A
romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket
a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai
kultúra áramlatából. Műveit számos
nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi
kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni
tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel
nem becsülte túl a jelentőségét.
A
szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló,
bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később
is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a
reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége
is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves
írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely
még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az
írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.
Élete,
akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban
óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig
elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött
házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép
ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is
megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség
hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei:
késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig
írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.
Ars
poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.
„Amivel a
költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert
világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az
1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén
Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli
jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek
magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai
sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket.
Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket.
Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat,
legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal
is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.
Ezekből a
fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is.
Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja
szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a
Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út
során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest
bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe,
kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos
hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László
báróval, Hunyad megye főispánjával, aki
pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg
környékén. Az úri haramia nem a
gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek
egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok
levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának
ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János
különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit
csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.
Jókai
mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a
nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek
orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg
a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében
látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának –
kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a
külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap
főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit,
hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás
veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó
küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend
Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.
Az És mégis mozog a föld a
reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a
történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai
illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról
álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül
idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több
reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a
kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével
kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy
vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó,
elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet
és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.
A főhős
sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol
elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a
korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi
pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.
Mikszáth
Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem
nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok
selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja
azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is
legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany
emberben. A műnek számos önvallomásos eleme
van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya,
Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló
örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.
A korábbi
regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók
szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad.
Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe
szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez
vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem
nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy
civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban –
újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő
ábrándképe.
**
AZ ARANY EMBER
A Vaskapu sziklakatlanában lóvontatta
gabonaszállító hajó birkózott a tomboló elemekkel. Utasainak, egy Trikalisz
Euthym nevű titokzatos görög kereskedőnek és alabástromszobor szépségű
tizenhárom éves leánykájának, Tímeának huszonnégy evezős török ágyúnaszád járt
a nyomában. Az ifjú, szőke hajóbiztos, Timár Mihály rettenthetetlen bátorsággal
vezérelte át a hajót gyilkos zuhatagokon, alattomos zátonyokon, fortélyosan
megvesztegette a parti őrséget, és a Szent Borbála egérutat nyert az üldözők
elől.
Békésebb vizekre érve lakatlannak látszó
szigeten kötött ki. A parti zsombék mögött gyümölcsfa-labirintus, virágoskert,
sziklába vájt lak tűnt elő. Teréza asszony, e különös birodalom úrnője és feslő
bimbó leánya, Noémi vendégül látta az elpilledt utasokat. A vacsorát a két nő
és hű ebük, Almira riadt bosszúságára tolakodó fiatalember betoppanása zavarta
meg. Krisztyán Tódort azonban csak a görög idegen érdekelte, s hamarosan el is
illant. Az éjszaka csendjében Teréza asszony elmesélte történetét Timárnak:
férjét, aki üzleti kezességet vállalt csalónak bizonyult barátjáért, Krisztyán
Tódor apjáért, 1816-ban koldusbotra juttatta és öngyilkosságba hajszolta egy
lelketlen komáromi üzletember, Brazovics Athanáz - külön–en a Szent Borbála
tulajdonosa. A földönfutóvá lett asszony meghúzta magát a Duna egyetlen ország birtokába
sem tartozó, rejtett szigetén, és tizenkét esztendő alatt két keze munkájával
teremtett békés édenkertet, melyet csak a feljelentéssel zsaroló Krisztyán
Tódor fenyeget. Amikor az utasok továbbindultak, Tímea és Noémi – mintegy a
jövőbe pillantva – ellenségesen villant egymásra.
A hajón Trikalisz Euthym fölfedte titkát
Timárnak: Ali Csorbadzsi ő, a török szultán halálra és vagyonelkobzásra ítélt
főembere. Mivel Krisztyán Tódorban az üldöző törökök kémjére ismert, mérget
vett be. Timárra bízta, hogy leányát, Tímeát és kincseit Komáromba juttassa
Tímea távoli rokonához, Brazovics Athanázhoz. Hagymázos utolsó szavaival a „vörös
félholdra” figyelmeztette az ifjút.
A Szent Borbálát már lassú vízen, Komárom alatt
utolérte végzete: tőkére futott és elsüllyedt, gyomrában az árva vagyonával: a
gabonás zsákokkal. Timár háromszor alámerülve csak a leány életét és ezer
aranyat rejtő ládikáját tudta megmenteni.
A Brazovics-házban Zsófia asszony, a
szobalányból lett úrnő sikoltozva, a potrohos Brazovics úr dörgő ordítással,
büszke-szép Athalie lányuk jeges megvetéssel fogadta a búzája elsüllyedtével
immár szerény örökségű árvát, akit félig kisasszony, félig cseléd sorsra
ítélnek. A kis török lány egy szót sem értett, csak Athalie-t csodálta
áhítatosan.
A dühöngő Brazovics úr azt parancsolta Timárnak,
hogy árvereztesse el a vizes búzát, Kacsuka élelmezési hadnagy, Athalie
vőlegénye pedig azt tanácsolta, hogy az illetékesen megvesztegetésével adja el
a hadseregnek. Timár megvette az árverésen a hajóterhet, s a kirakodás
éjszakáján meglátta az egyik zsákon a vörös félhold jelét. Remegő lába elé
kihullott a zsákból egy bőrzacskó, benne briliánsok, zafírok, smaragdok:
milliót érő vagyon. Timár nagy lelki tusa után eltette a kincset magának.
A hadszállításból gazdag emberként került ki, s
Brazovics feljelentése nyomán egy vizsgálat azt is tisztázta: a katonáknak
száraz búzát adott el. Lassan mindenki előtt megmutatkozott az „arany embernek”
tartott Timár Mihály tehetsége: ellenfeleit fortélyosan kijátszotta, hatalmas
pártfogókat szerzett, de minden üzlete tisztességesnek bizonyult. Birtokot
szerzett az Al-Dunánál, nemességet kapott a bécsi udvartól, számlálatlanul
járták gabonaszállító hajói a Dunát. Komáromban szép házat vett, a város
szegényei áldották jótékonyságát. Csak lelkiismeretének hangja gyötörte.
Mindennap megfordult a Brazovics-házban, hogy
vigyázzon a nővé cseperedő gyermekre, akivel az egész ház cudarul bánt, kivált
Athalie: maskarában járatta, az egész világ előtt nevetséggé tette, elhitette
vele, hogy a menyasszonyi ruha, melyet gyönyörű arabeszkekkel hímez tele, az
övé lesz, Kacsuka hadnagy őt fogja
feleségül venni. A gyilkos tréfa célba talált: Tímea ártatlan szíve szerelemre
gyúlt a hadnagy iránt. Timár Mihály fölesküdött egykori kenyéradójának háza
ellen, és kegyetlen bosszút állt. Felvásárolt néhány értéktelen szőlőt a
Monostoron, s Brazovics úr, abban a hiszemben, hogy Timárt egy nagy állami
kisajátítás reménye vezeti, minden pénzét a monostori földekbe ölte. Timár nem
tartotta szükségesnek felvilágosítani a kereskedőt, hogy a kisajátítás húsz év
múlva esedékes. Brazovics úr épp az esküvő reggelén értesült róla, hogy
mindenét elvesztette.
Tímea is azon a reggelen tudta meg a vendégsereg
kacagása közepette, hogy Kacsuka hadnagy nem őt, hanem Athalie-t vezeti az
oltár elé. Még el sem ült a nevetés, még fel sem ocsúdott a lány
zsibbadtságából, amikor híre jött Brazovics úr halálának.
Temetés lett hát a fényes esküvőből. A
Brazovics-ház kalapács alá került, a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt, s a
büszke Athalie-nak megalázva kellett rádöbbennie: Kacsuka hadnagy. Tímeát
szereti. Az árverés után bekopogott a három gyászruhás nő ajtaján az új
tulajdonos: Levetinczy Timár Mihály, szívét s vagyonát Tímeának nyújtva A
szegény lány elfogadta megmentője ajánlatát, s a nagy házban, melynek immár
úrnője lett, ott maradt Zófia mama, és ott maradt „védördögnek” Athalie, akit
már csak a gyűlölet és a bosszú éltetett.
Az esküvő után, amikor a reszkető szívű vőlegény
karjába akarta szorítani menyasszonyát, rájött, hogy csodaszép
alabástromszobrot kapott, aki hálán kívül mást nem érez iránta. A mártír
asszony feddhetetlen hűséggel állt férje mellett, engedelmességét legtitkosabb
gondolataiban sem szegte meg, de a szíve nem lett férjéé. Timár reményei lassan
szétfoszlottak. Egyre többet járt üzleti ügyei nyomában al-dunai birtokára.
Ott érte utol az a levél is, amelytől végre
felvidult. Ladikba ült, és átvezetett a szigetre Teréza asszonyhoz és a
harmadfél év alatt ideál-szép hajadonná serdült Noémihoz. A két nő meleg
barátsággal fogadta Timárt, akiben most is a magányos, szegény hajóbiztost
látták. Vidám rózsaszüretüknek Krisztyán Tódor vetett véget, aki ezúttal Noémi
kezén kívül a sziget fáit is követelte egy gyanús üzleti vállalkozáshoz.
Fenyegetésére Timár előhúzta a sziget kilencven évre szóló bérleti szerződését
a bécsi és a sztambuli kormány aláírásával. Noémi boldog sikollyal vetette
magát Timár mellére, és mindenki előtt megvallotta szerelmét. Még azután is ott
maradt, hogy Tódor átkozódva elrohant.
És Timár Mihály attól fogva kettős életet élt.
Tavasztól őszig a szigeten, Noémival: Ádám és Éva az ősparadicsomban; ősztől
tavaszig jeges házasságban, üzleti és nagyvilági sikerekben Tímeával. Az
elvetemült Krisztyán Tódort félreállította útjából: rábízta legnagyobb üzleti
vállalkozását, a Brazíliába szállított magyar liszt piacát. Mihály távollétében
Tímea vezette üzleti ügyeit, bámulatos érzékkel. Az évek teltével Noéminak
gyermeke született, akit elvitt a torokgyík. Mihály mélakórba esett, de amikor
a következő tavaszon az öngyilkosság szándékával ment vissza a szigetre, új
jövevényt talált Noémi mellett a bölcsőben. A kis Dódinak valóságos palotát
ácsolt a két keze munkájával, de boldogsága a szigeten sem volt zavartalan:
egyre jobban emésztette, hogy tolvajlással és hazugsággal vívta ki az emberek
megbecsülését, s egyre jobban őrlődött a két nő között. A nyolcadik őszön aztán
meghalt Teréza mama, s Mihálynak a beálló télben egyedül kellett hagynia Noémit
kisgyermekével.
A komáromi házban Athalie Tímea hűtlenségének
hírével fogadta, s bár Mihály másra sem vágyott, mint hogy megszabaduljon
jéghideg feleségétől, most megrendült. Az ördögi nő elbújtatta a Tímea
szobájának falán függő hatalmas Szent György-kép mögött rejtőző fülkében,
melynek titkát rajta kívül senki nem tudta. Kacsuka őrnagy és Tímea
beszélgetése azonban azt bizonyította, hogy az asszony sírig kitart férje
mellett. Timár őrülten rohant ki a jeges éjszakába.
Ebben a feldúlt állapotban bontotta ki azt a
Brazíliából jött levelet, amely a hitszegő Krisztyán Tódor csalásairól számolt
be. Az ügynök összeroppantotta a brazíliai piacot, és bár tizenöt év
gályarabságra ítélték, megszökött a gályáról.
Timár ámokfutásában balatonfüredi házába jutott
el, ahol egy rémalak toppant elébe: a gályaszökevény. És az arany ember hazug
világa összeomlott. A minden titkát ismerő martalóc beöltözött a nagyúr
ruháiba, s előállt a követeléssel: vagy megkapja Noémit és a senki szigetét,
vagy elküldi a zsebében – a Tímea gyöngyös hímzésével díszített tárcában –
lapuló négy levelet, a török kormánynak, a bécsi kormánynak, Tímeának és
Noéminak szóló feljelentéssel. Timár tehetetlen dühében kilökte zsarolóját a
házból, ő maga pedig tébolyultan megindult a Balaton jegén a halált keresni. A
rianásból egy fantomarc nézett rá vissza:
halott üldözőjéé.
Timár Mihály meg sem állt a senki szigetéig,
ahol örökre keblére ölelte Noémit és gyermekét. Egy hosszú éjszakán aztán
meggyónta Noéminak élete titkos bűneit –
és feloldoztatott. Noémi levelet íratott a gyermek Dódival Tímeának, felfedve a
Szent György-kép mögötti rejtekhely veszedelmes titkát.
A tavaszi olvadáskor a balatoni halászok
rátaláltak Levitinczy Timár Mihály oszlásnak indult, de személyes tárgyairól még
felismerhető hullájára, tárcájában négy olvashatatlan levéllel. A nagyúrnak
kijáró pompás temetés után Tímea lassan ocsúdott csak mély gyászából, s merte
bevallani magának Kacsuka őrnagy iránti szerelmét. Az alabástromszoborból érző
nővé vált Tímeát második esküvője előtti éjszakán a bosszút lihegő Athalie
megpróbálta meggyilkolni, de csak mély sebet ejtett rajta. Tímea felismerte
gyilkosát, de hallgatott, s bár minden gyanú Athalie-ra terelődött, nem
sikerült rábizonyítani a vádat, mert a bűnjel: a gyilkos szerszám nem került
elő.
A lábadozó Tímeát mulattató Kacsuka őrnagy az
üdvözlő levelek halmában rátalált Dódi levelére, berontott a rejtekhelyre, és
előhúzta Athalie véres öltönyeit és lelke örvényébe világító naplóját. A
gyilkos nő a halálos ítéletét kimondó tárgyaláson az utolsó tőrdöfést is
megadta vetélytársnőjének: minthogy a rejtekhely titkát senki halandó nem
ismerte Timár Mihályon kívül, a levelet csak ő írhatta. Timár Mihály tehát nem
halt meg.
Athalie-t a király kegyelme folytán élethosszú fogságra
ítélték, melyet vad átkok közt töltött Márianosztrán. Tímea boldogságát örökre
megmérgezte az a mondat, s halála előtt az al-dunai birtokra vitette magát,
nehogy abba a sírboltba temessék, melyben egy idegen porladozik Timár címere
alatt.
A regényíró ábécé-tanuló gyermek korában ott
volt egy komáromi nagyúr temetésén, akiről később azt beszélték, talán nem is
halt meg, csak elbujdosott. S évtizedekkel később elvetődött egy világtól
elzárt al-dunai szigetre, ahol paradicsomi boldogságban, népes család, unokák,
dédunokák körében szép öregasszonyt, délceg öregembert ismert meg. Mikor
faggatni kezdte kilétéről, a bölcs öreg csak annyit felelt: „Az én nevem a
Senki.”
BALASSA ANNA
Forrás:
66 híres magyar regény 66-88. old., Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése