FALUDI FERENC Németujváratt született, Vas vármegyében, april 1. 1704. nemes szüléktől. Szerencsésen befejezvén alsó és közép tanodáit Sopronban, tizenhat éves korában a jezsuiták szerzetébe lépett, s mint ennek növendéke a felsőbb tudományokat Bécsben és Grécben, s közben ugyanott próbatanári éveit is szerencsésen végezvén, harminc éves korában, 1734. áldorrá szenteltetett. Több évig a bécsi egyetemnél, úgy Grécben és Lincben, különféle felsőbb tudományokat tanítván, 1741-ben Romába küldetett magyar gyóntatónak; honnan öt év múlva ismét visszatérvén, s Bécsben s a haza különféle vidékein, hol tanitói, hol elöljárói tiszteket viselvén, 1773-ban mint a pozsonyi ház könyvtárnoka érte meg a szerzet eltörlését. Innen Rohoncon, a Batthyányiak oltalma alatt vonta meg magát, s itt 1779. dec. 18. fejezte be munkás életét.
Faludi számos fordított és eredeti erkölcsi munkái által a Pázmány után hanyatlásnak indult magyar próza újabb megalkotója lett. .Teljesség, hangzatosság, szabályosság és nemes egysezrűség bélyegzik azt. De nem csekélyebb érdeme van a költészet körül. „Kétségkivül – így értekezik egyik munkám Faludiról a költőről* - a választott életmód s klastromi nevelés az, mely Faludi kitűnő lyrai képességét gazdagabban nem engedte kifejlődni. (* A magyar költészet Története, Pest, 1854. 11-dik kötet, XXVII. előadás.) Mégis az olasz ég kicslta azt alvó csiráiból. Faludi már harminchat éves volt, mikor Romába jutott. Itt, hazájától távol, érezte legforróbban a haza szeretetét ébredni kebelében, itt folytatta, vagy inkább kezdte, azon műveket, melyek által a Pázmány óta ismét alászállott prózának valóságos másod restaurátora lett; és itt emlékezteték az éjjeli serenáták azon hol méla, hol dévaj dalokra, miket egykor, ifjusága éveiben, a Rába és Gyöngyös partjain, s holdvilágos éjeken a Duna szürke hajóiról hallott; s a néphangok emlékezetének melegítő, az olasz áriák és francia chansonok izléstisztitó befolyása alatt irogatta ollykor-ollykor a szeszély, jó kedv s derült életbölcsészet által meghiggasztott léleknyugalom dalait, mik első classicai mintái a magyar dalnak, általában első m ű d a l o k irodalmunkban.”
„Faludi minden lyricusaink közt a legtárgyilagosabb. .Régen túl van ő azon harcokon, mellyeket eleven természete a szerzet törvényeivel küzdött, míg azon megnyugvásra jutott, melyet »Remetéje« ajkain olly valóan és megkapólag szólaltat meg. Azontúl ő csak észlel, s az észleltet költőileg újrateremti: nem saját érzéseiből, hanem költői helyzetekből indulva, észleleteit concrét valósággá emeli, s mert nem a tárgy őfelette, de ő uralkodik a tárgyon, azért olly plasticus, alakjai olly minden oldalról kiképzettek, olly elevenek, s a festői hattérből kiszökők. A természet-élet örömei, miket a »Tavasz« és »Hajnal«-ban énekel meg, az emberi dolgok hivsága, mellyet a »Szerencsé«-ről szóló két dal, a »Vigasság nem vigság« s a »Pipadal« tárgyalnak, egyéni, de tapasztalás és gondolkodás által lecsillapult, s a világ befolyásain túlemelkedett érzések igazán költőileg tárgyilagosított nyilatkozásai. De legszebbek a szerelmes kötődés (Kisztő; Felelet), a féltés és kiengesztelődés, az idylli ártatlanság és bizodalom (Klorinda), s a szabadság jelképes előadásai (Tarka madár), mikben kedély és naivság váltakoznak; csupa erő és nyers tűz a Nádasdi dala; jó kedvü gúny a »Phyllis«, a »Nincsen neve«, mely utóbbi, valamint az »Útra való«, az igazi népies hangon szól. Ritkábban buzdúl vallásos érzésekre; e kettőben istenes dalai közől (Úr Jézushoz; A feszülethez) mélyen lángoló buzgóság szól, s azokat szent nekeink legszebbjeivé avatja. Alkalmi darabjai jelentéktelenek; a tárgyaknak nincs költői oldaluk, s azért lelkesedés néklül irvák; de igen szépek pásztori énekei, melyek egykor annyira csodáltattak, most olly kevésre becsültetnek. Eszme, élet és nevek idegenek, még is nem tagadhatni, az öltöztetés elég nemzeti, és csak az öszhang hía az, mi a hatást zavarja.”
„Faludinak, a költőnek, egyik eddig nem méltatott érdeme a formában van. Az ő dalai gondolatban és előadásban jelesen kiformált egészek; szchémái pedig olly dallamosak, olly könnyűk és tiszták, hogy valamint szellemök szerint Faludi a francia, - úgy formára az új iskolának valódi kezdőjeül tekinthető. T. i. énekei nagyobb része igen tiszta trochaeusi lejtéssel bir, néha szinte mértéki tisztasággal; de van, melly olly kibélyegzett jambusos emelkedést (A győzedelmeskedő Nádasdi; Remete), más melly dactylusos lengedezést éreztet (Klorinda; Forgandó szerencse): miszerint innen a német iskola híveinek tiszta mértékéhez már csak fél lépés volt hátra.”
Faludi versei sokáig csak kéziratban forogtak. A szerzetes férfiú nem tartotta állásához, utóbb nem korához illőnek e költői játékokat neve alatt kibocsátani. Úgy látszik csak rohonci visszavonultságában szedte azokat össze, legalább akkori azon sajátkezű codexe, melly most a szombathelyi püspöki könyvtáré, s mellyet a szombathelyi mélt. Püspök jóságából e kiadáshoz használtam is. E mellett két más gyűjteményt is tartottam szem előtt, mellyek egyike, valamelly ismeretlen kéztől, a rohonci Batthyányi-könyvtárral a magyar academiáéba jutott, másik Kaprinai István kezétől a pesti egyetemi könyvtárban őriztetik, mellyek mind a darabok rendére különböznek egymástól, mind teljességre. Révai Miklós adta ki a verseket elő, „Constantinus Porphyrogenitus’ című színművével együtt Faludinak Győrött, 1786. 2. köt., s ú jra Pozsonyban 1787. egy köt., használva mind Faludi említett kéziratát, mind némelly mást. Harmadszor Bacsányi János adta csupán a verseket,zsebkiadásban, Pesten, 1824. Negyedszer én Faludi Ferenc Minden Munkáiban Pesten, 1853., s itt ennek nyomán ötödször azon ohajtással, hogy általa ezen, valóban classicai darabokat foglaló gyűjtemény minél inklább elterjedjen, s ne szűnjék meg, mi egykor volt, ismét az öszves nemzet sajátja lenni.
TOLDY FERENC
Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése