December, Tompa,
szürke alkonyatban
Barangolok a város
omlatag
Ködében.
Már az idő
ma-gátján áthaladtam;
Lábam alá hervatag
múlt napok
Csak omlanak.
A görgő
lég-buroknak
Avar-ködébe léptem.
Fejem fölött mély
csillagok forognak.
Egy holt barátom
képe halovány
Hold-arccal rémlett
a hullt nap nyomán:
eméke villogott
agyam lidérci
Lápján. Nem tudtam
előre kiférni.
Egyszer csak ott
jön a halk rém velem.
Beszélünk, évek
régi gyöngyeit
Hullatva. Szavamat
úgy tördelem,
Mintha meghalt
barátom álmatag
Duruzsolását
kísérném a terc
Hangvonalával. Néha
rám kacag.
Nem szólok rá. „Mit
hallgatsz? Nem felelsz?”
De. Lelkem halkan
kondul a szavára,
De sejtelemben nem
foghatja fel,
Mert csont-halott,
lehullott rég az álla
Köpcös termete még
tömör anyag
Hatásával dübög
velem előre;
De porszem
részecskéi hullanak,
Fúja az északi szél
felezője.
Megyünk. Az
árnyékomnak érezem;
Bár néha vállához
téved kezem;
Megveregetném, de
csak levegőbe
Paskolok. Ráz a
hideg szele tőle.
Megyünk. Bejárjuk
múlt időnk beszédes
Kis utcáit.
Kísérnek bús kutyák.
Egy-egy kihajló
szárazág letépdes
Rólunk minden
deret. Az ifjúság
Aszott fakó levelei
csörögnek
Utánunk. Tűnt nótát
dúdol a szél.
Feljajló
szava hallik tompa rögnek.
Az árnyék is
beszél.
A sárga hold
hömpölygő gömbje lassan
Gördül föl az ég
szürke kaptatóján.
Az isten kuglizik
tán… Mély magasban
Égtengerben így
úszik méla bólyám,
A nagy világhajók
jöttére várva.
Hogy vagy Pista? –
fordulok a halotthoz.
Rám néz, nevet.
Jól! Nem rekeszt kaszárnya
Rideg öble; minden
nap új napot hoz;
Kiülök életem piros
falára,
Úgy nézek hátra,
úgy nézek előre;
Elöl, hátul rossz
sorsom temetője.
Megyünk vidáman, de
hallgatagon.
Szívem riadt
verését hallgatom:
Hova megyünk? –
szeretném kérdeni.
De hátha nem felel
rá. Isteni
Csend ül
üveghegyként a tájon.
Elzsibbadt létem,
hogy a kín ne fájjon.
Halott barátom
biztosan vezet,
Toronyiránt, nem
mint a légbe szálló
Sérült repülőgép: a
kopott emlékezet.
Megyünk, megyünk.
Már lassanelmaradnak
A szürke évek, az
arany napok.
Ránk nyúlik árnya
omladó falaknak,
Sok sírkő,
sírkereszt ragyog
Kiállított őrként,
ezer, körültem.
Úristen, hova
jöttem én? – Kövülten
Megáll meleg szívem
piros patakja,
Lábam gyökeret ver.
Hajam fehér.
Halott barátom rám
nevet; kacagja
Dermedt vidorságom.
„Remegsz? Ne félj.
Megérkeztünk pompás
kis palotámba.
A neve: Sír.
Sötétes hidegében
Oly jó pihenni.
Jöjj. Az ajtaját kitépem –
Nézd,
szentjános-bogár ragyog: az éjben
Zölden aranyló tündér
szikralámpa.”
Átölelt. Jeges vak
félelem –
Zuhantunk. Örök
szédület hajója
Futott velem.
- 1939. december -
×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan,
kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése