásról. Íme néhány részlet, melyeket mint szemtanú hitem és meggyőződésem szerint mindmáig kegyelettel megőriztem. A kérdések és feleletek folyama alatt folyvást a nővérem ujjai voltak a kisasztalra föltéve.

Etel kérdezi: Ki az a szellem, amelyik nekem felelni akar?

Szellem feleli: Petőfi.

Atyám kérdezi az édesanyja szellemétől: Jól értettük-e, édes mami, hogy: Etelke szelleme Petőfi Sándor?

Atyám anyja feleli: Jól.

Atyám kérdezi Petőfi szellemét: Találsz-e örömet abban a fölfedezésben, hogy veled beszélhetünk?

Petőfi szelleme feleli: Oh igen! Nagy örömömet találom abban, ha veletek társaloghatom.

Atyám: Mi módon szokta veletek tudatni az Isten akaratát?

Petőfi: Mi módon?azt tudnotok sok volna.

Atyám: Felfoghatjátok-e ti az istent?

Petőfi: Te talán velem akarsz próbát tenni?

Atyám: Ezt nem értem; ez igen mély nekem.

Petőfi: De tán magasnak is beillenék.

Atyám: Mit üzensz a Perger-féle klubnak, mely már óhajtva várja a szellemek nyilatkozatát? (Egy, a szellemekkel társalgó klub Amerikában.)

Petőfi: De még előbb óhajtá a sült experimentumot.

Atyám: Ki az a rendőr körülöttem kinek parancsolva van: engem szemmel kísérni?

Petőfi: Az Prottmann, senki más.

Atyám: Él-e még magyar valahol a földön kívülünk?

Petőfi: A cserkeszeken kívül nincs más fajtánk.

Atyám: Attila természetes halállal halt meg?

Petőfi: Nem természetes volt halála.

Atyám: Hol halt meg Álmos vezér?

Petőfi: A Dnieperen túl.

Atyám: Nevezz egy magadnál tökéletesebb szellemet, akit mi ismerünk.

Petőfi: Shakspere.

Atyám: Úgy mondja a krónika hogy Shakspere is szerette a bort?

Petőfi: Shakspere? De írt!

Atyám: Mikor szabadul fel a magyar nemzet a járom alól?

Petőfi: Nemsokára!

Atyám: A nemzeti kormány idejében színész leszek-e én?

Petőfi: Oh nem! (Egy évvel előbb halt meg: 1866-ban.)

Atyám: Nem mondhatnád meg: mi leszek akkor én?

Petőfi: Várj.

Atyám: Amint látom: nemigen akartok velünk sokat tudatni titkaitokból!?

Petőfi: Hát minek? Elég tudós vagy te itt a földön; ne készítsd előre magadat hozzánk; hadd maradjon akkorra is valami, ha majd színről-színre láthatjuk egymást újra.

Atyám: Hát a szellemek tökéletesednek, mint szellemek?

Petőfi: A tökély olyan, hogy talán még a legtökéletesebb is tökéletesedhetik.

Atyám: Hol vannak azok a szellemek, akik nincsenek az emberekkel összeköttetésben?

Petőfi: Azt előbb tudni kellene; de nem én látom el őket útlevéllel.

Atyám: Valaki ismét megjelent az élők közt nevedben: légy szíves felelni arra! (Egy ál-Petőfi, erdélyi származású csaló.)

Petőfi: Nemcsak szíves, hanem kegyes is vagyok meg nem jelenni.

Atyám: „Lehel” című költeményednek megvan-e a vége valahol?

Petőfi: Nincs biz’ ez itt e földön, hacsak e világból el nem kezdem; de ezt bajosan teszem.

Atyám: Nem maradt-e fenn valami kívánságod itt a földön, miben én szolgálatodra lehetnék?

Petőfi: Nem, jelenleg, kedves barátom semmi.

Atyám: Kérlek, egyetlen barátom, ha meg nem bántalak kérdésemmel: kicsoda ott fenn a te legjobb barátod?

Petőfi: Az Shakspere, te jól gondoltad, barátom.

Atyám: Mit üzensz Arany Jánosnak?

Petőfi: Azt, hogy semmi baj; csak ő legyen jó professzor, érted? Ember-ember, hova lettél, hogy Kőrösre el nem mentél?

Atyám: Hiszi-e Arany azt az üzenetet, amit hozzá küldöttünk?

Petőfi: Elhiszi azt Arany nemsokára.

Atyám: Mit üzensz Tompa Miskának?

Petőfi: Hiába üzenek, azt úgyis tudja, mi a teendője.

Atyám: Volt veled még valaki, mikor megöltek?

Petőfi: Én csak egyedül voltam.

Atyám: Ki volt utolszor veled pajtásaid közül?

Petőfi: Én mással nem voltam, mint veled utolszor, Gábor.

Atyám: Sokszor bánt az a gondolat, te látod lelkemet, hogyha én akkor Mezőberénybe nem megyek és téged Erdélybe nem viszlek, te talán most is élhetnél, miután éppen Aradra készültél Damjanich-ot látogatni?! Nem vádolsz-e engem azért, hogy talán én vagyok oka korahalálodnak?

Petőfi: Oh, te nem, Gábor; lelkedet látom én; az Isten akarata volt; téged vádolnom nem szabad, barátom!

Atyám: Elég lesz-e mára az írás?

Petőfi: Feuerabend! Elmehetsz!

Etel, a Petőfi szelleméhez: Miért az egyik orcám pirosabb, mint a másik?

Petőfi: Mert egyikben a Gábor vére foly, a másikban a Zsuzsikáé. (Édesanyjáé.)

Etel: Kívülem vagy még másvalakinek szelleme a földön?

Petőfi: Az én szellemem sohasem volt kétkulacsos.

Etel: Miért fáj az én mellem csontja?

Petőfi: Kedves Etelkém, te sokat is fáradsz velünk.

Etel: Most restek vagyunk a kérdésen gondolkozni, nem diskurálnál magadtól velünk?

Petőfi: Diskurálni? Parlez vous francais?

Etel: Oui, mon ami!

Petőfi: No hát beszéljünk magyarul; mert jön a török, meg a francia, savez vous?

Etel: Minek köszönjük, hogy ily költői kedvvel társalogsz ma velünk? (Virágvasárnapján)

Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet, - hogy ne nyíljék ha jön a szép kikelet, - ily kikelet legyen élted, Etelkém, - virágvasárnapra kivánom ezt én! Petőfid, - de elhidd!

Etel: Mit üzensz apámnak?

Petőfi: Üdvözlöm, ne feledjen!

Etel: Ott leszel a színházban, apám első föllépésekor?

Petőfi: Hogyne, mindenkor!

Etel: Hol foglalsz helyet?

Petőfi: A karzaton.

Atyám: Az a véleményed van Kazinczy Gáborról mint amit erdélyi utazásunkkor mondtál, mikor Cicerohoz hasonlítottad a jellemét?

Petőfi: Biz’ olyanformán.

Atyám: Együtt vagy-e te Garai, Czakó Csokonai s a többi szellemével?

Petőfi: Azokkal is együtt vagyok; - mi szellemek mind együtt vagyunk.

Atyám: Shakespere szelleme tökéletesebb-e, mint te?

Petőfi: Ő ott is Shakspere most is!

Atyám: Őszintén, a franciával tart az osztrák, vagy az oroszt segíti?

Petőfi: Az orosz tartja benne a lelket, hát hogy hagyná el?!

Atyám: Hol és mikor kapja az utolsó csapást az osztrák é az, aki benne a lelket tartja?

Petőfi: Jaj, annak nem kis idő kell; ezek szaporák, mint a skorpió!

Atyám: E szerint hát bizonyosan el fog jönni a világszabadság napja?!

Petőfi: Az még örök titok legyen előttetek!

Atyám: Ki jelenleg a legnagyobb hazaáruló?

Petőfi: Annak száma sincs, kívül-belül.

Atyám: Ki Európában a legnagyobb színész?

Petőfi: Az Rachel jelenleg.

Atyám: Ugyan, Sándor barátom, tud-e rólam valamit Shakspere barátod?

Petőfi: Hogyne, te létezel előtte, mint aki az ő bibliájának jó, hív követője vagy!

Atyám: Mikor láttuk egymást utolszor, Sándor?

Petőfi: Bem táborában.

Atyám: Bánod-e, hogy oly korán meghaltál?

Petőfi: Bánom.

VÉGE

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XII. füzet Bp. 1909.