Imádatomnak szárnyát ha kibontom,
Örök szépség, csak tégedet ölel.
Ragyogsz virágon, porszemen, bolondon,
Egen és földön, távol és közel,
A szőke lányok kéktüzű szemében,
Az andalgó dal érzés-bársonyán.
Mert a szememnek e föld drága Éden,
Titkokkal csillagozott tartomány.
Be jó, hogy ilyen tükre vagyok fajtám
Zömének: minden szép, ha rám nevet.
Kozmikus viharok egybe nyilaltán
Az ellentét hívott ki engemet.
Mert a vihar a Tér Beethovenének
Kolosszális szimfóniája csak,
Lobogva sodrán odavisz az ének,
Hol az öröm a gyászra rákacag.
Nekem még a Bűn is szép, ha tömérdek
Vállán a bukás, gyászát emeli.
Ezer színt játszó gyöngy a rongy önérdek,
S egy nyúlós csiga háza mennybeli
pici pagoda. ormótlan fejével
Mozgó húsdomb a szürke elefánt,
Ha bálványoszlopaival letérdel:
Új dalra ver, mert szelleme se bánt.
A kerékvágás szépségét daloltam,
Poros hazámnak sara is arany;
Mert sárarany a népünk, megbotoltan
Ezer hibába: bűve-bája van.
Mocskos kis kölykök szurtos hada tisztán
Emelkedik, ha ránéz kék szemem,
Üvegvárosok ragyognak a pusztán,
Zug-életünk: világtörténelem.
A megszépítő bűvös csillagába
Írták sorsomat égi angyalok.
A hulló porszem aranyat szitálva
Tündérköd, melyen át szebben ragyog
A ma hídján átvágtat jelen,
Mely álomarcot ír a bús jövőnek,
A kavicsot gyémánttá tördelem,
S a fák, ha ránézek, az égbe nőnek.
A mesemondó Jókai fajából
Pattant ki létem alvó ibolyája.
Lelkem arany húrok zengő szaván szól,
a mindenség visszhangja felel reája.
Megmozdul még a göröngy is, ha nézem,
A színtelen bú színekbe szakad.
Oly pirosan dobog föl szívverésem,
Hogy hajnalt fest az éjszakák alatt.
Jertek hozzám, kiket szaggat az élet,
Igyátok álombontó hűs borom.
Hallgassatok, míg titkokat beszélek,
S képet mutogatok kék fátyolon.
Oly édes álmoknak borul varázsa
Reátok, hogy a térbe folyt teret
Végtelen idők perce koronázza
S álmodó lelketek feled, feled.
- 1937. április –
×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan,
kéziratos verseskötetből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése