Nemcsak téged
szeretlek akitől jutalmul s bűnhődésül kaptam ezt az életet.
Bár tisztán látom, mit köszönhetek neked.
A mindennapos újraébredést,
a reggel szivárványos, mindent elöntő örömét,
madarak harsány kardalát az erdőn,
sugarak záporát, ha jő a nyár, s alkonyatok
zengő harangszavát.
A néma éjet és a sárga holdat, mely felé
virágok illathimnusza lebeg föl. Jó simogatásodat
és aranybarna szemedet, mely ma is
bízó szeretettel nyugszik meg rajtam.
Neked köszönöm egész magamat:
a férfitisztaság felé sóvárgó szívet s a szirtet is megostromló
akaratot, melynek nyugalma nincs, míg másnak
élni kell e földön kínos-nyugtalan.
A csókjaidat köszönöm s érettem elfolyt véredet.
Tudom: egyedül te meg tudsz bocsátani nekem, azért ha
nemcsak téged szeretlek.
Nemcsak a várost szeretem, bár mindig mindenünnen
emlékeim oda ragadnak vissza.
A régi kerthez, az alkonyattal hazacammogó bivalycsordához,
a főutcához, mely poros vadgesztenyefákkal szegett,
a templomhoz, mely karcsú és mégis zömök
tornyával bennem biztosabban és tovább él,
mint töredezett bástyák gyűrűjében ott, ahol van.
Álmaimban ma is még olyan sokszor
botorkálok fel a vén temetőn,
fel egészen a Szarukán Józéfa sírjáig, ki hogy valaha élt,
csak sírkövéről tudtam akkor is.
És feljebb, feljebb, az Őrhegytetőre,
a szőlőnk mellett, a felső mogyorófákhoz.
Ott nyílt meg a csodálatos Marosvölgy szemeimnek először,
ott omlottak belém távolok, titkok,
máshonnan jövő s másüvé,
végtelenbe siető életek.
Onnan hívattam el újabb tetőkre s ott tudtam meg:
én nemcsak ezt a várost szeretem.
És nemcsak a többi városokat és falvakat,
Kolozsvár ódon házait és ifjú szíveit,
Brassót a Cenk süvegére nyomott erdőbokrétával,
Segesvárt, ezt a kastély ablakából
völgybe alátekintő királylányt.
Nemcsak Vásárhelyt s benne a széles korzót,
melyen három legszebb évemet átsétáltam,
Nemcsak Hunyadot a havas alatt, templom köré bútt csibeházaival,
Vincet s a rámosolygó borbereki partot,
nemcsak a városokat és falvakat,
nemcsak a nyájas Marosvölgyet s a Küküllők
kopár-agyagos dombszegélyeit,
fenyődárdákkal őrzött Olthercegnőt,
keservesen sóhajtozó Rikát,
hermelinvállú Szebent, Fogarast,
nemcsak ezt az áldott s vert, nyomorú kicsi földet,
már nemcsak Erdélyt szeretem.
(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 12-14. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése