2014. máj. 3.

Söregi János (1892-1982): A halhatatlan ágyúdörgés



Áldott emlékezetű édesatyám 1843-ban született, tehát a szabadságharc idejében hatéves fiúcska volt. Jó sorsa, a sárospataki főiskolából, hol a maga emberségéből végezte el a gimnáziumot és a teológiát, a bodrogközi Cigándra vezérelte. Ebben a kálvinista nagy faluban, mint köztiszteletben álló rektor és az egész környéken ismert csodadoktor, csendes és boldog megelégedettségben éldegélt.

Pipázgató, diskuráló, gyermek- és diákélményeit mesélni szerető szelíd ember volt, aki kedvelte a borozgató társaságot, faluját, tanítói hivatását: szerette felcseperedett gyermekeit, a mezőt, a nádasokat, a Tiszát, szerette és megbecsülte a zajtalan, sima letet…

Mikor mi gyermekek már értelmesebb iskolások voltunk és téli estéken a meleg kályha mellett mind a négyen köréje kuporodtunk, hogy meséljen, gyakran felemlegette előttünk borsodi szülőfaluját, Sajókápolnát is, mely Miskolc városától nem messze Szentpéterrel határos és hegyek, dombok veszik körül.

Mindezt a fattyúsereg jól el tudta képzelni, különösen pedig én, aki egyedüli fiú voltam testvéreim között, aki ha felmásztam a házunk előtt álló legmagasabb eperfa tetejére vagy még inkább a templom tornyába, a nagy harang ásító szája alá, onnan jól láthattam a kövesdi Tarbuckát, távolabb a Hegyalja hullámos hátú vonulatát és balfelől idébb magát a kéken díszelgő, magános Tokaji-hegyet, melyről tudtam, hogy a Tisza vize is oda folyik alá, az alá az ürgelyukra borított nagy süveg alá.

Jó apámnak szülőfalujáról nem volt sok mondanivalója, mert özvegységre jutott édesanyjával a szabadságharc vége felé elkerült onnan a szomszédos Sajókazincra, mostoha apja házához s így egy hatéves kis legényke mire is tudna visszaemlékezni? Azt se tudta, hogy járt-e Kápolnán honvédhuszár, osztrák vagy muszka, csak annyi maradt meg gyermeki lelke emlékezetében, hogy 1849 újesztendő után, úgy tavasz felé nem egyszer hallotta Görgey fővezér ágyúinak dörgését…

Ágyúdörgés…!?!


Ah, ez a félelmetes, titokzatos szó, mikor először hallottam apám szájából, mint valami láthatatlan durva kéz, megragadta mellecskémen az inget és megrázott kegyetlenül, hogy dörömbölt, zúgott, recsegett mellettem a vaskályha, a karosszék, melyben apám ült… A pipafüst kavargott a levegővel… testvéreim leszédültek a padlóra… mert az én felgyulladt fiúi lelkemben a Görgey csataágyúi valóban dörögtek… mint a nyilazó Isten haragja… mint a gyermeki képzelet felülmúlhatatlan rémsége: maga a háború…!

Jó atyám, aki késő öregségéig, mondhatnám haláláig büszke volt erre a kitörülhetetlen gyermeki emlékére, azonnal észrevette meghatottságomat, idegzetem túlfeszültségét. Én viszont azt láttam, hogy szemei nedvesen csillognak, mintha azokat az ágyúkat legalább is ő sütötte volna el… Akkor csendesen magához ölelt… egyetlen fiúgyermekét… fejemre tette meleg tenyerét és én a lelki fogamzás szent pillanatában, szemem-szám nyitva feledve a csodálkozás ámulatába, valóságos rémületbe estem… és soha többé nem felejtettem a felidézett ágyúk távoli moraját!

Az átélésnek és az átérzésnek ezt az emlékezetembe mélyen benyomuló erejét annyira magamba szívtam, hogy jó apám büszkesége átöröklődött lelkembe. Ezzel az örökséggel aztán nem is átallottam dicsekedni mindannyiszor, valahányszor arra alkalom kínálkozott. Így már pataki kisdiák koromban pajtásaimnak fennhéjázva vetettem oda:

- Mit tudtok ti!? Az én édesapám saját fülével hallotta a szabadságharcban Görgey ágyúinak dörgését…! Ki mondhatja ezt el közületek? – hivalkodtam felemelt fejjel.

Valóban nem akadt senki iskolatársam közül, aki ilyesmivel előállhatott volna. Ennek a lehetőségnek pedig igen egyszerű magyarázata volt. ugyanis mikor én 10-12 éves voltam, atyám már túlhaladta a 60. életévét, míg pajtásaim szülei az 1900-as évek elején rendszerint 30 és 40 között lehettek, tehát jóval a szabadságharc után jöttek a világra. Így azzal, amivel én dicsekedtem, osztálytársaim legfeljebb nagyapáik mesélgetései alapján hozakodhattak elő. Az pedig, amit az igen öreg nagyatyók motyogtak, gyermeki megítélés szerint annyira természetesnek tűnt fel, hogy abban ostobaság lett volna hinni, hiszen ők máskor, mint a szabadságharc idején, nem is élhettek.

Hanem a dicsekvés, a hivalkodás is csak szóbeszéd! Telnek az évek, változik az ifjak jelleme, természete! Elfakulnak a régi élmények, különösen ha nyiladozó leányszemek csillannak meg az ifjúság pirosan mosolygó egén…

Részesültem én is minden örömben, amit az ifjúság két kézzel szokott hinteni a serdülők zsendülő szívére és amitől könnyen szoktunk felejteni, de valahogy az én ifjúságom úgy bontakozott, hogy örökösen nyílott alkalmam az ágyúdörgéses gyermekkori apai örökség újabb és újabb felidézésére, hallására.

Sárospatak Rákóczi fejedelemről nevezett főutcájának azon a szakaszán, mely az öreg Kollégiumtól Sátoraljaújhely felé vezet, jobbkéz felől esik ma is a Gortvay-ház, a saroktól számítva a harmadik épület. Ennek a háznak hatalmas, északra néző tűzfala tövében, az én diákkoromban, egy rövidebb és egy hosszabb öregház húzódott meg egymás mellett, közös udvaron, olyan falusiasan, véggel az utca felé, melytől azonban egy-egy virágos kercse választotta el őket.

Ezt a két házat bérelték a Rácz-kisasszonyok, Berta és Piroska, akik Szabolcsból költözködtek édesanyjukkal a diákvárosba, a Nyír-ben hagyván lehullott szirmaikat. Diáktartással foglalkoztak, ami valamikor igen tisztességes megélhetést jelentett. Öreg édesanyjuk, Rácz Ábrahám református lelkész özvegye, akkor már a 80 felé közeledett. Valamennyien a két házban lakó kosztos diákok, nagy tiszteletben részesítettük és Zsófi néninek neveztük.

Ez az összetöpörödött, akkor már állandóan ágyban fekvő nénike a híres cigándi lelkipásztornak, Nagy Józsefnek volt egyik leánya. A derék kálvinista pap pedig arról volt nevezetes, hogy először is kilenc leánya volt; másodszor mind a kilenc leányát felnevelte és harmadszor mind a kilenc leányát férjhez is adta! Támadt is belőlük olyan hatalmas terebélyes család, hogy a leszármazottak tömegét mai napig a „Nagy József csordájának” nevezik.

Azt is meg kell azonban vallanunk, hogy a Nagytiszteletű úrnak nem sok gondot okozott a kilenc hajadon férjhez adása. Mert mihelyt észrevette, hogy valamelyik a leányzók közül a káplánjával szívesebben és gyakorta tereferél, a legközelebbi vasárnap minden előzetes tárgyalás és megkérdezés nélkül kihirdette őket a templomi gyülekezet előtt, amit aztán – Isten színe előtt történvén – többé megváltoztatni nem, csak még kétszer megismételni lehetett.

Nekünk azonban sokkal fontosabb most ennél az a tény, hogy a Nagytiszteletű úrnak kilenc leánya mellett volt egy fia is, Kálmán, aki a szabadságharcot, mint pataki diák végigküzdötte és vitézsége árán hadnagyságig emelkedett. Bujkált, bujdosott is eleget miatta az országban, mígnem belopódzott a Bodrogköz ingoványaiba, hová ellátszott a cigándi torony és ahol a többi vadmadárral ő is menedéket talált a bosszút lihegő zsarnokság elől.

Nagy Kálmán 48-as honvédhadnagyot mi sohasem láttuk, de hogy a szabadságharc forgatagában merre és hol vitézkedet, mennyit szenvedett és nélkülözött, hány hőstettet vitt véghez és Világos után milyen rejtélyes kalandokon ment keresztül, míg szülőföldjét, a náderdős Bodrogközt elérhette: azt szóról szóra tudtuk. Tudtuk pedig azért, mert a jó öreg Zsófi néni, ha szombat esti vacsorák után az ágya elé telepedtünk, egy nagy kendő rojtjaival játszadozva egyébről sem beszélt, csak a szegény Kálmán bátyja szabadságharckori élményeiről, vitézi tetteiről, álruhás bujdosásairól. Úgy magunkba ittuk minden szavát, minden mondatát, mint a homok az esőt.

Talán én magam lehettem a legszemfülesebb, a legodaadóbb hallgatója, mert ha a mese fonalán kiejtette a száján, hogy „dörgött az ágyú lelkeim, mint az égzengés”, akkor hirtelen összehunytam a szememet, két tenyerembe vágtam a fejemet és az emlékezet valami túlvilági csillagáról rögvest kirobbantak, reám zúdultak a dörgő hanghullámok… vörösen, feketén… csikorogva… szikrázva… az édesapám… a Görgey ágyúinak még mindig élő, lüktető hanghullámai…

Mire felocsúdtam, magamhoz tértem, Zsófi néni is elszundikált, elsüppedt magasra rakott párnáiba és én ezt olyan természetesnek vettem a megidézett, belém varázsolt ágyúdörgésektől támadt kábultságomban…

Szívesen hallgattuk volna Zsófi nénit hónapról hónapra, évről évre, pedig lényegében majdnem ugyanazokat mondogatta, csak mindig színesebben és mindig több hozzátoldással a szájhagyományok természete szerint; de alig telt el három esztendő, Zsófi nénit egy karácsonyi vakáció után nem találtuk többé a nagy dunna alatt… itt hagyta a meleg ágyat, hűséges hallgatóságát, 80 éves életének tökéletesen befejezett, de megíratlan regényét…

Logikusan gondolkoztam, mikor azt hittem, hogy a Zsófi néni sírjába beletemették a 48-as csataágyúk fáradt, elöregedett hangját is! Ki fog nekünk ezután erről a világról beszélni? Ki fogja újra és újra megidézni nekem a Görgey ágyúit?!

De csalódtam kételyeimben, mert a hivatott varázsló, az igazi sámán csak ezután lépett életünk színpadjára.

Egy-két esztendő elteltével bekerültünk a VIII. osztályba. Gyötörtek bennünket számtannal, fizikával, latinnal, göröggel, némettel, magyarral, ezzel-azzal, kinek hogy esett kedvére vagy ellenére; egy tantárgyat azonban szívesen tanultunk valamennyien: Magyarország oknyomozó történetét.

Ennek a kivételnek pedig az volt az oka, hogy boldogemlékezetű Csontos Józsi bátyánk volt a pataki főiskolában a magyar történelem tanára, akiről általánosan el volt terjedve a hír, hogy a VIII-ikban gyönyörűen adja elő a magyar szabadságharcot. Azt beszélték a nagy diákok, hogy azért a néhány óráért érdemes a történelemből mindenkinek minden órára elkészülni, hogy annál jobb kedve legyen az öregnek, mert ha sok fiút csípett rajta a „számításon”, akkor többet „kapcáskodott”, mint magyarázott.

Mikor aztán elérkeztünk a Széchenyi és Kossuth eszmei harcához, utána 1848 március idusához, egy pisszenés nélkül, de villogó szemekkel hallgattuk bölcs tanítómesterünk valóban lelkesítő, ízig-vérig forradalmi érzelmű, szép nyelvezetű előadásait. Mikor arról beszélt, hogy felvirradt a szabadság napja, akkor zászlósan, ujjongva ünnepelt a lelkünk; ha azt magyarázta, hogy milyen gonosz fondorlat fűtötte a bécsi kamarillát, akkor szörnyű haragjában kinyílt a bicska a zsebünkben; ha gyilkolták a magyar, gyászoltunk; ha csatát vesztettünk, szinte szégyelltük magunkat… De mikor elérkezett a diadalok sorozata, a honvédhadsereg győzelmes előnyomulása, Budavár bevétele, akkor nem volt az Istennek boldogabb embercsoport a patai VIII. osztálynál. Kigyulladt a lelkünk, lángolt, füstölt az egész tanterem és úgy dörögtek kívül az ágyúk, a Görgey ágyúi… hogy rezgett, remegett, hánykolódott velünk az egész város, a Királyhegy… a Megyer… az egész Hegyalja!

Így még nem idézte meg senki jó apám Görgey-ágyúit! Úgy tombolt, tüzelt bennem a lángoló érzés, a német gyűlölet, hogy majd elvesztettem józan eszemet…

De minek írjak erről többet?! Elég, ha leszögezem, hogy édesatyámnak ez a lelki hagyatéka úgy megerősödött bennem, hogy már akkor, 18 esztendős koromban megállapítottam: nemcsak a nagy szellemek, de a szabadságért kiáltozó ágyúdörgések is lehetnek halhatatlanok…!

Hátha még tudtam volna előre, hogy néhány esztendő múlva eltűnnek a képzelődések, a látomások és ténylegesen is belekerülök egy nagy világháború forgatagába: akkor valami rendkívülien csodálatos, isteni elrendelést láttam volna a halhatatlan ágyúdörgésben, mely évről-évre elválhatatlanul kísérője lett életemnek!

De jobb így, hogy az ember nem lát a jövőbe! Ezt a jövőbe tekintést nem hiszem el a régi pogányok pogányáról sem! Az ősgörög jóslások is csak homályosan és ravasz számítással fogalmazott kétértelmű nyilatkozatok voltak. Az ember sorsa az, hogy minden holnapja titok és bizonytalan!

Az 1910-es évek elején sokat olvastunk ugyan a balkáni háborúról, néha ábrándoztunk a harctéri életről is, de nem éreztük a küszöbön álló veszedelmet. 1914-ben végül is belehullottunk legszebb ifjúságunk félig feslő összes bimbóival a nagy világégés fojtó kebelébe.

1915 május elején mentem először a harctérre. Az északi Kárpátokon keresztül vezetett felvonulási utunk, mikor a híres gorlicei áttörés után győzelmes csapataink Lemberg felé nyomultak előre. Naplómba pontosan feljegyeztem, hogy 1915 május 23-án, pünkösd első napján hagytuk el a rommá lőtt galíciai Turka városkát és a starysombori országúton elértük Rozlucz falut. Itt pihenőt tartottunk és arra is volt időnk, hogy kisétáljunk egy közeli dombtetőre széttekintés végett.

Lehasaltam a fűre és kelet felé belebámultam a messzeségbe. Nagy távolban porfelhők lebegtek a síkság felett. - Trénoszlopok haladnak a tűzvonal felé – gondoltam magamban. A porfelhőkön túl fürkésztem az eget, nincs-e valahol ráírva, milyen sors vár ott az én szegény fejemre?! Látom-e még valaha hazámat, szülőföldemet, anyámat, apámat, testvéreimet? Avagy énreám is hánynak majd néhány lapát gyepes földet olyan felületesen, hogy a két bakancsom takaratlan marad…?!

Amint így a mulandóságon elgondolkoztam, egyszer csak a nagy domb, melyen hasaltam, elkezdett morogni… Felfigyeltem, mire a morgás elnyújtva megismétlődött.

Hirtelen feltérdeltem és úgy hallgattam a távoli morajt. Ugyanakkor az egyik bajtársam, aki mellettem állott, csendesen mondta:

- Lemberg alatt dörögnek az ágyúk!
- Apám! – sóhajtottam mélyen, hogy az egész domb meghajolt alattam. – Ez a Te reám hagyott büszkeséged… Ezek a Görgey ágyúinak valóra vált hanghullámai… Ez már maga a gyilkoló, romboló, rideg valóság… Többé nem varázslat, felidézés vagy gyermeki képzelődés… hanem tövises valóság… zord, mogorva életvédelem.

Amikor mindez átfutott agyamon, abban a pillanatban éreztem először, hogy férfi vagyok. 21 éves férfi, aki megérett a hősi halálra.. aki megérett arra, hogy harcoljon azért, amit apái rábíztak, a drága, szent szabadságért… aki megérett arra, hogy gyermeki látomásai beteljesedjenek… aki megérett arra, hogy az életet férfiasan élje… hogy küzdjön a végzet szent rendje szerint…

Amint a kötelesség mezőit négy hosszú esztendő után elhagytuk, jó apámat idehaza már nem találtam életben. Ő is elhagyta családját, faluját, 72 esztendős életének tökéletesen befejezett, de megíratlan regényét. 1915 őszén sírba szállt. Hűséges jó édesanyám nemsokára oda is követte.

Mire a világtörténelem egy negyedszázadot lépett, akkorára már régi debreceni lakos voltam, hová jó sorsom még 1922-ben irányított.

Jó szüleim míg éltek, szegények voltak. Mikor édesanyám is elhalt, néhány hold földet, házat és kis szőlőt örököltünk utána hárman. Ezt az örökséget odaadtuk legfiatalabb testvérünknek, ki szülőfalunkban maradt.

Családi házunk 1942-ben földig leégett. Boldog ifjúságomnak ezt a gyönyörű színpadját valósággal megsirattam. Ez a pusztulás már beleesett a második világháború, szörnyűségeibe, mert gyújtogatók hamvasztották el.

Az a sok nyomorúság, ami a világ minden részét érte, elfásította az emberek lelkét. A megsiratott öreg házat pár év múlva már sajnáltam is, meg nem is. Az ember, ha öregszik, ifjúi emlékeit átplántálva érzi serdülő gyermekeibe, mi magunk pedig beleilleszkedünk öreg szüleink életébe és várjuk a véget, megnyugodva, úgy, ahogy az öregek várják.

Hányszor halljuk aranyos öregeinktől, hogy szép volna az életük, csak az emlékezetük ne hagyná őket cserbe. Mindent elfeledni és új élmények nélkül élni valóban egyenlő a tartalmatlan tengődéssel.

1944-ben óvóhelyen átéltem családommal Debrecen hat ízbeni bombázását. Nem egyszer a halál torkában voltunk, fülsiketítő robbanások és rombolások közvetlen közelségében. Lakásunk minden ablaka összetört. – udvarunkat, szomszédunkat, utcánkat vadul felhányta a sok lehullott bomba. Hánykódott, remegett alattunk a föld… és nekem ebben a pokolban nem voltak visszaemlékező élményeim… Úgy látszik, hogy az, ami történt, a „háború” szó fogalmát már túlhaladta… csupán szeretteimet féltettem az embertelen szörnyűségben, nem a gyors haláltól, hanem az esetleges hosszú szenvedésektől…

Szeptember 21-ike után felhagytak Debrecen bombázásával. Az élők keresték a halottakat és a halottak irigyeltették magukat az élőkkel.

Aztán egyre gyorsabban és egyre határozottabban közeledett a világégésnek a „háború” fogalma alá tartozó, de legfenyegetőbb veszedelme: a hadszíntér!

1944. október 1-én szerte a városban híre terjedt valami olyan harctéri fordulatnak, mely a menekülésre gondolókat visszatartotta. Estefelé magam is kisétáltam a Nagytemplom előtti Piac utcára. Beszélgettem ismerősökkel, romokkal, kiégett házakkal… Ételben és italban dőzsölő idegen katonák rugdosták idegeimet…

Igyekeztem is hazafelé. A Péterfia utcán két jó emberemmel találkoztam össze, Vasady Lajos nyug. tanfelügyelővel és Nagy Sándor nyug. igazgatótanítóval. Utóbbi behívott magához, a Péterfia 43. sz. házába, melynek udvarán egy hatalmas vadgesztenyefa alá telepedtünk le. Hármasban tűnődtünk, tanakodtunk, latolgattuk a helyzetet.

Egyszer csak, mintha egy láthatatlan kéz intett volna, hirtelen elnémultunk, mert Nagyvárad felől alig-alig hallható ágyúdörgés moraja ütötte meg a fülünket.

Hogy mit éreztem az első pillanatban, leírni szinte lehetetlen! Mind a dörej valóságos hullámrezgései, mind a felébresztett régi emlékek oly távolból szivárogtak felém, hogy a tér- és időbeli távolság közös súlyterheléssel tompították testi és lelki érzékszerveimet. Bizonyos, hogy 1915 tavaszától 1944 őszéig elég ahhoz, hogy az ember elfeledje legmélyebb lelki benyomásait, élményeit, emlékeit.

1915. május 23-án hallottam először Galíciában valódi ágyúdörgést, mely akkor rögvest felgyújtotta bennem ágyúdörgéses atyai örökségemet. Ki hitte volna, hogy most 30 év után, a debreceni vadgesztenyefa alatt ennek az atyai örökségnek halhatatlan ereje újra a szívembe vág… újra bele zúg idegrendszerembe… beledörömböl lelkembe, vérembe, az egész égboltozatba! Azok a régi-régi dördülések, miket jó atyám hatéves korában szülőfalujában hallott és amelyek az én gyermeki lelkembe átplántálva – úgy látszik – valóban kiirthatatlan örkségképpen megfogamzottak, most újra megzendültek bennem… a Görgey csataágyúi…!

És én most már deresedő fejjel is megállapíthatom, hogy a szabadságért kiáltó ágyúdörgés valóban halhatatlan… és mindaddig halhatatlan marad, míg a gyűlölet meg nem fagy az emberi lelkekben!

Ezt az írást azért készítettem el, hogy áldott jó atyám reám hagyott és megőrzött örökségét átadjam serdülő kis fiamnak.

Ti is, nyájas olvasóim, vegyétek át tőlem és adjátok tovább ezt a szent hagyatékot a legnagyobb kincs, az emberi szabadság jegyében!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése