- Műfordítás Schillerből az eredetinek versalakjában. -
Bement zsarnok Déneshez titkosan
Moeros s ruhái tőrét rejték;
Poroszlók őt bilincsbe verték.
„Szólj! Mért jövél tőrrel szándékosan?”
Kérdé a vérszopó nagy bosszusan.
’A város zsarnokát gyilkolni!’
„Ezért kereszten fogsz lakolni.”
’Én a halált – szólt ez – nem rettegem,
És éltemért nem is könyörgök;
De ha nyerhetnek a könyörgők
Valamit, úgy három nap kell nekem,
Míg húgom kézfogóját rendezem;
Addig barátom áll kezesnek,
Ha meg nem térek, őt ölesd meg.’
Ördögmosollyal a királyajak
E szókat mondja kis vártatva:
A kért három nap meg van adva;
De tudd: ha e napok elmultanak,
És téged addig meg nem kaptalak,
Barátodé a vészitélet,
Neked pedig virul az élet.
S ez kéri barátját: „A fejedelem
Akarja, hogy kereszten haljak
S merényemért illykép lakoljak;
Enged mégis három napot nekem,
Míg húgom kézfogóját rendezem;
Légy hát addig kezes helyettem,
Míg visszatérve lánczaid levettem.”
S ajkán csügg szótlanul a hű barát,
S zsarnoknak adja át személyét,
Moeros pedig megindul onnét,
S mire meglátta harmad-hajnalát,
Már elgyürüzte hőn kedvelt hugát,
S fut vissza s lelke szörnyü gondban,
Hogy az időt megtartsa pontban.
Alázug ekkor zápor-áradat,
Hegyek forrási leszakadnak,
Folyam- s patakcsák megdagadnak;
Ő parthoz ér, míg vándorkint halad,
Az ár itt elsodorja a hidat,
S recsegve eltörött boltívvel
Futnak hullámok dörgő dühhel.
Jár kél a parton és vigasztalót
Nem lát, bár néz olly vizsga szemmel,
S kiáltoz fájó érzelemmel;
Sehol sem pillanthat meg csolnakot,
Melly átvigye hová kivánkozott.
Hajós nem hajt kompot s az ember
Vélné: a vad folyócska tenger.
Leomlik hát, sír és fohászkodik,
Kezeit ég felé emelve:
„Oh szünj hullámok dühedelme!
Időm fut s a reg délre változik
És ha a nap végkép leáldozik,
S én a városba nem juthattam,
Barátomat halálnak adtam.”
De nőttön nőve megújul az ár
S hullámok egymáshoz simulnak,
Az órák egymást váltva mulnak.
Aggálytól űzve, bár zug a vizár,
Ő berohan, mert nincs félelme már;
S hasít folyót erős karával,
S az Isten ott van irgalmával.
Túlpartra ér s gyorsan tovább halad
S hálát rebeg védistenének;
De ráüt erdők éjjelének
Homályiból gonosz rablócsapat,
És villogtatva buzogány-vasat,
Gyilkolni vágy s a vándor-embert
Feltartja és ez nem siethet.
Halálsápadtan szól nekik: „Mi kell!
Csak életem van s a királynak
Kell adnom azt; egy hű barátnak
Éltét bennem ne raboljátok el!”
S kikapja itt izmos kezeivel
A buzgányt a zsivány kezéből,
S nehán y elfut, de három eldől.
S a nap az égről olly égetve süt
S lábaiból a nagy fáradalmak
Minden kis jár-erőt kimarnak;
„Vizár s rablók törtek reám együtt,
S Te kegyesen megmentél mindenütt!
S itt kell lankadtságtól kidülnem,
S barátomat keresztre küldnem!”
De halldsza! Mit hömpölyg ezüstösen,
Itt a közelben csörgedezve; -
Ott hallgatózik Moeros lesve,
S ím a sziklából jőve sebesen
Élénk patakcsa zörög édesen,
És nyájasan alásusogva,
Erőt visz a lankadt tagokba.
S az ágak zöldjén átpillant a nap
S a fák virányos szőnyegében
Roppant árnyképet rajzol szépen,
S az országúton két vándor halad;
Moeros feléjök tart a gyorsan szalad,
S ezt hallja, a mint jő közelbre:
„Mostan feszítik őt keresztre!”
Gyötrelme a futónak szárnyat ád,
És űzi kinos aggodalma,
S piros sugáru alkonyatba’
Meglátja Syracusa városát,
S most szembe jő szolgája Philostrát,
Ki házát híven őrizgette,
S őt most ijedten fölismerte:
’Hah vissza! Őt már meg ne mentheted
Tehát magad’ mentsd legalább meg;
Barátodat ép most ölik meg.
Óránkint várta visszajöttödet,
És lelke táplált szép reményeket;
Erős hitét magas érzelmivel,
A zsarnok gúnya nem rabolta el.’
„A ha késő már s nincsen megmentetés,
S baráti csókra nem hevülünk,
Ugy a halálban egyesülünk;
De ne mondhassa zsarnok-kérkedés,
Hogy a barátság gyáva hitszegés;
Fürödjék kettőnek vérébne,
De higgyen szeretet- s hűségben!”
A nap lemegy s ő a kapuhoz ér
S már látja állni a keresztet,
Bámész nép állja körül eztet,
S kötélen a kezest már huzzák fölfelé;
Moeros beront a nagy tömeg közé
S „engem feszítsetek bakók!” szólt,
„Im itt vagyok! Kiért kezes volt.”
S csodálat fogja el a tömeget,
Ők meg egymás karjába dőlnek,
Sirván könyeit a fájdalom s örömnek,
Könyekben uszni látsz minden szemet,
A király is megtudja ezeket,
S átjárja lelkét ember-érzet
S a trón elé hozatja őket.
És nézi sokáig s csodálkozik,
S szól majd: „Hát sikerült tinéktek;
Ti szívemen erőt vevétek…
A HŰSÉG HÁT VALÓBAN LÉTEZIK!…
Legyek én köztetek a harmadik;
Tegyek ezt meg, ah tegyétek,
Nyiljék meg nékem szent szövélytek.**
(* Mutatvány Schiller válogatott költeményeinek fordításából.)
(** SZÖVÉLY a hosszadalmas SZÖVETSÉG és a németes FRIGY helyett.)
Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése