Áldott
emlékezetű édesatyám 1843-ban született, tehát a szabadságharc idejében hatéves
fiúcska volt. Jó sorsa, a sárospataki főiskolából,
hol a maga emberségéből végezte el a gimnáziumot és a teológiát, a bodrogközi Cigándra vezérelte. Ebben a kálvinista
nagy faluban, mint köztiszteletben álló rektor és az egész környéken ismert
csodadoktor, csendes és boldog megelégedettségben éldegélt.
Pipázgató,
diskuráló, gyermek- és diákélményeit mesélni szerető szelíd ember volt, aki
kedvelte a borozgató társaságot, faluját, tanítói hivatását: szerette felcseperedett
gyermekeit, a mezőt, a nádasokat, a Tiszát, szerette és megbecsülte a zajtalan,
sima letet…
Mikor
mi gyermekek már értelmesebb iskolások voltunk és téli estéken a meleg kályha
mellett mind a négyen köréje kuporodtunk, hogy meséljen, gyakran felemlegette
előttünk borsodi szülőfaluját, Sajókápolnát
is, mely Miskolc városától nem messze
Szentpéterrel határos és hegyek,
dombok veszik körül.
Mindezt
a fattyúsereg jól el tudta képzelni, különösen pedig én, aki egyedüli fiú
voltam testvéreim között, aki ha felmásztam a házunk előtt álló legmagasabb
eperfa tetejére vagy még inkább a templom tornyába, a nagy harang ásító szája
alá, onnan jól láthattam a kövesdi Tarbuckát,
távolabb a Hegyalja hullámos hátú
vonulatát és balfelől idébb magát a kéken díszelgő, magános Tokaji-hegyet, melyről tudtam, hogy a Tisza vize is oda folyik alá, az alá az
ürgelyukra borított nagy süveg alá.
Jó
apámnak szülőfalujáról nem volt sok mondanivalója, mert özvegységre jutott
édesanyjával a szabadságharc vége felé elkerült onnan a szomszédos Sajókazincra, mostoha apja házához s így
egy hatéves kis legényke mire is tudna visszaemlékezni? Azt se tudta, hogy
járt-e Kápolnán honvédhuszár, osztrák vagy muszka, csak annyi maradt meg
gyermeki lelke emlékezetében, hogy 1849 újesztendő után, úgy tavasz felé nem
egyszer hallotta Görgey fővezér
ágyúinak dörgését…
Ágyúdörgés…!?!
Ah,
ez a félelmetes, titokzatos szó, mikor először hallottam apám szájából, mint
valami láthatatlan durva kéz, megragadta mellecskémen az inget és megrázott
kegyetlenül, hogy dörömbölt, zúgott, recsegett mellettem a vaskályha, a
karosszék, melyben apám ült… A pipafüst kavargott a levegővel… testvéreim
leszédültek a padlóra… mert az én felgyulladt fiúi lelkemben a Görgey
csataágyúi valóban dörögtek… mint a nyilazó Isten haragja… mint a gyermeki
képzelet felülmúlhatatlan rémsége: maga a háború…!
Jó
atyám, aki késő öregségéig, mondhatnám haláláig büszke volt erre a
kitörülhetetlen gyermeki emlékére, azonnal észrevette meghatottságomat,
idegzetem túlfeszültségét. Én viszont azt láttam, hogy szemei nedvesen
csillognak, mintha azokat az ágyúkat legalább is ő sütötte volna el… Akkor
csendesen magához ölelt… egyetlen fiúgyermekét… fejemre tette meleg tenyerét és
én a lelki fogamzás szent pillanatában, szemem-szám nyitva feledve a
csodálkozás ámulatába, valóságos rémületbe estem… és soha többé nem felejtettem
a felidézett ágyúk távoli moraját!
Az
átélésnek és az átérzésnek ezt az emlékezetembe mélyen benyomuló erejét annyira
magamba szívtam, hogy jó apám büszkesége átöröklődött lelkembe. Ezzel az
örökséggel aztán nem is átallottam dicsekedni mindannyiszor, valahányszor arra
alkalom kínálkozott. Így már pataki kisdiák koromban pajtásaimnak fennhéjázva
vetettem oda:
-
Mit tudtok ti!? Az én édesapám saját fülével hallotta a szabadságharcban Görgey
ágyúinak dörgését…! Ki mondhatja ezt el közületek? – hivalkodtam felemelt
fejjel.
Valóban
nem akadt senki iskolatársam közül, aki ilyesmivel előállhatott volna. Ennek a
lehetőségnek pedig igen egyszerű magyarázata volt. ugyanis mikor én 10-12 éves
voltam, atyám már túlhaladta a 60. életévét, míg pajtásaim szülei az 1900-as
évek elején rendszerint 30 és 40 között lehettek, tehát jóval a szabadságharc
után jöttek a világra. Így azzal, amivel én dicsekedtem, osztálytársaim
legfeljebb nagyapáik mesélgetései alapján hozakodhattak elő. Az pedig, amit az
igen öreg nagyatyók motyogtak, gyermeki megítélés szerint annyira
természetesnek tűnt fel, hogy abban ostobaság lett volna hinni, hiszen ők
máskor, mint a szabadságharc idején, nem is élhettek.
Hanem
a dicsekvés, a hivalkodás is csak szóbeszéd! Telnek az évek, változik az ifjak
jelleme, természete! Elfakulnak a régi élmények, különösen ha nyiladozó
leányszemek csillannak meg az ifjúság pirosan mosolygó egén…
Részesültem
én is minden örömben, amit az ifjúság két kézzel szokott hinteni a serdülők
zsendülő szívére és amitől könnyen szoktunk felejteni, de valahogy az én
ifjúságom úgy bontakozott, hogy örökösen nyílott alkalmam az ágyúdörgéses
gyermekkori apai örökség újabb és újabb felidézésére, hallására.
Sárospatak
Rákóczi fejedelemről nevezett
főutcájának azon a szakaszán, mely az öreg Kollégiumtól Sátoraljaújhely felé vezet, jobbkéz felől esik ma is a Gortvay-ház, a saroktól számítva a
harmadik épület. Ennek a háznak hatalmas, északra néző tűzfala tövében, az én
diákkoromban, egy rövidebb és egy hosszabb öregház húzódott meg egymás mellett,
közös udvaron, olyan falusiasan, véggel az utca felé, melytől azonban egy-egy
virágos kercse választotta el őket.
Ezt
a két házat bérelték a Rácz-kisasszonyok, Berta és Piroska, akik Szabolcsból
költözködtek édesanyjukkal a diákvárosba, a Nyír-ben hagyván lehullott
szirmaikat. Diáktartással foglalkoztak, ami valamikor igen tisztességes
megélhetést jelentett. Öreg édesanyjuk, Rácz Ábrahám református lelkész özvegye,
akkor már a 80 felé közeledett. Valamennyien a két házban lakó kosztos diákok,
nagy tiszteletben részesítettük és Zsófi néninek neveztük.
Ez
az összetöpörödött, akkor már állandóan ágyban fekvő nénike a híres cigándi
lelkipásztornak, Nagy Józsefnek volt egyik leánya. A derék kálvinista pap pedig
arról volt nevezetes, hogy először is kilenc leánya volt; másodszor mind a
kilenc leányát felnevelte és harmadszor mind a kilenc leányát férjhez is adta!
Támadt is belőlük olyan hatalmas terebélyes család, hogy a leszármazottak
tömegét mai napig a „Nagy József csordájának” nevezik.
Azt
is meg kell azonban vallanunk, hogy a Nagytiszteletű úrnak nem sok gondot
okozott a kilenc hajadon férjhez adása. Mert mihelyt észrevette, hogy
valamelyik a leányzók közül a káplánjával szívesebben és gyakorta tereferél, a
legközelebbi vasárnap minden előzetes tárgyalás és megkérdezés nélkül
kihirdette őket a templomi gyülekezet előtt, amit aztán – Isten színe előtt
történvén – többé megváltoztatni nem, csak még kétszer megismételni lehetett.
Nekünk
azonban sokkal fontosabb most ennél az a tény, hogy a Nagytiszteletű úrnak
kilenc leánya mellett volt egy fia is, Kálmán, aki a szabadságharcot, mint
pataki diák végigküzdötte és vitézsége árán hadnagyságig emelkedett. Bujkált,
bujdosott is eleget miatta az országban, mígnem belopódzott a Bodrogköz
ingoványaiba, hová ellátszott a cigándi torony és ahol a többi vadmadárral ő is
menedéket talált a bosszút lihegő zsarnokság elől.
Nagy
Kálmán 48-as honvédhadnagyot mi sohasem láttuk, de hogy a szabadságharc
forgatagában merre és hol vitézkedet, mennyit szenvedett és nélkülözött, hány
hőstettet vitt véghez és Világos után milyen rejtélyes kalandokon ment
keresztül, míg szülőföldjét, a náderdős Bodrogközt elérhette: azt szóról szóra
tudtuk. Tudtuk pedig azért, mert a jó öreg Zsófi néni, ha szombat esti vacsorák
után az ágya elé telepedtünk, egy nagy kendő rojtjaival játszadozva egyébről
sem beszélt, csak a szegény Kálmán bátyja szabadságharckori élményeiről, vitézi
tetteiről, álruhás bujdosásairól. Úgy magunkba ittuk minden szavát, minden
mondatát, mint a homok az esőt.
Talán
én magam lehettem a legszemfülesebb, a legodaadóbb hallgatója, mert ha a mese
fonalán kiejtette a száján, hogy „dörgött az ágyú lelkeim, mint az égzengés”,
akkor hirtelen összehunytam a szememet, két tenyerembe vágtam a fejemet és az
emlékezet valami túlvilági csillagáról rögvest kirobbantak, reám zúdultak a
dörgő hanghullámok… vörösen, feketén… csikorogva… szikrázva… az édesapám… a
Görgey ágyúinak még mindig élő, lüktető hanghullámai…
Mire
felocsúdtam, magamhoz tértem, Zsófi néni is elszundikált, elsüppedt magasra
rakott párnáiba és én ezt olyan természetesnek vettem a megidézett, belém
varázsolt ágyúdörgésektől támadt kábultságomban…
Szívesen
hallgattuk volna Zsófi nénit hónapról hónapra, évről évre, pedig lényegében
majdnem ugyanazokat mondogatta, csak mindig színesebben és mindig több
hozzátoldással a szájhagyományok természete szerint; de alig telt el három
esztendő, Zsófi nénit egy karácsonyi vakáció után nem találtuk többé a nagy
dunna alatt… itt hagyta a meleg ágyat, hűséges hallgatóságát, 80 éves életének
tökéletesen befejezett, de megíratlan regényét…
Logikusan
gondolkoztam, mikor azt hittem, hogy a Zsófi néni sírjába beletemették a 48-as
csataágyúk fáradt, elöregedett hangját is! Ki fog nekünk ezután erről a
világról beszélni? Ki fogja újra és újra megidézni nekem a Görgey ágyúit?!
De
csalódtam kételyeimben, mert a hivatott varázsló, az igazi sámán csak ezután
lépett életünk színpadjára.
Egy-két
esztendő elteltével bekerültünk a VIII. osztályba. Gyötörtek bennünket
számtannal, fizikával, latinnal, göröggel, némettel, magyarral, ezzel-azzal,
kinek hogy esett kedvére vagy ellenére; egy tantárgyat azonban szívesen
tanultunk valamennyien: Magyarország oknyomozó történetét.
Ennek
a kivételnek pedig az volt az oka, hogy boldogemlékezetű Csontos Józsi bátyánk
volt a pataki főiskolában a magyar történelem tanára, akiről általánosan el
volt terjedve a hír, hogy a VIII-ikban gyönyörűen adja elő a magyar
szabadságharcot. Azt beszélték a nagy diákok, hogy azért a néhány óráért
érdemes a történelemből mindenkinek minden órára elkészülni, hogy annál jobb
kedve legyen az öregnek, mert ha sok fiút csípett rajta a „számításon”, akkor
többet „kapcáskodott”, mint magyarázott.
Mikor
aztán elérkeztünk a Széchenyi és Kossuth eszmei harcához, utána 1848 március
idusához, egy pisszenés nélkül, de villogó szemekkel hallgattuk bölcs
tanítómesterünk valóban lelkesítő, ízig-vérig forradalmi érzelmű, szép
nyelvezetű előadásait. Mikor arról beszélt, hogy felvirradt a szabadság napja,
akkor zászlósan, ujjongva ünnepelt a lelkünk; ha azt magyarázta, hogy milyen
gonosz fondorlat fűtötte a bécsi kamarillát, akkor szörnyű haragjában kinyílt a
bicska a zsebünkben; ha gyilkolták a magyar, gyászoltunk; ha csatát
vesztettünk, szinte szégyelltük magunkat… De mikor elérkezett a diadalok
sorozata, a honvédhadsereg győzelmes előnyomulása, Budavár bevétele, akkor nem
volt az Istennek boldogabb embercsoport a patai VIII. osztálynál. Kigyulladt a
lelkünk, lángolt, füstölt az egész tanterem és úgy dörögtek kívül az ágyúk, a
Görgey ágyúi… hogy rezgett, remegett, hánykolódott velünk az egész város, a
Királyhegy… a Megyer… az egész Hegyalja!
Így
még nem idézte meg senki jó apám Görgey-ágyúit! Úgy tombolt, tüzelt bennem a
lángoló érzés, a német gyűlölet, hogy majd elvesztettem józan eszemet…
De
minek írjak erről többet?! Elég, ha leszögezem, hogy édesatyámnak ez a lelki hagyatéka
úgy megerősödött bennem, hogy már akkor, 18 esztendős koromban megállapítottam:
nemcsak a nagy szellemek, de a szabadságért kiáltozó ágyúdörgések is lehetnek
halhatatlanok…!
Hátha
még tudtam volna előre, hogy néhány esztendő múlva eltűnnek a képzelődések, a
látomások és ténylegesen is belekerülök egy nagy világháború forgatagába: akkor
valami rendkívülien csodálatos, isteni elrendelést láttam volna a halhatatlan
ágyúdörgésben, mely évről-évre elválhatatlanul kísérője lett életemnek!
De
jobb így, hogy az ember nem lát a jövőbe! Ezt a jövőbe tekintést nem hiszem el
a régi pogányok pogányáról sem! Az ősgörög jóslások is csak homályosan és
ravasz számítással fogalmazott kétértelmű nyilatkozatok voltak. Az ember sorsa
az, hogy minden holnapja titok és bizonytalan!
Az
1910-es évek elején sokat olvastunk ugyan a balkáni háborúról, néha
ábrándoztunk a harctéri életről is, de nem éreztük a küszöbön álló veszedelmet.
1914-ben végül is belehullottunk legszebb ifjúságunk félig feslő összes
bimbóival a nagy világégés fojtó kebelébe.
1915
május elején mentem először a harctérre. Az északi Kárpátokon keresztül
vezetett felvonulási utunk, mikor a híres gorlicei áttörés után győzelmes
csapataink Lemberg felé nyomultak előre. Naplómba pontosan feljegyeztem, hogy 1915
május 23-án, pünkösd első napján hagytuk el a rommá lőtt galíciai Turka
városkát és a starysombori országúton elértük Rozlucz falut. Itt pihenőt
tartottunk és arra is volt időnk, hogy kisétáljunk egy közeli dombtetőre
széttekintés végett.
Lehasaltam
a fűre és kelet felé belebámultam a messzeségbe. Nagy távolban porfelhők
lebegtek a síkság felett. - Trénoszlopok haladnak a tűzvonal felé – gondoltam
magamban. A porfelhőkön túl fürkésztem az eget, nincs-e valahol ráírva, milyen
sors vár ott az én szegény fejemre?! Látom-e még valaha hazámat, szülőföldemet,
anyámat, apámat, testvéreimet? Avagy énreám is hánynak majd néhány lapát gyepes
földet olyan felületesen, hogy a két bakancsom takaratlan marad…?!
Amint
így a mulandóságon elgondolkoztam, egyszer csak a nagy domb, melyen hasaltam,
elkezdett morogni… Felfigyeltem, mire a morgás elnyújtva megismétlődött.
Hirtelen
feltérdeltem és úgy hallgattam a távoli morajt. Ugyanakkor az egyik bajtársam,
aki mellettem állott, csendesen mondta:
-
Lemberg alatt dörögnek az ágyúk!
-
Apám! – sóhajtottam mélyen, hogy az egész domb meghajolt alattam. – Ez a Te
reám hagyott büszkeséged… Ezek a Görgey ágyúinak valóra vált hanghullámai… Ez
már maga a gyilkoló, romboló, rideg valóság… Többé nem varázslat, felidézés
vagy gyermeki képzelődés… hanem tövises valóság… zord, mogorva életvédelem.
Amikor
mindez átfutott agyamon, abban a pillanatban éreztem először, hogy férfi
vagyok. 21 éves férfi, aki megérett a hősi halálra.. aki megérett arra, hogy
harcoljon azért, amit apái rábíztak, a drága, szent szabadságért… aki megérett
arra, hogy gyermeki látomásai beteljesedjenek… aki megérett arra, hogy az
életet férfiasan élje… hogy küzdjön a végzet szent rendje szerint…
Amint
a kötelesség mezőit négy hosszú esztendő után elhagytuk, jó apámat idehaza már
nem találtam életben. Ő is elhagyta családját, faluját, 72 esztendős életének
tökéletesen befejezett, de megíratlan regényét. 1915 őszén sírba szállt.
Hűséges jó édesanyám nemsokára oda is követte.
Mire
a világtörténelem egy negyedszázadot lépett, akkorára már régi debreceni lakos
voltam, hová jó sorsom még 1922-ben irányított.
Jó
szüleim míg éltek, szegények voltak. Mikor édesanyám is elhalt, néhány hold
földet, házat és kis szőlőt örököltünk utána hárman. Ezt az örökséget odaadtuk
legfiatalabb testvérünknek, ki szülőfalunkban maradt.
Családi
házunk 1942-ben földig leégett. Boldog ifjúságomnak ezt a gyönyörű színpadját
valósággal megsirattam. Ez a pusztulás már beleesett a második világháború,
szörnyűségeibe, mert gyújtogatók hamvasztották el.
Az
a sok nyomorúság, ami a világ minden részét érte, elfásította az emberek
lelkét. A megsiratott öreg házat pár év múlva már sajnáltam is, meg nem is. Az
ember, ha öregszik, ifjúi emlékeit átplántálva érzi serdülő gyermekeibe, mi
magunk pedig beleilleszkedünk öreg szüleink életébe és várjuk a véget,
megnyugodva, úgy, ahogy az öregek várják.
Hányszor
halljuk aranyos öregeinktől, hogy szép volna az életük, csak az emlékezetük ne
hagyná őket cserbe. Mindent elfeledni és új élmények nélkül élni valóban egyenlő
a tartalmatlan tengődéssel.
1944-ben
óvóhelyen átéltem családommal Debrecen hat ízbeni bombázását. Nem egyszer a
halál torkában voltunk, fülsiketítő robbanások és rombolások közvetlen
közelségében. Lakásunk minden ablaka összetört. – udvarunkat, szomszédunkat,
utcánkat vadul felhányta a sok lehullott bomba. Hánykódott, remegett alattunk a
föld… és nekem ebben a pokolban nem voltak visszaemlékező élményeim… Úgy
látszik, hogy az, ami történt, a „háború” szó fogalmát már túlhaladta… csupán
szeretteimet féltettem az embertelen szörnyűségben, nem a gyors haláltól, hanem
az esetleges hosszú szenvedésektől…
Szeptember
21-ike után felhagytak Debrecen bombázásával. Az élők keresték a halottakat és
a halottak irigyeltették magukat az élőkkel.
Aztán
egyre gyorsabban és egyre határozottabban közeledett a világégésnek a „háború”
fogalma alá tartozó, de legfenyegetőbb veszedelme: a hadszíntér!
1944.
október 1-én szerte a városban híre terjedt valami olyan harctéri fordulatnak,
mely a menekülésre gondolókat visszatartotta. Estefelé magam is kisétáltam a
Nagytemplom előtti Piac utcára. Beszélgettem ismerősökkel, romokkal, kiégett
házakkal… Ételben és italban dőzsölő idegen katonák rugdosták idegeimet…
Igyekeztem
is hazafelé. A Péterfia utcán két jó emberemmel találkoztam össze, Vasady Lajos
nyug. tanfelügyelővel és Nagy Sándor nyug. igazgatótanítóval. Utóbbi behívott
magához, a Péterfia 43. sz. házába, melynek udvarán egy hatalmas vadgesztenyefa
alá telepedtünk le. Hármasban tűnődtünk, tanakodtunk, latolgattuk a helyzetet.
Egyszer
csak, mintha egy láthatatlan kéz intett volna, hirtelen elnémultunk, mert
Nagyvárad felől alig-alig hallható ágyúdörgés moraja ütötte meg a fülünket.
Hogy
mit éreztem az első pillanatban, leírni szinte lehetetlen! Mind a dörej
valóságos hullámrezgései, mind a felébresztett régi emlékek oly távolból
szivárogtak felém, hogy a tér- és időbeli távolság közös súlyterheléssel
tompították testi és lelki érzékszerveimet. Bizonyos, hogy 1915 tavaszától 1944
őszéig elég ahhoz, hogy az ember elfeledje legmélyebb lelki benyomásait,
élményeit, emlékeit.
1915.
május 23-án hallottam először Galíciában valódi ágyúdörgést, mely akkor rögvest
felgyújtotta bennem ágyúdörgéses atyai örökségemet. Ki hitte volna, hogy most
30 év után, a debreceni vadgesztenyefa alatt ennek az atyai örökségnek
halhatatlan ereje újra a szívembe vág… újra bele zúg idegrendszerembe…
beledörömböl lelkembe, vérembe, az egész égboltozatba! Azok a régi-régi
dördülések, miket jó atyám hatéves korában szülőfalujában hallott és amelyek az
én gyermeki lelkembe átplántálva – úgy látszik – valóban kiirthatatlan
örkségképpen megfogamzottak, most újra megzendültek bennem… a Görgey
csataágyúi…!
És
én most már deresedő fejjel is megállapíthatom, hogy a szabadságért kiáltó
ágyúdörgés valóban halhatatlan… és mindaddig halhatatlan marad, míg a gyűlölet
meg nem fagy az emberi lelkekben!
Ezt
az írást azért készítettem el, hogy áldott jó atyám reám hagyott és megőrzött
örökségét átadjam serdülő kis fiamnak.
Ti
is, nyájas olvasóim, vegyétek át tőlem és adjátok tovább ezt a szent hagyatékot
a legnagyobb kincs, az emberi szabadság jegyében!
Forrás:
Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése