A szók a mélybe buknak;
mint kék halat a tenger,
csak néha dob magasra
egy hangot a sötét.
A csók langyosra bágyad,
elszunnyad ifjú száján,
szeme tükrös faláról
visszacsúszik a kép.
Nagy homlokán a fények
kihúnynak. Ujja fáradt;
az öntudat kihullik,
megrendül a küszöb,
s már gázol könnyű lépte
idegen, sárga parton,
híg, süppedő fövenyben,
szelíd szörnyek között.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése