A szó utolszor útrakél,
és megfordul a semminél.
Eddig némának hittetek,
most megszólalok, Emberek.
Megérti nyelvem mind a fa,
megérti aszály, áradat,
megértik partok és vizek,
mért nem értitek, Emberek?
Újhold kél, fényével üzen,
a gally is beszél a tűzön,
csobban a patak, megremeg,
mért nem feleltek, Emberek?
Szeret az árnyék és nap,
szeret a köd, a virradat,
a szőlőinda is szeret,
mért nem szerettek, Emberek?
És én is mindent szeretek,
a tág világot veletek,
s úgy fáj, hogy egyszer elmegyek,
mért nem hiszitek, Emberek?
apad napom, zuhan napom,
rendül a hullám, csolnakom
rúdján vitorlám felmered,
mért nem siettek, Emberek?
Mert ha az álom eltemet,
ha befolynak a fellegek,
ha majd a semmi ellepett,
késő lesz akkor, Emberek.
Nem én leszek, csak bamba kő,
nem én leszek, csak barna föld.
Szél fújja messzi lelkemet,
hiába sírtok, Emberek.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése