Olyan jó neve van sok ferde magyarnak,
S engem, kemény fiút, látni sem akarnak.
Széllel bélelt rongyok ragyognak a vártán,
S a legpiszkosabb kis nap se ver sugárt rám.
Pedig voltam én is szép asszony kocsisa,
Ültem a hír bakján, visszhang verte vissza
Kiáltott szavamat. Rengeteg zúgtak.
Alig tudtam számát babérkoszorúmnak.
Hervadt koszorúknak avarán tör lábam
Új csapást az élet komor vadonában.
Kis üveg furulyám kapatom új dalra,
Mindegy ha ember nem, csak a madár hallja.
Hajdanában híres Adyval vesződtem,
Szép Apolló-feje ott táncolt előttem,
Elvette a napot, árnyékba borított,
Magam magam ellen vadítva uszított.
Víttunk, verekedtünk: ki legény a gáton?
Ma még ellenségem, holnap már barátom.
Hej, hogy zengett-zúgott a roppant aréna!
Törte magát, látni, vak, süket és béna.
Minden órámnak volt szakasztott virága,
S bár fejem éles kő, kard is egyre vágta:
Kibuggyanó vérem bíbor koronával
Övezte királyi homlokomat átal.
Ez volt a szép idő. Lányok mosolyogtak,
Zengett mély hajrája komoly magyaroknak.
Arcomat népemnek tükörében néztem,
Szakasztott mása volt övének egészen.
Elmúlt az aranykor is. Vaskorszakba romlott
ifjúságom nem ver már semmi bolondot.
Okosan hullong ki barna hajam szála,
Megdőlt reményemet csalódás kaszálja.
Kezdett futásomnak
be más lett a vége,
Mint amit rajzoltam
magamnak az égre.
Levert a föld alá
sötétséges sorom
Vállamon az eget
rogyadozva hordom.
Most kihull a nevem
jó darab időre
Hallgat ezer
versem, nem kavarog tőle
Mámorban az ittas
ifjúság. Nem bánom.
Csak alszik, nem
halt meg az én ifjúságom.
Egyszer a koporsóm
zára csak fölpattan,
Kiszállok síromból
– s árja-szakadatlan
Hömpölyg kelő hírem
zendülve belőle,
Rideg Magyarország
mámorba rogy tőle.
- 1937. február –
×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan,
kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése