Baja Mihály: Kiáltás a mélységből (1944. okt.)

„A mélységből kiáltok hozzád Uram.”

130. zsoltár 1. v.

Hullott a bomba, mint a jég verése,

Mint az átok a tavaszi vetésre:

száz gépmadár elszállt, meg visszaszállt

És szórta ránk a rettentő halált.

Felsirámlik a mélységből a jajszó,

Mint viharban az elhaló harangszó,

Vaksors az élőt egy percig sem óvja,

Fent és alant a poklok infernója.

Az ősi templom már lehullt a porba,

Égnék mered bús fejfaként a tornya:

Alatta minden puszta temető,

Égő koporsó százados tető.

Zengő harangok öble összetörve

Zuhant alá az iszapos gödörbe,

Nyelvök kitépve, néma, mint a bánat…

Ha szólhatnának, jaj, mit modanának?

És jött az éj: tűzcsóva gyúlt az égen

S árulkodott ránk nappali fehéren.

Vijjogva szállt föl új halálcsapat:

Nincs irgalom sem ég, se föld alatt!

Alélt szülő, míg elfut szíve vére,

Szorítja kisdedét a kebelére,

Hű mátkapárok, nincs már gátja, bátran

Ölelhetik egymást a halálban.

Rémséges éj! Én is halálra váltan

Egyedül egy sötét odúban álltam,

Tudtam, hogy itt a végső pillanat,

Átéltem életem egy perc alatt.

Hajnalba gyúlt a pincetok magánya

És újra látom mindent, ami drága,

Mi szép volt benne és feledhetetlen,

Mindent, mi véges és mi véghetetlen.

Láttam magam, mint küzdő kis diákot,

Ki sorsa zörgő szekerére hágott,

Kerék kopik, míg völgyről hegyre ér:

Jöhet már értem a tüzes szekér.

Nem sír utánam senki, árva voltom

egy más világ ringó fájába oltom…

Sütött rám a barátság napja bőven:

A hű barátok mind a temetőben.

Egy boldogságom volt, a dal világa.

Daltermő fámnak nincsen száraz ága,

Még most is ontja zengő illatát:

Isten veled dalok világa hát!

Ó, álmaimnak szép szivárvány hídja,

Mely rám a mennybolt kapuját kinyitja,

Elnyelt a siralomvölgy vak sötétje,

Emelj tündöklő sávod fénykörébe!

Körülöleltél, szívemre hajoltál,

Nekem mindétig Szentek Szentje voltál;

Lángodból, mely már elhalón lobog,

Még egy utolsó szikrát hadd lopok.

Zengett az ige, nem zajongva, lágyan,

Mint a zsoltár, az angyalok dalában.

Én oltáromnak hívő papja voltam:

Boldog halál, ölelni ráhajoltam.

Csak porszem itt a véges emberélet,

Halomba söpri szörnyű végítélet.

Uram, tekintsd meg ezt a porszemet:

Kezedbe adtam vérző szívemet!

S míg aléltan önmagam temettem,

Már jött a Vég, már ott zúgott felettem.

Rengett az ég, ingott a föld alattam…

Utcák omlottak és én megmaradtam.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.