Áll a kapun. Gyönyörű keze lengeti egyre a lámpát.
Nagy szeme eltágul. Áll a kapun, kifigyel.
Álmok langyos mézében lélekzik a város,
dermedt gúzsban, akár sárga gubóban a báb.
Tartja a csöndet a Nagytemplom két csillaga vállán,
égnéző teteje süllyed a súlya alatt.
Borzad a fákon a haj, a kavics legurul, fut a gyermek,
hurkot vet kusza árny röpke bokája köré.
Dől a sarok, nekihull, a szemében verdes a lelke,
s átcsorran tükörén távoli lámpasugár.
Majd ha a kék violák a szememre ejtik az árnyuk,
s megrogy a térdem, ahogy botlom a végtelenen,
állsz a kapun odafenn, szemed eltágul kifigyelve,
és gyönyörű kezeden leng a sötétben a hold.
×) Mutatvány a szerzőnek 1947. júliusában, a budapesti
Egyetemi Nyomda kiadásában a Magyar Művészeti Tanács támogatásával megjelent
„Bárány” c. verseskönyvéből.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése