Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasra s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövenybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nézni lentről fenti fényt,
kirándulást, hajótörést,
csak nézni némán, mereven,
ha hulla úszik odafenn,
ha csókolnak karcsú hajókon,
vagy egy páncélos torpedót dob;
csak néma lenni, mint a hal,
csak időtlen, nem fiatal,
csak nem bukni a fénybe fel,
csak nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.
Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen,
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefelé fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte húnytszemű csigák
s fehér korallok alszanak.
×) Mutatvány a szerzőnek 1947. júliusában, a budapesti
Egyetemi Nyomda kiadásában a Magyar Művészeti Tanács támogatásával megjelent
„Bárány” c. verseskönyvéből.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése