Vagyok,mint kozmosz, gömbölyű,
és bársonyos testem körül
zsolozsmáznak, míg hallgatok,
hegyesszakállú, vén papok.
Szememben, mélyzöld víz alatt,
fel-felveti arcát a nap,
itatja tőgyén sárga hold
örökké szomjas szájamat.
Imádj. Simítsa lágy kezed
megborzongó gerincemet,
imádj, s rádfénylik foszforos
tekintetem, és tűzpiros
torkom, mint üst a láng felett,
kezd véghetetlen éneket,
zenévé bontom hangomat,
behúzom sarlós karmomat.
Eltűrlek. Húsod jó meleg.
Eltűröm ellenségedet,
s ha véren, szennyen átoson,
kényes talpaim megmosom.
Vagyok istenség, végtelen,
borostyánszínű éjjelen
fülem figyelve felmered,
őrzöm a földet és eget,
és lusta gőggel hallgatom,
hogy zengi messzi himnuszom
a forduló égbolt felé
hegyesszakállú, sok papom.
×) Mutatvány a szerzőnek 1947. júliusában, a budapesti
Egyetemi Nyomda kiadásában a Magyar Művészeti Tanács támogatásával megjelent
„Bárány” c. verseskönyvéből.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése