MINDSZENTY GEDEON kézszoritására viszonzatul.
Szent ének volt lelkem röpülése,
Napsugárból füztem rája szárnyat;
Fölemelt az egek magasába,
Hol csak a nap és a csillag járhat.
Bemártottam két szemem világát
A ragyogó éles csillagfénybe,
s pillantásom lángsebes nyilával
A nagy ősz kort véges végig nézte.
Messze fényes tündér kertre láttam,
Közepén volt arany almafája;
S a kihamvadt síron és időn át
Leröpültem szárnycsattogva rája.
Nézve néztem, égve a gyönyörtől,
Lobogásán majd szívem repedt meg:
Mikor édes ékes tündér bokra
Ott előttem játszott és enyelgett.
Ifju testén tündöklött a szentség,
Meg-meglobbant rajta minden lépten;
Tündöklése ezüst verőfénnyel
A levegőt megringatta szépen.
Szüz szemében hófehér láng égett,
Édes bübáj vala pillantása;
Közelében a nagy állatország
A bübájtól megigézve álla.
Mondhatatlan ékes hajnalarczán
Rózsapiros égi fény derengett;
És a mint vert imazengő szive:
Tüzverésén mindig fényesebb lett.
Homlokán szép sugárkoszoru volt,
Lelke fonta a szép sugárszálat;
Mint a csillag megmegvillant néha,
Ha magas szent gondolatja támadt.
Mosolyára aranyszín gyümölcsét
Termett a dús illatu bokor, fa;
Uj virág nyilt pirosan, fehren,
s ékes főjét ringatá ragyogva.
Akkor nem volt tövises a rózsa;
Ott lebengett tündöklő pirosan;
Nem dörögtek, nem zengtek az egek
Lángviharban haragos boruban.
Volt tavasznap, fényes levegőég,
Fényes szárnyu madarak zenéje:
Le-leszálltak édes énekszóval
A diófa arany levelére.
Egy galamb szállt néha a seregben,
Lángsugáros fényben úszott szárnya:
Röpösött az ember szíve, lelke,
Ha leszállott, le-leröppent rája.
Édes ihlés vala röppenésén,
Égi csók volt tűzbeszédü száján;
Ihletén megnyilt a lélek álma,
Csókja égi fönség lett orczáján.
Édes enyhe munka közbe néha,
Ha pihent a szent fa langy hüsében:
Jött a sok szép fényes arczu szellem,
És örömdalt zenge át a légen.
Ott lebegtek koszorus fejénél,
Meg-megálltak, le-leröppenének;
Elbeszélték üdvét, boldogságát
A menyország örök életének.
Jött közöttök néha egy tüz-arczu,
Napnél ékesb ragyogásu fénnyel;
Rá ereszté fényes csillagszárnyát,
S vele majdnem lelkét ölelé el.
Örömében mint a gyermek úgy sírt,
Úgy remegett forró ölelésén;
Könnye gyöngy lett ragyogó szemében,
Mint a csillag reszketvén és égvén.
Ha az Isten a szent tanitásra
El-elkésett vagy ha nem jött épen:
Mind megzöndült égő sohajára
A virágszál tündér zeneképen.
S ha lejött és rápillanta lelke,
A gyönyörtől édesen ellankadt:
Szent szivének a merengő hangok
Szüz virágos álomképet adtak
Félig hallá az Ur szent beszédét,
Lelke, a sas, fön járt a magasban:
Nézte, látta, mennyi fényes ország,
Mennyi szenség és öröm van ottan.
Ha az Isten visszament mennyégbe,
Szárnyra vette lelkét a szerelem,
S hullócsillag, rózsafelhő gyanánt
Röpült vele végig az egeken.
Szent reményből vert szüz gondolatja
Mennybe érő arany sugárhidat,
Átment rajta s ott az örökélet
Halhatatlan forrásinál vígadt.
Jött azonban, jött a piros este
Tüzszemével, bájos csillagával…
Üdvtől fáradt vala teste lelke,
Nyugalomra hítta a madárdal.
Lepihent s a csillagok közelre
Lefutottak és körülragyogták:
Bokron és fán mint a tüzvirágok
Ugy lobogtak a szép csillagrózsák.
Egy egy fényes égiszellem ringott
?indegyiknek ékes szép sugarán,
S bűvös bájos dalt verének a hold
Ezüst húrú óriás hárfáján.
Ha elaludt, leröpültek hozzá,
Szárnyaikat terjesztvén fölébe,
S fölemelték édes álmu lelkét
A hetedik csillagos mennyégbe.
De a napot üzte égő vágya,
Jött szemérmes és piros mosollyal;
Mosolyából keleten kilobbant
A hasadó aranyfürtő hajnal.
Elpirult a fölkelő nap arcza,
Elpirult mint a szerelmes kis lány:
Szüzpiros volt hajnalhasadása
A tündérpár édes láthatásán.
Sugarai kilövelltek gyorsan
A szemérem rózsafátyolán át;
Mindenik úgy égett az örömtől,
Kettőztetve reszketeg futását.
S a midőn leértek kebelére:
Benne halkan mind megzöndülének,
S lángszivében, imádságos ajkán
Visszazengett a szép imaének.
II.
Fut a rónán a rengő verőfény
Összebomlott arany üstökével;
Kigyuladott fényes, ékes arcza:
Lobogásán majdnem a föld ég el.
A mit font, a szép ezüst-aranyszál,
Hullt öléből a virágbokorra:
Onnan a sok ragyogó virágnak
Aranycsíkos, sugárhímes fodra.
Fut remegve a tündér verőfény,
Egy fekete szellem szállt utána;
Fényes arcza örök halavány lett,
A hogy rája csapott égő szárnya.
Szállt a szellem, fekete sugárt vont
A tündöklő napsugáros légen;
Végre halkan, néma siri csenddel
Elröpült az aranykertre épen.
Nézte, nézte, őrült pillantásán
Megnyilának a sötét örvények,
s méheikből éles tüzfulánkkal
Neki jött a halhatatlan féreg.
Tépte, marta a düh, téboly férge,
Egyet lobbant a sötét tüz arczán:
Összerezzent az egész aranykert
Félelmes arcza lobbanásán.
A madarak szép arany szájában
Elnémult a tündér ékes ének:
Szárnycsattogva és vészt hirdetőleg
A szent fákról mind fölröppenének,
A kígyó is gyöngykoronás fővel
Feketés zöld aranygyűrűn szaladt;
Nyílsebesen kúszott föl egy fára,
Háta tükrén meg-megvillant a nap.
Meg-megállt a gyöngykoronás kígyó
Az aranykert arany almafáján;
Ki-kiölté lánggal égő nyelvét;
Szeme fénylett, ide s tova járván.
A fa alatt a kert tündér bokrán,
Reszketegen tündökölt a szentség;
A madárnak szárnya csattogását,
S a kigyót szent bámulattal nézték.
Ujra csend lett…. A kígyó leebb szállt,
Tépte a fa szép arany gyümölcsét.
Föltekintett rá a tündér asszony,
S szép szemében vágyó láng ömölt szét.
Vitte vágya lelke gondolatját
Ismeretlen mennyen, égen által;
Örömében szinte röpösött a
Vele szálló sok ezer világgal.
A fekete szelleml áthatatlan
Függe rajta forró lángszemével:
Nézte arczán, lelke tükörében,
A kisértés ideje mint jő el.
A kisértés ideje jelen volt:
S állt a szellem tűzkisértetképen;
Rá nézett a vágyó tündér nőre,
S szóla hozzá a kígyó képében:
’Mért nem esztek az arany gyümölcsből,
Az ur Isten megtiltá-e nektek?’
S állt remegve, forró lángszemében
Föllobogtak az örök tüzvészek.
„Az aranykert minden bokra, fája,
Mind szabad, csak egy van tiltva nékünk;
És ez egyről, mert talán meghalnánk,
Szólt az asszony, ez egyről nem élünk.”
’Nem haltok meg, sőt ha esztek róla,
Szemetek mint a virág kinyilik:
Mint az Isten tudtok jót és roszat;
Hisz az egek épen ezt irigylik.’
A ravasz csáb rémes szellemére
Ezer éves tüztenger borúla;
Égett arczán a kin bus világa,
Tüzveriték hullt a földre róla.
A tündérnő képén, lelke tükrén
Látta harczát hulló csillagképen:
Százszor halt meg, százszor támadott föl,
A gonoszság szörnyü örömében.
S a tündérnő… ah ez égő vággyal
Nézte már a tiltott arany almát;
Balra hajlott végre akaratja,
És utána nyujtá rózsakarját.
Ő kinyult a szép aranygyümölcsre,
Rá meg egy nagy halvány síri árnyék,
Melly, midőn megizlelé az almát,
Róla mint egy vészfelhő leválék.
Nyujta szinte még a tündérférjnek,
Ez is evett s ez is elborúla;
Testök fényét vak homály fogá el,
Ránehezült a sötét bün súlya.
Összeégett sugárkoszorújok,
Aranyszála feketén lehamvadt;
Szép szemökben nem a hófehér láng -
Vad sötét tüz forró lángja nyargalt.
Szivöket a rettegés vevé meg,
Verte őket a halálveríték:
Barna gyöngye hidegen gurult le,
A szűz testet végig elkeverték.
Dult szemökből kiveszett a bűbáj;
Benne pusztán vad sivár láng égett;
Fölgyujtották szilaj sugarával,
Egymás arczán a piros szemérmet.
Szívök mélyén nagy tüzszélvész támadt,
Piros felhőt öntött rajtok széllel:
Majd megölte őket a szemérem…
S betakarták fügefalevéllel.
Elborult a szép szüz elme bennök,
Akaratjok ide s tova hajlott;
Végtelen ür vala lelkök mélye,
A jó és rosz üztek benne harczot.
Ott sikongott kebelökben a bün,
S testvéröccse, a halálos kétség,
Tüzviharban usztak végig rajta
S az örök kin lángfogával tépték.
Sirt, üvöltött lelkiismeretjök,
Nem könyet sirt, hanem égő lángot;
Bensejökben tüzes ostorával,
Tózlovakon tüzekével szántott.
Még a föld is remegett alattok,
Mély keserve iszonyut sohajta;
Néha reng még, s nehéz sohajával
Kelti a vészt nyiló örvényajka.
Fölriadt a kúszó, járó állat,
Gyors irammal elrohant a földön,
A madarak széllelröpülének
S azt sirák, hogy a világ gyászt öltsön.
Összeborzadt a nap lángsugára,
Halavány lett a nagy rettenetben:
Ép úgy látszott hulló aranyhamva
Mint a hogy az aranypille lebben.
A világ mind mind csak rémesebb lett,
Átölelte a boru s enyészet;
Mikor az úr majd itélni jő el,
Akkor látjuk ujra ezt a képet.
A bus délest énekes szelében
Rettenetes szent hang zenge által;
Összejárta az elestek szívét
S teli tölté szemöket könyárral.
Sirva fakadt, sirt a bünös ember
S szólt az Úrnak bánattörte szivvel:
’Megrettentem szavad hallatára
S szégyenemnek e bokor lett menhely.’
„Honnan a nagy rettenet, szemérem,
Mint hogy ettél az arany gyümölcsből?”
’Ettem, ah de ez az asszony adta,
A kit nem rég feleségemmé től.’
Nagy keserven sirt a tündér asszony,
Sirt, hogy őt a kígyó vette rája…
Bus siralmát tuldörögte tüstént
Az ur Isten szent kegyelme, átka:
„Átkozott légy, kárhozat kigyója,
Harczod soha nem fogy el a nővel;
Magva egykor összezuzza fődet,
Csak nyomában lesz szabad az incsel.
„Neked asszony a nyomort megszerzem,
Fájdalommal teljes lesz szülésed;
Férjuralom, férjed akaratja
Vezetend az élet harczán téged.
„És te ember! A te tetted átkát
Nyögi a föld, nyögi véges végig;
Rajta burján és tövis terem majd,
Mellyek ifju testedet letépik.
„Vérveriték-gyöngyöt hullat arczod
S kenyeredre ez a véres gyöngy hull:
Mig a földbe ujra vissza nem térsz,
Mert csak por vagy s porrá léssz a porbul.”
Szólt az Úr s ment, átka mennydörgés lett,
Szent haragja gyászfelhővé válék;
Bus tüzet szórt szeme pillantása,
Látai most is, mikor a villám ég.
Vad viharrá lett a föld siralma,
Könnye tenger és tövis virága;
Égő lelke őrült gondolatkint,
Az egeknek csillagáig hága.
Lélegzete ezer élü hideg,
S rája tüstint vérivó meleg lett:
A nyavalya, ez a sárga vázrém,
Járta rajta nyugatot, keletet.
S jött mély búval egy tüzarczu szellem,
Lángoló kard vilogott kezében;
Csillagszárnyon zúga le az égről
Az aranykert közepére épen.
Kiveré a bűnös tündér bokrot,
S az aranykert küszöbére állott;
Most is ott áll lángoló kardjával,
Őrzi a szent, elveszett világot.
A halál, e szörnyű síri árnyék,
A sötét bün halvány néma lánya
Jár azóta, rohan a világon,
A mit ér, azt mind a sirba hányja.
Az örök rosz, a fekete szellem,
Ez is elszállt, rémesen üvöltve;
Kárhozatja sötét sugarából
Lélektépő hálót vont a földre.
Fönn meg a sok fényes arczu szellem,
Könyhullatva járt a magas égen:
Forró könnyük a sok apró csillag
Ott ragyog most szép fehér utképen.*
(* SZERZŐ UTÓJEGYEZETEI. Az átok előtti versszakban ez áll: „Az ur Isten szent kegyelme, átka.’ Ezt nem ellenmondásból mondom, hanem azért, mert ezen átok is kegyelem volt Isten részéről, minthogy az ember bűnével a megsemisülést érdemlé, s Isten e helyett átok alá vetette, de egy jövő megváltás dicső reményével. ’Őrzi a szent elveszett világot’. Az elveszettet hogy őrizheti? Ezt is akarva tettem így, mert úgy értem, hogy nekünk veszett el, de azért valahol megvan. K………..
Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 2. sz. Julius 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése