„A csengő zörrent. Menj ki ajtót nyitni!” –
ím ezt gondoltam harmadszor ma már,
s úgy lépkedtél ki repdeső hajaddal,
mint kékestollú, borzolt sasmadár.
Most ülök itt. A percek arabeszkje
a végtelenség szőnyegébe köt
és hallgatom: a házak erdejében
s hogy dong a szél a kőfalak között.
Úgy dong a szél, úgy dong az udvaron,
mint százezernyi álmos lódarázs,
úgy donganak az utcák, templomok,
mint hogyha most nem volna semmi más:
csak dünnyögő szél, dongó, nagy harang,
csak hangból font kavargó ködkörök,
csak szélből épült óriási város
a szürke ég, s a szürke föld között.
Óh férfiak, mi balga
férfiak,
kik térképeket vágunk-szabdalunk,
kik hét lakattal zsarnok kulcscsomókkal
akarjuk védni országunk kapunk,
kik bérházaknak első emeletjén
üres szobákban ülünk álmoson,
hát mért nem vesszük észre, hogy a szél
minden határon dongva átoson?
Barátaim, mi kővárosban élünk,
a házaink mind összeomlanak,
romhalmazok közt válik porrá csontunk:
a Szélváros örökre megmarad!
És épül, épül, épül, egyre épül,
már tengerek és fellegek közt se fér,
s a novgorodi vásárcsarnokoktól
és Brindisitől Hammerfestig ér.
És nincs határa, nincs sehol határa,
- mit számít itt a
térképek sora? –
barátaim, hát mért nem látjuk már be,
az ember milyen kergült-ostoba?
Hát nem halljátok, hogy a Föld körül már
úgy döng a szél, mint milljom lódarázs,
s hogy mély szavában forr az emberi
és mesebeli legvalóbb varázs?
Nem én mondom: ez több minden mesénél,
a Nagy Békének suttogása ez;
barátaim, a dongó szél dalában
a végső emberségünk ébredez.
Figyeljetek rá! Elporló szobákból,
ha társatokat csengő hívja ki:
a dongó szélnek égi városából
a nagy suttogást mindig hallani.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése