Negyvenhét esztendő ködén keresztül merül föl most bágyadó emlékezetemben az a szegény olasz család, melynek körébe a szabadságharc hajótörése dobott, nehány hétre, csak úgy vaktában.
Akkor a felső-olaszországi nagy hadgyakorlatot Villafranca környékén tartották, mert ott még legtöbb tér kínálkozott katonai nagyobb csapatok működésére ez ültetvényekkel és vízcsatornákkal kertté szépült tartományban. Mert akkor Olaszország e tájéka még csak „osztrák tartomány” volt.
A mi salzburgi származású, narancsszín hajtókás és sárga pitykés gyalogezredünket is, az 59-dik számút, mely akkor a baden-i nagyhercegé volt, most pedig a Rainer főhercegé, oda rendelte a parancsszó, s századunkat, melynél volt honvédtisztek hárman valánk nyolc esztendőre közlegényül besorozva, keserves büntetéséül a nagy bűnnek, hogy hazánkat a veszélyben fegyverrel szolgáltuk, magában Villafrancában szállásolták el, kispolgárok szűk lakásaiba.
Még jól emlékezem gazdánkra, signor Filippo-ra, ki igazi talián alak volt. Száraz, hosszú termet, bozontos deres haj, borotvált redős arc és a mesterségtől szurtos kéz. Majd átszúrt mind a kettőnket, a nagyfejű és rövid lábú salzburgi cserepárt és engemet, midőn a szállásmester alkonyatkor belódított hozzája:
- Filippo mester! Itt a porciója. Lással őket jó szívvel.
A gazda rámordult:
- Ugyan van-e lelkök így megnyomorítani ilyen szegény embert, ki úgy szolgálja a várost, amint csak szegény tüdeje bírja. hisz magunk is alig férünk el ebben a szűk zugolyban. Hová tegyem én és miből tápláljam ezt a két németet?
- Táplálnia nem kell, mert ezek a század menage-ába fognak járni. De hely okvetetlenül kell nekik s azért megfizet a község.
Erre a biztosításra enyhült egy kissé a haragja, de azért morgott folyvást akkor is, midőn kimutatta helyünket a szűk lakás melletti kamrában, mely éléstárul szolgálhatott volna, ha van benne eleség. Hoztak bele a városházától csakhamar egy a földre dobott széles szalmazsákot is, melyen a pihenés óráit kellett a német bajtárssal megosztanom. Tizenhét esztendős ifjúnak azonban a kő is jó vánkos, ha nagyon el van fáradva. S én egészen ki voltam merülve a hosszú gyaloglástól, úgy hogy eszembe sem jutott a vacsora. Lehet, hogy boldog éjszakám is volt, mert egy idő óta gyakran álmodtam vissza magamat a kényelmes szülei házba, melyet trombitaszóra és dobpergésre gyermekfővel hagytam el, de egészen más reménységben, mint hogy tizenhét hónap múlva idegen országban osztrák közlegény legyek.
Csak másnap kezdtem körültekinteni az új szálláson, hol nem könnyű volt boldogulnom. Bármint bújtam is már négy álló hónapja a Fornasari grammatikáját, az olasz beszédben nem vittem még a beszélgetésig; de azt, ami ez új helyen legjobban bántott, valahogyan mégis csak el tudtam hárítani magamtól.
- Donna Liberata! – hallottam már virradatkor Filippot, ki az övéinek címezgetéseiben, valamint egyébben is, fennhéjázni szeretett -, adj be a két németnek seprűt! Hadd tisztítsák ki a szobájukat.
Rosszul esett, hogy németnek tartott s fél óra múlva tört nyelven magyaráztam meg neki, hogy csak a másik német, én magyar vagyok, ki tavasz még hadnagyként szolgáltam szabadságharcunk seregében s a német büntetésből sorozott be közlegénynek, mikor a magyar zászló is épp úgy a porba esett, mint elébb az olasz.
Nyilatkozatom korántsem tett olyan hatást, aminőt vártam. Filippo nem borult a nyakamba testvéri csókkal, de legalább nyájasabban nézett rám s odaszólt a feleségének:
- A seprűt nyomd hát a német kezébe!
Lassanként megismerkedtünk. A „donna” korán elvénült, beteges,köhécselő, istenfélő asszony volt, ki reggelenként lelkiismeretesen megfőzte az egy napra való polentát, aztán templomba ment, egész nap csak csetlett-botlott a lakásban és az udvaron, de nem sokat lendített, este pedig füstös, ócska Madonna-képe előtt meggyújtotta a sercegve égő mécsest és imádkozott lelki üdvösségéért. Bevásárolni Filippo járt ki, noha volt a háznál felnőtt lány is, amint apja nevezte: „signora” Angelica, barna szemű, halvány képű nő, ki keveset dolgozott és sokat énekelt, mert – amint csakhamar megtudtam – a templom karba járt, vasárnaponként magánrészeket énekelni, s azokat próbálgatta otthon, közben nézegetve magát a legyektől éppen nem kímélt, hasadt fali tükörben. Volt egy jól felnyúlt siheder fiú is, ki csak ritkán fordult meg otthon,mert asztalos-műhelyben dolgozott, esténkint kocsmázni szeretett, amiért keményszívű apja néha el is husángolta, mikor az asztalosmestertől rossz hírt hallott felőle s a fiú mit sem hozott haza heti keresményéből.
Nagyon szűken élt a család. Sohasem láttam őket egyebet enni, mint polentát, salátát, kemény sajtot és szalámit. Meg fügét, melyet a szomszédságból, egy kibujdosott olasz hazafi elhagyott kertjéből, könnyű volt szerezni, mert annak a kerítését nagyon elpusztított a forradalmi harc zivatara. Esténkint oda ment Filippo mester, magát a kürt fúvásában gyakorolni, mert művészeti óráiban a városi zenekarban működött s mikor vasárnaponként a sétányon fújta rézkürtjét, végig gombolt feszes kabátjában olyan méltósággal állt a közönség előtt, hogy alig lehetett benne ráismerni a tőkénél szurtos ingujjban foltozgató cipészmesterre. S ez a nyilvános működése volt az a buzgó városi szolgálat, melyet különös érdeméül hányt a szállásmester szemére, mikor ez kettőnket őhozzá szállásolt.
A pusztuló úri kertbe néha, kivált vasárnapok délutánján, átsétált Angelica is s ilyenkor mindig legcsinosabb ruháját ölté föl s piros virágot tűzött fekete hajába. A hattyúiból kipusztított tó partján egy padon epedve várt már Ambrogio, az esztergályos legény, a leánynak már harmadfél év óta kitartó híve, ki minden alkalommal újra meg újra fogadta, hogy a „khórus angyalá”-t – amint kedvesét elnevezte – feleségül veszi, mihelyt műhelyet nyithat, mely ígéretében az egész család szentül bízott. Addig a boldog pár édesdeden suttogott és szerelmi dalokat dúdolt a tóparton.
E szegény család szurtos tanyáján is megvolt tehát a költészet: zeneszó, szép reménység és sóvárgó szerelem. S én vidám szemmel néztem, fogékony lévén a költészet minden fajtája iránt, mert hisz lealázott, sivár, keserves helyzetemben, a félbe szakadt iskolai pálya reménytelenségei közepett, távol hazámtól és szüleimtől, magamnak sem volt más vigasztalóm, csak épp egy – költő.
A szalmazsákon heverészve, vagy a fák alatt andalogva, sokszor enyhített bánatom súlyán egy néma s mégis oly sokatmondó jó barát: az a vékony füzet, melynek címlapján fölül ez a nagyon egyszerű szó állt: Versek.
 | |||
| Petőfi Debrecenben 1844-ben - Orlay festménye után |
De e szerény szó mögül, a füzet lapjairól tavaszi napfény éltető melege áradt rám mindig, valahányszor a külső világ télies hidegében megfázott a lelkem.
Ezzel a vékony könyvvel, megjelenése után pár évvel, a mi egykori költészet-tanárunk: Osváth miskolci professzor ismertetett meg, ki valószínűleg nagyon megunhatta már olvasgatni a mi feszes, szenvelgő nyelvű s a mitológia isteneivel és fáival teletűzdelt iskolai verses dolgozatainkat s egy nap felszólalt:
- Magyar versbe magyar lélek kell! Ne utánozzátok tehát az idegen példákból tengő,meddő poéták keresett cifra szavait, hanem a nemzeti szellemű költők lelkét. Majd én olvasok nektek e könyvből, hogy megtudjátok, milyen az igazi magyar vers.
És a vékony dongájú, de erős fogékonyságú emberke elkezdett természetes érzéssel olvasni. Elég volt az első vers: „Kis lak áll a nagy Duna mentében”, hogy az igézet hatalmát érezzük. Fél óta múlva meg voltunk hódítva Petőfinek úgy, hogy azontúl más nem is volt már nekünk költő, csak egyedül ő. Megszereztük a könyvet, s leírtunk mindent, ami azon kívül egyik-másik divatlapban tőle megjelent, egyre csak őt szavalgattuk oly hévvel, hogy emiatt egyik-másik tantárgyunkat meglehetősen el is hanyagoltuk.
Petőfi megjelenése mindjárt feltűnő volt ugyan mindenfelé, de tévedés volna azt hinni, hogy rögtön úgy meghódította az egész magyar olvasó világot, mint pár év múlva Toldi-jával Arany János. A büszke önérzetű lírikus bizonyára saját magára is gondolt, midőn elragadtatással írta az új tüneményhez, ki előtt szerénye meghajolt:
„Más csak levelenként kapja a borostyánt
S neked rögtön egész koszorút kell adni!”
Az egész közönség szemében Petőfi korántsem volt akkor még az a mindenkit elbűvölő lángelme, aminővé nemsokára, holta után vált, midőn a nemzet bírta már költészeti egész kincstárát, s emellett dicsőségét az is tetézte, hogy a szabadságért csatatéren halt meg. Igaz, hogy már az első években sok fiatal lelket fölhevített: az egri kispapok ünnepelték, mielőtt a Versek füzete megjelent volna, a pozsonyi országgyűlés irodalomkedvelő ifjai szeretettel üdvözölték, a késmárki és eperjesi iskolák felnőtt tanulói fáklyás-zenével tisztelték meg, megye is volt egy (Gömör), mely azzal hódolt friss szellemének, hogy táblabírónak választotta meg, Debrecenben pedig, hol még az imént olyan keserves, szűk telet töltött, riadó éljenzéssel fogadták, midőn a színházban megjelent; de úgy az irodalomban, mint a magánkörökben voltak elegen, kik őt csupán csak „a természet tövises vad virágá”-nak nevezték, ahogy egy versében maga írta volt magáról. Ahelyett, hogy gazdagon termelt rózsáinak illatát gyönyörrel élvezték volna, sokan csak töviseitől szisszentek föl.
Nem is volt még akkor általánosan érzett igazság az, hogy mily sok művészet kell ahhoz, hogy valaki annyira természetes, s mily nagy erő, hogy annyira egyszerű tudjon lenni, mint Petőfi. Az olyan remeken gyöngéd dal, minő az „Ez a világ amilyen nagy”, nem bírt elnézést kelteni a költő iránt, ki a korhely ember harsány, jellemző kurjantását:
„Tele palaczk a kezembe,
Tánczolok, mint veszett fene!”
ki merte nyomatni. A szalon ezt „betyárpoézis”-nek nevezte. Mi, nagyobb tanulók is, eleget hallottuk az ízlés érdekében hangzott intést: lelkesedjünk inkább a Vörösmarty magasztos ódáin és a Tompa képekben gazdag költeményein.
De éppen maga Vörösmarty volt az, ki a Versek első füzetét oly meleg elismeréssel ajánlotta kiadásra a Nemzeti kör-ek, e szabadelvű klubnak. S valóban öröm most rá gondolni, hogy a mi nagy költőink, kik annak önérzetével bírhattak, hogy „csak magukhoz hasonlítanak”, a túlszárnyalástól nem tartva, tekintélyük erejével emelték az utánuk következő kezdő nagyokat. Vörösmarty úgy szerette és emelte Petőfit, mintha édesapja lett volna; a magára büszke Petőfi úgy üdvözlé szíve gyönyörűségével Aranyt, mint egy a tenger mélységéből egyszerre kibukkant tűzhányó hegyet és sietett bámuló barátja lenni; évek múlva pedig a szűkszavú Arany az öröm áradó hevével mutatta be a még ismeretlen Madách Imre mély szellemű művét: Az ember tragédiájá-t. Mind a hármuk tiszta lelkétől távolesett minden legkisebb irigység.
Nagyon természetes, ha Petőfi az első években főképpen a nemzet fiatalságát hódította meg. S ezt meg is hódítá teljesen. A nemzeti újjáéledés hajnalfényének egyik legerősebb sugara lévén: számtalan ifjúnak nemcsak gyönyörködtető költője, hanem lelkesítő toborzója is lett. Tőle hallottuk a nagy törekvés küszöbén: „Csapj fel öcsém katonának.” S felcsaptunk.
Aztán engemet ő maga is elkísért a katonaéletbe a Versek képében. Akkor már megjelent az Összes költemények 1847-diki kiadása is, de ez a díszes és vastag könyv igen nagy súly lett volna a honvédtáskában s így csak az első füzetet vihettem magammal, mert az elfért
 |
| Barabás 1845-diki rajza után |
a zubbony zsebében is. Aztán meg ez volt az első könyv, melyből őt megismertem s látása sokáig oly élénken hatott rám, mint szerelmes emberre a boldogító hely megpillantása, hol először találkozott a lánnyal, kibe nagyon beleszeretett.
Sokszor előzúztam én az első füzetet oldalzsebemből, mert noha könyv nélkül is tudtam minden sorát: jólesett látnom. Elő-elővettem a pihenés szüneteiben a miskolci görög-templom tágas udvarán, hol egy vén káplár tanítgatott bennünket a tüzérkedés mesterségére, s olvasgattam, míg csak a vén pattantyús rám nem szólt: „Úrfi! elég volt már az imádkozásból, haladjunk tovább!” Elővettem, mikor elfáradtam a gyorsmenetek után; elő, mikor rossz híreket hallottunk az első vesztett ütközetekről. Vigasztalt sokszor az előőrs unalmai és a tábori tüzek zsivaja közepett. Emlékezem, hogy Erdély felső részében, egy ily tábortűznél mily belső sértődést éreztem, midőn egy kolozsvári lap hírére, hogy Petőfi Csatadal-át lelkesítésül ki fogják osztani a honvédők közt, egy nagy bajuszú huszártiszt kedvetlenül, kicsinylőleg mordult fel: „Nem holmi verssel kell a katonát lelkesíteni, hanem egy kis jó borral!” A füzet versei enyhítették nekem még azt a nyomasztó kényszerűséget is, hogy Erdély nyugati határszélén nekünk is le kellett tenni a fegyvert. Olvasgattam újra meg újra, mikor besoroztak és gyalog hurcoltak el Miskolcról – Bécsen és Salzburgon át – Veronáig. És olvasgattam nem egyszer a signor Filippo szennyes szalmazsákján is.
Egy darabig ő is azt hitte, mint a vén pattantyús, hogy imádságos könyv s azért veszem annyiszor elő. Mikor aztán megtudta, hogy versek, akkor ő is előhozott néhány kis rongyos verses, dalos könyvet s egyszer az egyikből olvasott is egyet, utána meg rezgő hangon el is énekelte a hozzá való dallammal.
Büszkén mondta, hogy amint a karmesteröktől hallá:
- Zene ez a vers ének nélkül is. Hogy mi van benne, azt uraságod nemigen érti. De a fülével hallja, s ha egyszer hallja, éreznie kell, hogy a hangzása valóságos muzsika. Tán még mi sem muzsikálunk szebben a sétányon.
Aztán megkért, hogy majd olvassak föl én is neki valamit a könyvemből, hadd hallja: hogyan hangzik a magyar szó.
Akkor már egy kicsit bizalmasabban voltunk: én őt padrone-nak hívtam é meg fratelli-nak kezdte nevezgetni a hozzám benéző besorozott honvédtiszteket, kik közül kettőt meg is szeretett annyira, amennyire ő szeretni tudott.
Egyik bajtársunk jól fuvolázott s amint ezt signor Filippo megtudta, a szomszédságból kerített egy fuvolát, melyen a magyar ifjú úgy bebizonyította képességét, hogy a padrone hunyorgó szemmel gyönyörködött benne s talán meg is kínálta volna egy pohár borral, ha ehhez egy kos bora és vendégszeretete lett volna. Ennek hiányában azonban csak a kebeléhez szorította, mint művész-testvér-t.
A másik bajtárs színész-viselt ember volt, a jó Albisi László, kivel később együtt kerültünk haza a szolgaságnak narancsfás földjéről, hogy pár év múlva újra együvé kerüljünk a fővárosban: ő a nemzeti színházhoz ügyelőnek, én egy szerkesztőségben nemzet napszámosá-nak.
Csöndes humorú erdélyi jó ember volt ő akkor is, midőn signor Filippoval el-elmókázott, mert megtanult elég jól olaszul, ha nem is vitte annyira, mint a szintén köztünk levő Balogh Sándor, ki most az öreg honvédek gyűlésein szokott irigylendő erőben elnökölgetni.
Signor Filippo azért szerette meg a mi színész-viselt bajtársunkat, mert ez nagyon dicsérgette az ő tarka cégtábláját, melyen egy pár nyalka topán volt sok színnel kifestve, olyan aminőt ő világ életében nem varrt soha, mert az én tudtommal mindig csak ócska sarukat hordtak hozzá kijavításra, s ettől a mesterségtől alkalmasint fel is kopott volna az egész nemzetség álla, ha nem segít rajtok egy kicsit a művészet is: a signor városi rézkürtje és a signora templomi éneke.
Mikor színész-viselt barátunk a tarka cégtáblát is a művészet termékeihez vakmerősködött sorolni: a padrone, ki mindig hajlandó volt egy kis fennhéjázásra és dicsekvésre s csak olyankor kisebbítgeté a maga állapotát, mikor ezt a fukarság leplezésére érdekében állt használnia, nyájas mosollyal mondta:
- Tessék elhinni, nagyon szeretem én az urakat, mert jó emberek, kik úri sorsban nőttek föl s nem tehetnek róla, hogy ez istenverte németek közé jutottak. A mennykő üssön bele minden németbe. Az urak kirínak közülök, mert kedves emberek, kik sokat tudnak s értenek vershez, művészethez. Hej, ha úgy állnék én most is, mint tíz évvel ezelőtt Milanóban, mikor csupamerő gavallér uraknak varrogattam szebbnél szebb topányokat, sokkal díszesebbeket, mint a cégtáblámon látszik, minden vasárnap megvendégelném én az urakat jó sültekkel és borral! Lenne itt víg világ! De mit tehet egy magamforma szegény foltozó varga.
- Signor Filippo – évődött vele komolyan színész-viselt bajtársunk -, helytelenül cselekszik ön, hogy kisebbíti magát. Ön nem foltozó varga, hanem seborvos.
- Én? – bámult rá meglepetve a padrone. – Ezt még eddig nem tudtam.
- De én tudom. Színész voltam s ismerem Shakespeare-t és az ő egyik nagy drámáját: a Julius Ceaser-t. Ebből tudom, hogy önnek egy római őse és mesterségbeli elődje így mutatta be magát: „öreg lábbelik seborvosa vagyok.”
- Nagyon derék! – nevetett signor Filippo, s arcának bőre csupamerő apró ráncokba futott össze, mint mindig, mikor valami nagyon tetszett neki.
- Mondhatom, signor Filippo – biztatta bajtársunk -, hogy a cégtábla pompás topánjai alá bízvást aláírathatná: „cipészmester és öreg lábbelik seborvosa.” Bizony megvolna ebben a harmónia.
Mi is biztattuk s a padrone még az este elment a kis kocsmába, hová a városi trombitások borozni jártak; tanácsot ment kérni tőlük, s azok kaptak rajta, hogy lovalják. És bizony csak az öreg, köhécselő Liberata asszony sopánkodásai gátolják meg, hogy az a bolondos cím a nyalka topánok talpa alá ne kerüljön. Signor Filippo komolyan vette s gyakran mondta:
- Isten bizony, ez a különös cím illett volna a cégtáblára. A fél város hozzám hordta volna az öreg lábbeliket. Dona Liberata azonban attól félt, hogy kinevettek volna. Sebaj! Aki nevet, annak tetszik valami s a jókedvű ember szívesen dolgoztat.
Bizalmaskodásaink folytán egyszer a padrone újra nógatni kezdett, hogy szavaljak neki verset a könyvemből, hadd hallja, hogyan hangzik a magyar szó. Nem titkolta, hogy nincs valami magas véleménnyel nyelvünk hangzása felől. Elmondta, hogy eleget fülel ránk, mikor beszélgetünk, de abban nincs zene. Ha tréfálunk, csupa mekegést, ha vitázunk, csupa károgást hall. Telivér talián volt, ki csak egy nyelvet tart szépnek, a magáét.
Gyerekes kedves támadt egy kicsit meghódítni ezt az idegen, együgyű embert is a Petőfi nyelvi zenéjének. De minden tőlem telhető hanghullámoztatás és érzelmi kifejezés dacára sem boldogultam vele. Csak egyszer, midőn a Hazámban című költeményre került a sor: „Arany kalásztól ékes rónaság”, ismerte el, hogy ebben talán a karmesterök is, ki nagyon érti a dolgát, találna valami lágy zenei hangzást. És én még ennek a semmit sem érő elismerésnek is tudtam örülni akkor!
Természetesen, egészen másnemű öröm volt az, mely a következő vasárnap várt reám, midőn a véletlen más ezredbeli s addig nem ismert bajtársakkal hozott össze a villafrancai út szélén fekvő nagyobb kocsmák egyikében.
Besorozottak iddogáltak ott nagybúsan egy kerek asztalnál. Zöld hajtókás fehér kabát volt rajtok. Szokás szerint: élénken emlegették tavaszi győztes harcaikat, büszkén magasztalták tábornokaikat és pogányul szidták a németet. El voltak keseredve csak úgy, mint mi.
Ily találkozásoknál mindig egyformán hangzottak a kérdések: hol szolgáltunk? Ki volt a tábornokunk? Mikor soroztak be? Milyen ezredbe? Hogy bánnak belünk a tiszteink? Van-e kilátásunk, hogy nyolc esztendő előtt haza szabadulhatunk?
Én az asztal végén ültem le, piros képű, nyájas szemű, szőke ifjú mellé, ki legföllebb két évvel lehetett idősb nálam s amint az asztalfőn ülő, nagy bajuszú bajtárs egymás mellett megpillantott bennünket, felénk szólt:
- Fiaim! nektek még jó. Nyolc esztendő múlva sem lesztek több huszonöt évesnél s reménységgel kezdhetitek az életet újra. De mi lesz mivelünk, kik máris jóval túl vagyunk a harmincon? Deresedő fejjel mibe kezdjen az ember!
Majd vitatkozni kezdtek a nyert és vesztett ütközetek fölött. Ki nyerte meg s ki hibázta el a dolgot. Nem tudtam elképzelni: mire való ez a vita most már, midőn minden elveszett s mindenki meglakolt.
- Nem sétálnánk egyet a fák alatt? – szólítottam fel új ösmerősömet, Bene Palit. – Ott hűvösebb a lég s mi is beszélhetünk valamit, mert itt benn nem lehet.
- Menjünk! – felelte ő nyájasan.
Útközben mindjárt a kérdezősködés ártatlan kereszttüzébe fogtam.
- Erdélyben való vagyok – mondá -, apám papnak szánt s az abrudbányai vérengzésben pusztult el, szegény. Anyámat csakhamar betegség vitte el. Ma már úgyszólván rokonom sincs. Tervem, hogy mihelyt a határszélhez jutunk, Piemontba szököm s fölkeresem török földön a hős Bem apót, ki alatt harcoltam.
- Én is csodálom e nagy hőst, akit Petőfi annyira bálványozott.
Bene Pali rögtön rágyújtott a versre:
- „Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk.”
Én mindjárt a második sornál folytattam:
- „A szabadság régi bajnoka!”
- Hát te is szereted Petőfit? – kérdé.
- Ki ne szeretné? Nincs annál nagyobb költő és én láttam is őt egyszer. Akkor volt ez a boldog napom, mikor ő a jegyeséhez utazott, azt írva e dicső lány emlékkönyvébe:
„Mint a felhők, titkos sejtelemből,
Napkeletre vándoroltam én is.”
- Beszélj róla – kért új barátom -, nagyon érdekel.
- Egyik nagybátyám, ki a fővárosban lakott, hozta őt Belyéből, Tompa Mihálytól Miskolcra, a másik nagybátyámhoz, kinél vendégei előtt én éppen az ő verseiből szavaltam. Előttem áll ma is, aminő akkor volt: halvány arc, égő szem, rajta fehér pitykés, piros kihajtású kék dolmány, fején kerek selyem kalap, minőt csak ő viselt és Egressy Gábor. Bátyáim nagy ifjúsági ünnepet rendeztek tiszteletére a diósgyőri Hámor völgyében. De ő a víz zajongás köréből meg-megszökött s nézte a vadregényes természet képeskönyvét, sétált a zöld tó partján, megállt a vízesésnél s betekintett a kis cseppköves barlangba. Mikor visszatért a mulatozók közé, kik telet pohárral kínálgatták, alig kóstolta meg a bort s azt mondta: „Bordalt, igaz, eleget írtam, de azokhoz én a kedvet nem magából a borból, hanem a jó Csokonai Vitéz Mihály példájából merítettem.” Sokkal szerelmesebb is volt ekkor, semhogy a bor mámorának át tudta volna adni magát. Így láttam őt egyszer s azóta lelkemben lobog a képe. Te többször láthattad, mert ő is Bem apó alatt harcolt.
- Én – felelte – nem láttam soha. Pedig az ojtozi szorosban voltaképp ő mentette meg az életemet. Ekképp többet köszönök neki, mint te. Nekem nem csak gyönyört adott, hanem visszaadta veszendő életemet is. Petőfi nélkül nem beszélnék én most itt teveled, hanem aludnám csöndesen a bércek közt, egy öllel lejjebb a föld színénél.
- Mondd el, hogyan mentett meg?
- Megmutatom majd holnap este, midőn Villafrancában fölkereslek. Engedd meg, hogy meglepjelek.
Bámulkodással néztem rá e rejtélyes szavak után. Milyen különösen beszél! Azt mondja, hogy sohasem látta azt, aki életét a harc mezején megmentette! Aztán holnap Villafrancaban készül nekem megmutatni azt, ami egy évvel azelőtt az ojtozi szorosban történt.
Mint valami lázas félrebeszélés, úgy tűnt föl nekem mindez. De azért versenyezve szavaltuk költőnk hazafias énekeit, mígnem megakadtunk egy igeszón. Különbözően mondtuk s vitattuk, hogy melyikünk mondta az igazit.
- Sohase vitázzunk – jegyzém meg. – Holnap megnézhetjük a Versek-ből. Az én példányom velem van.
- Én is elhoztam a magamét. Drága kincs az nekem s azt hiszem, többet is ér, mint a tied.
- Ugyan már miért érne többet? Hisz abban is csak ugyanaz van.
- Meg még valami. Majd meglátod.
Szinte a neheztelés köde kezdte megszállni kedélyemet, hogy ez a rejtélyeskedő fiú úgy verseng velem a Petőfi-kultuszban; azt mondja: ő többet köszönhet a költőnek, mint én s a Versek füzete is többet ér az övé, mint az enyém.
Kitűztük a másnapi találkozás helyét és idejét. Addig is folyvást Petőfi járt a fejemben, akiről egyikünk sem tudta még, hogy ez a halhatatlan már meghalt. Úgy hallottuk egy Veronán átutazó magyar úrtól, hogy a külföldre nem menekült ki s így a hazában lappanghat valahol s felesége, Juliskája, magát feláldozva, ment újra férjhez, hogy a csendőrség ne kutassa a királyokat átkozó dithirambok költőjét, aki, ha kézre kerülne, rögtön vérpadra jutna. Elhittük ezt, mint elhittek akkor szívesen minden önámító hírt, mely valamivel jobb volt a legrosszabbnál.
Az „öreg lábbelik seborvosa” a rézkürtöt fújta tele tüdővel az elhagyott kert nagy fügefái alatt; a khórus angyala a vasárnapra kitűzött Ave Máriá-t próbálgatta a szobában, Liberata asszony pedig a műhely ajtajában köhécselve várta az alkonyt, imádságos könyvvel kezében, midőn Bene Pali belépett az udvarra.
Eléje siettem s rögtön beültünk a fal melletti szőlőlugasba. Pali kigombolta zöld hajtókás katonakabátját s a Versek példányát rátette a kis kerek faasztalra.
- Az enyém sokkal tisztább – jegyzém meg azonnal. – Nem oly gyűröttek a lapjai.
- Lehet. De fordítsd csak meg.
Megfordítva, láttam, hogy a hátsó lap teteje felé egy kis füstös lyuk sötétlik.
- Mitől van ez?
- Elmondom. Én is, mint te, mindig magammal hordtam e könyvecskét. Amint tudod, a táborban nincs asztalfiók, hová az iratokat rakhatnók. Ezért én az atillám két belső oldalán varrattam jó nagy zsebeket. Egyikbe tettem néhány kedves levelemet s a debreceni Közlöny-nek azt a számát, melyben hadnagynak neveztek ki. A másikba a Versek-et. Így volt az ojtozi szorosban is, midőn sűrű puskaropogás közt előre törtünk. És aztán ez a példány fogta föl az egyenest szívemnek röpülő muszka golyót. Nézd, itt van az óraláncomon maga a golyó is. Annak én csak egy kis ütését éreztem. Hogy a Versek nélkül másként lett volna, azt csak a harc után tudtam meg. A golyó tizenöt lapot bírt átlyukasztani. Így mentette meg az életemet Petőfi. Hát nem tartozom-e neki többel, mint te, s nem ér-e többet az én példányom, mint a tied?
- Elismerem – feleltem azonnal, kezet nyújtva neki. – És most már szívesen is adnám cserébe az én tisztább példányomat a tiedért.
- Csakhogy – mondá -, nekem nem lehet odaadnom a magamét. Paizsom volt a harcban, talizmánom lesz a további életben.
És Bene Pali még abban az órában túltett rajtam más valamiben is. A kürtöléstől kifáradt Filippo épp hazajött s én megszólítám, mondván: hallgassa meg csak az én új barátomat, ki egész lélekkel tud szavalni, az majd érezteti vele, hogy van zene a magyar nyelv hangzásában.
A jó fiú kész volt a próbára s előre elmondta a padronénak, hogy magyar harci éneket fog neki szavalni s aztán igazi tűzzel gyújtott rá:
„Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!”
- Bravo, bravissimo! – kiáltá Filippo s arcbőre ismét apró redőkben futott össze a tetszés mosolyától. – Ez már zenehang, mégpedig katonai zenehang! Ha volna bor a háznál, bizony most innánk egy pohárral. De így is csak lesz valami. Várjanak meg, míg visszatérek.
Az elhagyott kertbe futott vissza s megtérve, a két tenyerén zöld levélre rakott fügéket nyújtott át barátomnak és nekem. Három hét alatt, mióta itt laktam, ez volt az ő vendégszeretetének egyetlenegy kézzelfogható bizonysága. Igaz, hogy ezek a fügék sem az ú fáján termettek, de legalább lelkiismeretesen kiválogatta a javát.
Egy hét múlva aztán vége szakadt a hadgyakorlatnak s az ezredek szerteszét mentek. Bene Palinak Bresciába kellett visszatérnie s négy hónap múlva csak azt a hírt hallottam róla, hogy ő is haza szabadult. Radetzky tábornok kezdet óta nem szerette, hogy a honvédtiszteket cserepár ezredekbe sorozták, mert ez éppen nem vált a fegyelem javára. El is volt aztán rendelve, hogy aki lefizet ötszáz forintot, mehet haza, aki pedig nem bírt fizetni, annak megsúgták, hogy menjen superarbitrirungra, onnan könnyűszerrel szabadulhat. Így történt, hogy a keserves nyolc esztendő, melytől úgy fáztunk, az agg tábornagy jóvoltából másfél évre kurtult, s az sem vált valósággá, amivel kezdetben fenyegettek, hogy besorozott honvédtiszt nem viheti többre a közlegénységnél, mert magam is tudok ötöt, kik a seregnél maradva, tábornokságig vitték.
De mi, akik tavaszra már hazakerültünk, később sem irigyeltük fényesedő sorsukat, örülve itthon különféle polgári pályánk munkáinak s évek múlva a közélet jobbra fordult változásának.
Közben a jó Bene Paliról csak annyit tudtam meg, hogy valami telekkönyv-készítő hivatalba állt be. Az nem volt valódi Bach-hivatal, nem is járt hűségesküvel, oda tódultak hát a szegény volt-honvédtisztek.
Évek múlva, midőn az önkényuralom vas igája már töredezni kezdett, egyszer csak betoppant hozzám a szerkesztőségi irodába Bene Pali, mondván:
- Megyek!
- Hová?
- Bem apóhoz már nem mehetek, mert az rég porlik Aleppóban. Megyek hát Garibaldihoz Olaszországba, ott van még egy darab igazi Magyarország a légióban. Ez itt már nem a Petőfi országa. Itt engem fojtogat a levegő.
- S merre mégy?
- Amerre a legtöbb magyar ifjú: Bukaresten át.
- Pedig látod, itthon is kezd már virradni. Vajon mikor Villafrancaban a két császár megkötötte a békét, jutott-e eszedbe a mi első találkozásunk?
- De hányszor! Szinte úgy tetszett nekem, mintha ott utóbb a mi keserves megaláztatásunkat bosszulta volna meg a nemezis. De még ez nem elég bosszú annyi szenvedésért.
- Viszed-e magaddal a Versek-et?
- Hogyne vinném! Olyan az már énnekem, mint istenfélő vénasszonynak a régi imádságos könyve: nem tart semmitől, míg az vele van. Talizmán, melyet félne elhagyni. Magam is azt hiszem, hogy még a hajótörésből is megmenekülnék, ha ez a könyv a zsebemben volna.
- S még mindig úgy szereted magát a költőt is?
- Még jobban, mert most még jobban ismerem. Nincs és nem is volt soha a világon őnála különb költő!
- Volt, édes Palim! – mondám neki. – De olyan költő, aki huszonhat éves koráig annyi lírai kinccsel gazdagította volna nemzetét, csakugyan nem volt még soha és sehol!
Vidáman töltöttük együtt a búcsúestét s megemlékeztünk még a villafrancai „öreg lábbelik seborvosáról” is. Néha azonban búskomoly hangulat vegyült derült beszélgetésünkbe. Ő nagy reményekkel ment a bizonytalanba az olaszok közé, kik közt mi e4gykor olyan reménytelenül életünk! Könnyezve vettünk egymástól búcsút, erősen hangoztatva a viszontlátás reményét.
És aztán nem láttuk mi egymást soha többé! Év múlt év után s én a hazatérő legionáriusoktól hiába kérdezősködtem felőle: egyik sem látta, nem ismerte s még a nevét sem hallotta.
Egyszer aztán egy távoli rokonától, délvidéki orvostól, hallottam, hogy útja közben lázas betegen került a galatzi kórházba s ott halt meg. Talizmánja nem tudta megmenteni, mint egykor az ojtozi szorosban.
Drága könyvecskéje idegen kézbe került, mely alkalmasint közönyösen dobta a szemét közé, nem sejtve, hogy ez a külsőleg mit sem mutató füzet mennyit ér!
Kár érte, a Petőfi-ereklyék tárában nagyon megbecsülték volna!
De hát mily kiszámíthatatlanul nagyobb kár, hogy maga a Versek költője is éppen így járt. Aki elpusztította a harcmezőn, sejtelmével sem bírt annak, hogy abban a vászonzubbonyos ifjúban a dicsőségnek milyen csillagát oltja ki.
(Forrás: Petőfi-album – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése