Oláh Gábor: Az eltűnt idő nyomában

Most, hogy az élet lejtőjén zuhanok,

Visszafelé kezdem forgatni a filmet.

Jönnek a régen elzengett viharok,

Sok régi tragédia szelleme illet.

De sok röpke öröm pillangója leszáll

Remegő szívem bíbor szirmaira.

El-elsuhan mellettem a sárga halál

Sokszor alig-alig arasznyira.

Jaj, ez a ködszürkébe takart vak idő

Az embermészárlás őrült kora volt.

Európa ledöngölt nagy véres temető,

Mikor madarak helyett a puska dalolt.

Úgy vágták az embert, mint aratáskor

Kaszások az életet, rendbe rogyón;

Húsz millió anya szíve szakadva gyászol,

Kuvik ül a halál lobogón.

Előtte: ezüst záporban fürdik a század,

Most lépjük át a titkos huszadik küszöbét.

A gépbe dobott nép zendül, szava lázad,

A régi alázat már büszke cseléd.

A dalolók sejtelmes dala holdat igéz,

A tudattalan tava örvénybe kering.

A szerelem gyönyörű, csepegő színméz,

az angyalok édes testvéreink.

Tovább e csapáson. De jaj, be sötét

Felhőkbe szakad az utam amott!

A háborodás veti rám kusza ködét,

S századdá feszíti a pillanatot.

Kilépve magamból, csatázva magammal,

Tébolyodó cserepekbe törik a képzeletem.

Veri agyamat valami fekete angyal,

S magam a tengerbe vetem.

Úszom a szintje alatt. Suta rémek

Villanyos ütése csapdos az árba rogyott

Testen. De kigyúl fárosza a révnek:

S az irgalom fehér ölébe fog ott.

Egy idegen lány alt-hangja bedöngi

Mint a méhdöngés, őszbe tarolt

Lelkem mezejét. És észre sem veszi senki:

Hogy életre támad a holt.

Már arany ködök libegnek elébem,

Tavaszi mámor ring a tájak ölén.

Álmodva élem az életem ébren,

Azúr kupolás ég borul le fölém.

Az örök Művészet lebegő temploma zeng

Fölöttem. Az élet most angyali álom.

Arany sas a lelkem, kering odafent,

Egy bíbor csillag az ideálom.

Gyermekkorom édes, tündéri szaka:

Az örök időbe ne merülj le, ne szállj!

Ott rémlik az ég peremén az éj gyásza maga,

Itt a virágzó rét csupa bű, csupa báj.

Nap, állj meg az égen, mint rég Gibeonban,

Hadd éljem a tovatűnt pillanatot.

Hadd itassam meg isteni szomjam,

Mely dalolóvá avatott.

Megfogtalak, eltűnt évek csoda árnya,

Bűvös körödig verem át magamat.

Míg a varázslat perce tova szállna,

Állok az öröklét forgó boltja alatt.

Magam vagyok tűnő múltja magamnak,

Bennem döng a jövő szívdobogása.

S míg mellettem az évek zúgva rohannak:

A végtelent veri lelkem szárnyacsapása.

- 1937. április –

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.