Szabó Magda×: Sohasem

Én nem akartam sohasem.

Nekem nem olvadt ereszem,

ha március jött s szerteszét

tördelte a szomszéd jegét.

Én nem akartam emberi

sorssal, mint hinta, lengeni

mélyből magasra s újra le;

tengerbe vágytam szüntelen:

fövenybe fúrni hátamat,

hallgatni, mint a nagy halak,

és nézni lentről fenti fényt,

kirándulást, hajótörést,

csak nézni némán, mereven,

ha hulla úszik odafenn,

ha csókolnak karcsú hajókon,

vagy egy páncélos torpedót dob;

csak néma lenni, mint a hal,

csak időtlen, nem fiatal,

csak nem bukni a fénybe fel,

csak nem követni éneket,

ha lengenek a fátyolok,

ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,

s most olvadt testtel, részegen,

sodorsz sodroddal, szerelem.

Látsz ismeretlen szívemig,

forgatod fénylő csontjaim,

pörgeted súlyos súlyomat,

mosdatsz magadban, áradat,

szemem kútjába fényeket

dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,

szájadból inni sohasem,

s most tikkadt szájjal keresem

hűvös szád ízét, szerelem.

Sósszagú, zúgó felszínen

lebegve – néha – a vízen

lefelé fordul a szemem,

s a némaságom keresem,

mely lenn maradt a víz alatt,

őrzik szigorú kardhalak,

s körötte húnytszemű csigák

s fehér korallok alszanak.

^×) Mutatvány a szerzőnek 1947. júliusában, a budapesti Egyetemi Nyomda kiadásában a Magyar Művészeti Tanács támogatásával megjelent „Bárány” c. verseskönyvéből.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.