Nyárelő 21-kén, 1855.
Tündérhegy, oh milly báj rejlik nevedben!
S bájló is vagy te, nem neved csupán.
Tetődön a beteg test felüdülhet -
S vidúl a lélek tündérek honán.
Tündérek? Ah! Mikép kisértenétek
Ti engem e századnak derekán?!
A babonák s mesék bűfátyolával
Borongtok-e az észnek csillagán?
Nem, oh nem. S mégis tündérek lebegnek,
Ha itt vagyok, lelkemnek tükörén.
Tündéri fényben áll a föld köröttem,
Tündérek úsznak mult idők ölén.
Virány diszelg sok számos völgy öblében,
Verőfény lebbeng hegy-hullámokon;
A nyaralók, elszórva, játszadoznak
A napsugárral árnyas halmokon.
S ez mind az ifju gazdag nemzedéknek,
Ipar s müveltség szellős alkata,
A kényelem s bűbájos élvezetnek,
E kortündérek híves csarnoka.
Szemem tovább repül a messzeségbe,
Előttem és köröttem egy világ -:
Köröttem erdős bérczek koszorúja,
Előttem a végetlen rónaság.
Tekintsek bárhová, távol a közelben
Letűnt időknek szárnyal szelleme,
Mohos köveknek barnult omladéékin
Fölépül a jelennek kelleme.
Ott pezsg a város ifju disz- s erőben,
Ott áll a vár szentelt emlékivel;
Ott a folyam zajló hullámzatával,
Ott a vasut szikrázó gépivel.
S a vár fölött Mátyásnak leng hatalma
A fény a dicsőség emlékoszlopán, -
És ott borong a félhold bús uralma
Honszerelemnek csonkult templomán.
És ott a RÁKOS, a királyi róna,
Nemzettanácsok zajgó gyülhelye,
De most a csöndes kényelem fiának,
Vadászok és halászok kéjhelye.
És ott a Gellért, a sebes Dunának
Évezredektől őszült őrköve,
Hol vértanunknak szentelt homlokára
Pogányi düh babért s dicskört szőve.
S elmém Csepel-sziget felé merengve
A honszerzési korba visszaszáll,
Szemem mindütt – beirva sors kezével
Egy-egy arany- vagy gyászlapot talál.
S ott túl keletre Fót tünik szemembe,
Mellyet dicsőit a költő dala,
S dicsőit most buzgóság szellemével
A fényes egyház pompás alkata.
Közelb, összébb vonulnak pillantásim;
Átellenemben áll Árpád-orom,
S a Szép Juhászné lombos bérczgerincze,
Mellynek övén a Pálos-zárda-rom.
És jobbról itt Hunyadnak büszke orma, -
Tündérhegyemmel egy-testvéri pár, -
A hős vezér s honmentő emlékéül –,
Azért esik rá első napsugár.
Mögöttem a szép Jánoshegy magaslik.
Egész vidéken legfönségesb pont,
A mellyről, hogyha tiszta lég sugárzik,
Belátni félországot és Pozsonyt.
S itt ép alattam, mintha fáklya volna,
Ugy ég a napban, a nagy sziklaszál -
A Vajda-bércz; - a költő gondolatja,
Melly itt szülemlett, most is égbe száll.
Nyugotról délre hosszu láncz huzódik -
A Svábhegy, ős nevén Isten hegye, -
Egy régi lánczszem honregék körében -
Az ős pogányhit áldozathelye.
És ott a tölgy, emlékzetes Viharfa,
Mellynek villám sujtotta derekát,
Midőn a költő rajta ült dalolva –,
De ő azért folytatta „Dalhonát”.
És hányan jártak itt karöltögetve
Velem, kik már most elhanvadtanak!
S hol ennyi emlék, ennyi szellem környez,
Nem leng-e ott ezer tündéralak? -
Hát még ha betekintek én szivembe,
S az érzelem bennem föllelkesül…
Én napjaimnak bánat-, örömében
Jelen s mult ihletetten szentesül.
Nem vitt-e első sétám is e pontra,
Midőn oltártól nőmet elhozám?
S ma felgyógyulva nem volt-e először
Itt, hogy hálámmal égnek áldozám?
És most e perczben nincs-e itt köröttem
Egy lelkesült, örvendező család,
Nőm s gyermekim, kik mind mind úgy örülnek,
Hogy ujra hallom a rigó szavát.
O mennyi tündér! Természet varázsa,
S a lelkesitő hős történelem, -
Ipar, vidámság andalitó bája -
Nemzet, családkör és saját szívem!
Ugy áll e hegytető a napderüben
Körülrajongva mint nyilt tánczterem,
Aranyszemű acsák, arany pillangók -
Megannyi tünde eszme s érzelem.
O mennyi báj, o mennyi szende kellem;
Az ég fölöttem olly fellegtelen, -
Olly kéj-igézet s ájtatos merengés
Uralg itt rajtam a tündérhegyen.
Igen! Keressétek ti bár mesékben
A Tündérhegy nevét, jó feleim -:
Én a valóság könyvében találom,
Ormán enyelgnek szép tündéreim!
Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése