Családja dalmát eredetű nemesi család, amely horvátországi birtokait Nagy Lajos királytól kapta, s híressé a költő dédapjának, a szigetvári hősnek tetteiért vált. A család a XVII. század elején rekatolizált, udvarhű politikát folytat, s mikor 1626-ban a családfő, György meghal, fiainak gyámja II. Ferdinánd és a magyarországi katolikus egyház feje, Pázmány Péter lesz. A Zrínyi-árvákat, Miklóst és Pétert Grazban, Bécsben és Nagyszombatban nevelik, szigorú katolikus szellemben, de mint a család rangja követeli: a legmagasabb szinten.Miklós tizenhat esztendős korában itáliai utat tesz, valószínűleg Velencében veti meg későbbi híres könyvtára alapjait; majd 1637-ben átveszi birtokai igazgatását. Ettől fogva szakadatlanul részt esz a török elleni harcokban – birtokainak fekvése is erre kényszeríti -, de részt kell vennie a harmincéves háborúban is I. Rákóczi György ellen. Ekkor kezd világossá válni előtte, hogy a testvérháború idegen érdekeknek kedvez, hazájának az összefogás, a török elleni hadviselés állna érdekében.
1646-ban tábornoki rangot nyer, majd egy év múlva horvát bűn lesz, s ennek révén mind katonai, mind államigazgatási áttekintése megnő. Tapasztalatai rendre azt igazolják, hogy az udvar nem buzgólkodik a török hatalmának megtörésén, az ország újraegyesítésén, de ha egyszer mégis erre kényszerülne, a nemzeti királyság helyett a német befolyás érvényesítésére törekednék. Az erős nemzeti királyság érdekében igyekszik megszerezni a nádori megbízatást, majd amikor ehhez nem nyeri el az udvar jóváhagyását, az erdélyi fejedelmet támogatja, és saját várat (Új-Zerinvár) építtet. 1663-ban a török birodalom nyugati hadjáratba fog, célja Bécs elfoglalása. Érsekújvárt be is veszi, mire a megszeppent bécsi udvar Zrínyi Miklós horvát bánt a magyarországi hadak fővezérévé nevezi ki. 1664 elején a Dunántúl déli részeit felszabadítja, a téli hadjárat sikerét azonban már csak alacsonyabb beosztásban ünnepelheti: az udvar sürgősen leváltja, és az elért sikereket nem tudják az idegen tábornokok kamatoztatni. Sőt Zrínyi birtokait is feldúlja a Montecuccoli tábornok közönye folytán erőre kapó török. A hadjárat végén, 1664 őszén olyan silány békét köt Vasváron a bécsi udvar, hogy az addig még Habsburg-hű magyar főurak is szervezkedni kezdenek. Valószínű, hogy az ellenzéki mozgolódás középpontjában már korábban is Zrínyi Miklós állt, nyilván most is ő és hívei – Wesselényi Ferenc, Frangepán – állhattak, ám 1664. november 18-án egy Csáktornya környéki vadászaton a bán halálos balesetet szenved. Már kortársai is úgy vélték, hogy a baleset nem volt véletlen műve. A cui prodest elve alapján vélték, hogy a bécsi udvarnak erősen érdekében állhatott Zrínyi Miklós elveszejtése.
Az államférfi és hadvezér életművének máig hatalmas részét jelenti írói termése. Valószínű, hogy már 1640 körül verselni kezdet, elsősorban klasszikus és kortárs – főként olasz – mintákat követve. Epigrammákat, rövidebb elbeszélő költeményeket írt. 1645-46 telén azonban hosszabb mű alkotására vállalkozott: dédapjának, a szigetvári Zrínyi Mikósnak hősi halálát örökítette meg hőskölteményben A SZIGETI VESZEDELEM címen. Az eposz tizenöt énekben, rímes tizenkettesekben mondja el a hős előd helytállásának történetét, méghozzá úgy, hogy az esemény messze meghaladja a családi történet, sőt a magyar história kereteit is. A kereszténység történelmének fontos eseményévé válik: a végveszéllyel fenyegető pogány török támadása megtörik a maroknyi védőhelytállásán, a szultán is meghal, Isten a szigetiek halálát áldozatként fogadja el, s megkegyelmez a veszendőnek tartott magyarságnak. Rövidebb verseit és eposzát 1651-ben Bécsben adatta ki közös kötetben ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA címen. E kötet különösebb hatást kortársaira nem tett, csak százötven évvel később fedezik fel – Ráday Gedeon, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc -, hogy még később Vörösmarty szívesen hivatkozott olvasmánya legyen, Arany pedig tanulmányban is méltassa.
A török 1566. augusztus 5-től szeptember 8-ig tartó szigetvári ostroma – mint Istvánffy Miklós történeti munkájából is, de korabeli históriás énekekből is tudható volt – a védők hősiessége révén nagyszabású török hódító háborút akasztott meg. A költő tehát ebben politikai elképzelésének példaképét láttathatja. De az már alkotó képzeletének nagyságát mutatja, hogy az eseményt az egész kereszténység jelentős eseményévé avatja, s hogy a korabeli barokk minták – Tasso és Marino művei – fölé nőve, az epizódokat is a vezérfonálhoz tudta szőni: a szerelmi mozzanatok sem válnak betétekké, a hőskölteménytől elütő idillekké, hanem ahhoz tökéletesen ízesülnek. Ugyanígy: az iskolázott, a klasszikus tanulmányokból merítő nyelvet természetes könnyedséggel szövi át népnyelvi fordulatokkal, szólásokkal, képekkel.
Később ilyen terjedelmű és igényű költői munkára nem vállalkozott, de prózai művei (BÁTORI KIS TRACTA, 16464 után; VITÉZ HADNAGY, 1650-53 között; MÁTYÁS KIRÁLY ÉLETÉRŐL VALÓ ELMÉLKEDÉSEK, 1656-57 telén; AZ TÖRÖK ÁFIUM ELLEN VALÓ ORVOSSÁG, 1660-61) azt bizonyítják, hogy mint politikus is kitűnő szerkesztő és stiliszta volt.
A SZIGETI VESZEDELEM
A prepozícióban (tárgymegjelölés) tudtunkra adja a szerző, hogy Viola kegyetlenségéről verselt eddig, de most már „Mársnak hangasabb versével / Fegyvert s vitézt éneklek”, azt, aki Szolimán haragját kivívta. Verséhez segítségül hívja múzsáját (invikáció), aki nem „zöld laurusból” visel koszorút, hanem csillagokból: az ő múzsája tehát – a pogány eredetű istenségek helyett – a keresztény Szűzanya.
A cselekmény az elbeszélendők jelentősége szerint a mennyben veszi kezdetét: Isten letekint a földre, s úgy találja, hogy nagyon megromlottak a magyarok. Istentelenség, széthúzás, irigység él közöttük. Büntetésből megparancsolja Mihály arkangyalnak, hogy egy haragos fúriát bocsásson reájuk. Mihály, bár szabódva, de engedelmeskedik: Alektó fúriát elküldi Szolimán szultánhoz, de engedelmeskedik: Alektó fúriát elküldi Szolimán szultánhoz, hogy a magyarok ellen tüzelje a pogány törökök császárát. Az okos Alektó a szultán apjának, Szelimnek alakjában jelenik meg, s meggyőzi a hódításokra vágyó szultánt, hogy sehol olyan könnyen nem érhet el eredményt, mint az erkölcseikben megromlott magyarok között. A budai basától, Arszlántól is ilyen információkat kap Szolimán, tehát a birodalom minden tájáról összehívatja seregeit. Gyülekezik a had, rendre bemutatja a jelesebb vitézeket és vezíreket a költő (enumeráció – seregszemle): itt a tatár Delimán, aki a szultán leányába, Kumillába szerelmes, ám azt már Rusztán béghez adták nőül; ott Demirhám, a szerecsen lovasok vezetője, és barátja, Hamvíván, s még sokan, akiket majd egy-egy villanásra láthatunk. Fényes öltözetek, fegyverek és híres paripák mutatják a példátlan készülődést.
Arszlán bég hallva mindezeket, nem férhet Budában: szeretné kitüntetni magát még a fősereg érkezte előtt. Megtámadja hát Palotát, ám ott Turi György kiüt a várból, s alapos pusztítást visz végbe a budai törökök között. Amikor hírét veszi ennek Arszlán, persze el akarja tiporni Turit, mivel azonban a dühöngő bég folyton mámoros – bortól és áfiumtól -, nem tud eredményt elérni.
Közben megindulnak Nápolyból a szultáni hadak: most láthatjuk a különféle hadigépek és szállítóeszközök, igavonó barmok – köztük tevék és elefántok – vonulását is, mígnem az előhadak élén Petráf eléri Gyulát. Ostrom alá eszi, a védők megadják magukat, s a kapitány, Kerecseni László, bízva a török ígéretében, megpróbál elvonulni. Csakhogy a törökök nem tartják be az ígéretüket, s rabságra vetik Kerecseniéket. Szigetvárban Zrínyi Miklós kapitány imádkozik: ha a török erre venné útját, hadd haljon a kereszténység oltalmára hősi halált. A feszület háromszor Zrínyi felé hajlik, s a kapitány szózatot hall: megadatik majd neki a mártírhalál.
Szolimán Fehérváron (Nándorfehérvár) azon tűnődik, hogy Egerre menjen-e hadával, s akkor keljenek-e át a Dunán, vagy Szigetnek. Az előbbit választja, s a palotai kaland után visszarendelt Arszlán helyett Mehmetet küldi a Dunántúlra. Mehmet Siklós közelében a szabad ég alatt ver tábort, hiába inti a helyi viszonyokat jobban ismerő Szkander, hogy a gyaurok rajtaüthetnek. A hitetlenkedő Mehmet keservesen tanulja meg, hogy érdemes lett volna a tanácsot megfogadni: Szigetvárból a tábor közelébe lopózik Zrínyi a vitézeivel. Százat – csaléteknek – Mehmet táborához küld, mire a harcra kélsz törökök űzni kezdik őket; ekkor az addig rejtőző derékhad hátba támadja Mehmet megzavarodott harcosait. A kibontakozó harc a későbbieknek főpróbája: a legvitézebb szigeti harcosokat – Cserei Pált, Farkasicsot – és magát Zrínyit látjuk küzdeni akkora sikerrel, hogy a török sereg java elesik, más része megfut, Rahmat vég pedig megadja magát.
A győztesek elégedetten térnek meg Szigetvárba: halottaiknak végtisztesség jár, istentiszteleti hálaadás az élőknek, ünnepi lakoma, a harci események megbeszélése, a sarccal dicsekvés; végül a béget kicserélik Radován vajdára, Zrínyi emberére. Amikor minderről Szolimán értesül, menten megváltoztatja tervét: Eger helyett Sziget ellen fordul. Hadjáratának sikere érdekében ezer juhot levágat, és jóslás végett a nyúzott állati tetemeket kirakatja a mezőre. Elébb gyülekeznek a különféle dögmadarak, de hamarost megjelenik egy hatalmas sas, elkergeti a lakmározni vágyó madarakat, majd leszáll, de nem eszik, csak járkál a leölt juhok között. Ezt a jövőt ismerő Kedildes dervis rossz előjelnek tekinti: nem fogják tudni Szigetvárt bevenni, bár úgy fogja őket hajtani a szultán, mint a sas a többi madarat, és bizony ő maga sem fog bejutni Szigetbe, amint a nagy sas sem evett a prédából. Ez a magyarázat nem fordítja meg Szolimán szándékát, noha a jóslat még egy kellemetlen előjellel párosul: éjjel elszabadul egy ló, szétrúg néhány sátrat, és ebben a megrettent török harcosok Zrínyi támadását vélvén fölfedezni, egymásnak esnek, és óriási fejvesztettség, mészárlás tör ki a táborban, melyest csak nagy sokára tudnak a vezérek lecsillapítani. Az eredmény háromezer halott.
Zrínyi tisztában van vele, hogy a török nem bátorságával, fegyelmével, hanem túlerejével számít a győzelemre. Emlékezteti katonáit, hányszor sikerült fegyelemmel, csellel, rendíthetetlen hittel a túlerő fölébe kerekedni. A korábbi sikerekkel biztatja most is övéit, s azzal, hogy „mindenfelől ránk néz az nagy köröszténység”, bennük van bizodalma. „Harcolnunk peniglen nem akármi okért / Kell, hanem szerelmes körösztény hazánkért / Urunkért, feleségünkért s gyermekeinkért, / Magunk tisztességéért és életünkért.” A várbeliek rendre hűséget esküsznek Zrínyinek, felsorakoznak, s a szigetvári seregszemlének lehetünk tanúi: Farkasics Péter, Juranics Lőrinc, Radivoj, Deli Vid s mások sorban esküt tesznek. Ezután Zrínyi jelentést ír a királynak, s fiával, a szabódó gyermek Györggyel együtt elküldi a várból.
Halul béget és a dühös természetű Demirhámot követségbe meneszti a szultán: adják át a várat. Halul, aki nagyon érti a szófűzést, ügyesen azt is elmondja, hogy bizony a német császár kedvéért kár lenne a hősi halált választani. „Bizol-e németben, te okos horvát bán, / Hogy hamar segítséget küld neked talán? / Német, mely tégedet az föld alatt kiván / Lenni, segítséget hoz kárával talán?” Zrínyi kereken visszautasítja az ajánlatot, mert törökkel nem alkuszik, a császár kegye se fontos, a hitükért halnak örömest.
A vár alá sereglő törökök előőrseit a várból kiütő vitézek az Almás-patakba szorítják, csata bontakozik ki. Deli Vid megöli Hamvívánt. A fiatal szíriai vezér miatt sorra jönnek a szerecsen végek bosszút állni, Kamber, a hű szolga végzi a legvéresebben, őt hűségéért magasztalják még a magyar táborban is.
Demirhám, amikor hírül veszi az Almás-patak melletti vérengzést, követeli, hogy mielőbb vonuljon a vár alá maga a fősereg, és takarítsák el ezt a „szarkafészket”. Ő különösen feni kardját Deli Vidre. A várat körülfogó támadókba nagy kedvvel lövöldöznek a szigeti pattantyúsok, csak Farkasics kesereg, hogy sebesüléséből nem gyógyul, s ágyban kell meghalnia. Őt tisztességgel társai eltemetik, majd ismét kicsapnak a várból. Most is csudás hősiességgel és sikerrel küzdenek a várbeliek, csakhogy már a nevesebb török vitézek és céltudatosan keresik a maguk emberét: Demirhám Deli Videt, Zrínyit meg Delimán szemeli ki magának. Esteledvén Demirhám felajánlja Deli Vidnek, hogy menlevelet szerez a szultántól, s a seregek szeme láttára megvívhatnak egymással. Deli Vid elfogadja a kihívást.
A hajnal mint szép harci mén léptet el a tegnapi csatamező felett, és hatalmas pusztítást lát. Ezen kesereg a szultán is, és tanácskozást hív egybe, de ő maga, a megszégyenítéstől félve, egy oldalsátorban hallgatja vezérei javaslatait. Van, aki azt javasolja, hogy vegyék tűz alá a várat; Rusztán vérontás helyett inkább a körülárkolást javallja, s a várakozást: a kiéheztetett, -szomjaztatott védők majd megadják magukat. Ezt Delimán szégyenletesnek tartja, s kigúnyolja Rusztánt, a szultáni vőt a harcoshoz méltatlan viselkedésért. Demirhám – bár még nincs rajta a szólás joga – szintén Delimán pártjára áll. Összeszólalkozás lesz belőle, mire Petráf meginti őket, hogy ilyen méltatlanul ne viseljék magukat a hadban, és várakozzanak inkább a sáncokban. Csakhogy Demirhám megkeresi a szultánt, és harcot javasol. Szilimán az egység megőrzése kedvéért kombinálva fogadja meg a tanácsot: tüzérségi előkészítés után rohanják meg a várat.
A kilencedik ének elején a költő kis kitérőt tesz. Időközben meg kellett szakítani a verses históriát, mert magának is hadba kellett mennie: a kanizsai török üszköt vetett várára, s azt kellett megtorolnia.
Zrínyi Deli Viddel tanácskozik, hogyan lehetne a magyar királynak üzenetet vinni és segítséget hozni. Radivoj és Juranics, a ét ügyes ifjú harcos jelentkezik, hogy átvágják magukat az ostromgyűrűn, és elviszik az üzenetet. Éjjel kiszöknek a várból, s a sötétben némán gyilkolva a törökök soraiban, már elérik az erdőt, amikor Juranicsot elkapják a janicsárok. Radivoj visszafordul társáért, s mindkettőjüket lekaszabolják.
Eközben Deli Vid álmot lát: megálmodja, hogy a kélt fiatal harcost megölték. Jelenti álmát Zrínyinek, akivel együtt a várfalról látják, hogy a török táborban nagy a riadalom, felfedezték Radivoj és Juranics pusztításait, és most hatalmas a gyász és kavarodás a törökök soraiban.
A török tüzérség nem működött hiába: a város és néhány bástya már leomlott, a vár árkát is megcsapolták, kezdődik az ostrom. A leomlott bástyákon megjelenik a sok török kopja, de bejutni még nem sikerül a falak mögé. Azaz: csak azok jutnak be, akiket a védők csellel bebocsátanak, hogy aztán a hirtelen becsapott kapuk mögött – elvágva a visszavonulás útját – végezzenek velük. Delimán, aki a gyermek török dalnok haláláért akar bosszút állni, vakon követi Badankovicsot, s így nem veszi észre, hogy a kapun belülre verekedte magát. Vágja a védőket, közben megfeledkezik róla, hogy társait maga után engedje. Mire észbe kap, már nem tehet egyebet, mint hátát mutatja az ellennek, és kapun kívülre iszkol. E megfutását nagyon szégyenli, kivált, hogy arra gondol: ezért Rusztán gúnyolni fogja. Az első találkozásnál ez meg is történik, mire a hiúságában sértett Delimán kardot ránt, és levágja Rusztánt. Ez nagy zavart kelt a török vezérkarban: Delimán igen fontos fezér, de Rusztán meg a szultán veje. Bármi legyen Szolimán döntése, árt a seregnek. Demirhám békítgetve viszi meg a hírt a török császárnak, aki tekintélyén esett sérelemként fogja föl a történteket, de szerencsére Halul bég elsimítja a dolgot: Delimánt gyorsan elküldi a táborból; ha nem lesz szem előtt, a szultán megenyhülhet iránta.
Demirhám hitlevelet kér a szultántól, s párviadalra hívja ki Deli Videt. A két vitéz a vár és a tábor közötti mezsgyén vívni kezd, de amikor a török nézők úgy látják, hogy Demirhámnak hamarost buknia kell, félredobják az adott szót: százával támadnak Deli Vidre. Ezt Zrínyi sem nézheti tétlenül: kiront vitézeivel a várból, s szilaj haddelhadd veszi kezdetét. Deli Vid csak úgy menekülhet, hogy a rárontó törököt lelöki a híres Karabul nevű lóról, és egy török föveget csapva saját fejére, a törökök közt elvágtat.
A bujdosó Delimán Fejérvár felé tart, amikor a játékos Cupido szíven lövi nyilával, s elaltatott szerelme újra eltámad Kumilla iránt. Ugyanakkor Kumilla szerelme is föllobban. Dajkáját faggatja a Rusztán halálával már özveggyé lett szultánlány, mitévő legyen. A válasz egyértelmű, mikor Fejérváron találkoznak a szerelmesek: egymás keblére omlanak.
A török táborban lázadáshoz közeli elégedetlenség tör ki: Zrínyi megint sok főembert levágott, míg Deli Vid védelmére kelt; mások a vén szultán tehetetlenségét emlegetik, aki őket, a harcosokat mészároltatja, mert tehetetlenségében másra nem képes, mint tekintélyét őrizni; Demirhám azt keserüli, hogy ilyen csúful szószegő lett Deli Vid szemében, ráadásul azt sem tudja, hol lehet nemes ellenfele. Átlátván saját súlyos helyzetét is, Szolimán úgy dönt, hogy Delimánt visszahívatja a táborba. Az invitáció nagy dilemma elé állítja a harcost: vágyik a harcmezőre is, de szerelmétől sem tud megválni. Kumilla végül úgy dönt, hogy elkíséri szerelmesét. Egy tisztáson pihenőt tartanak, Kumilla forrásvizet merít Delimán szomakjával (kígyóbőr pohár), nem sejtve, hogy abban sárkányméreg van még abból az időből, amikor Delimán egy sárkánnyal viaskodott. Kumilla ezt a mérget a forrásvízzel megissza s meghal. Delimán mondhatatlan fájdalmában eldobálja fegyvereit, és napokig gyászol őrjöngve az erdőben.
Deli Vid álruhában időzik a török táborban, nem tudja, hogyan lehetne feltűnés nélkül visszajutni a várba. Felesége, Borbála kétségbeesve várja. Végül kieszeli, hogy töröknek öltözve férje után megy. Ezt annál könnyebben teheti, mivel ő maga török leány volt, Haiszénnek hívták, s szerelmes ura miatt tért keresztény hitre. Törökül kérdezget, tájékozódik, míg összeakad egy szerecsennel, aki eldicsekszik vele, hogy egy sátorban éppen most pillantotta meg az alvó Deli Videt, s megy jelenteni, hogy jutalom üsse a markát. Borbála kiáltozni kezd, állítván, hogy tolvajt fogott. Ezt Deli Vid meghallja, kisiet, de már akkor egy kádi is a helyszínre ér, s épp az igazat kívánja kideríteni. Deli Vid nem tehet egyebet, mint csodás lova hátára kapja feleségét, és beverekedi magát és asszonyát a várba.
Szolimán újabb haditanácsot hív össze: az elkeseredett vezírek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, már Szolimán füle hallatára gyalázzák a hadvezetést, s igen közel állnak a tábor teljes bomlásához, amikor jelentik, hogy kedvező fordulat állt be: az ostromlók elfogtak egy várból felröppentett galambot. A madárnál levél lapult, Zrínyi küldte Kanizsára azzal, hogy mondják meg a bécsi császárnak, már csak ötszázan vannak a várban, de azok sem egészségesek: sebesült a többség, csak két napig tarthatják magukat. Készen állnak a halálra, s bizonyára meg is halnak, ha nem érkezik felmentő sereg. Ujjong a török tábor, s újult erővel dobálják a gránátokat, lövetik az omló falakat.
A tizennegyedik ének elején ismét személyes kitérőt tesz a költő: Zrínyi nemzetsége, mint a nemes sólyomé is, fiairól megismerszik. Most Zrínyi Péter rettenté meg Bosznia és Hercegovinában a törököt. De kívüle is vannak még jeles magyarok! Vitéz Wesselényi és Bottyáni „maga virtusábul tesz elegendő jót”.
Eközben a török birodalom egyiptusi részéből Alderán, akinek hatalma volt az alvilág erőin, megkereste a szultánt, és felajánlotta neki tudományát: feltámasztja a setét erőket, és megrontja a szultán ellenségeit. Evégből tizenkét keresztény ifjút egy erdei tisztásra hurcol, torkukat elmetszi, s vérükből varázsolva életre hívja a Furiákat, Harpiákat, Briareusokat, Styx és Léthe urait meg Belbuzelt, Plútót és Sterapont. A különféle mitológiákból ismerős gonosz szellemek készséggel állnak az egyiptusi varázsló rendelkezésére, Hazret Alit is előhozzák a föld gyomrából, de minden hiába, mert „Szigetben nem laknak olyan körösztények / Kiknek árthassanak Alkorán-levelek; / Sem a pokolbéli és koporsós lelkek, / Nagyobb Mahomentnél istene ezeknek.” – Astragora szorultságában eloldja láncaikról a nagy szeleket – Boreast, Oriont, Eurust -, ezek felélénkítik a várat emésztő tüzeket, közben a setét lelkek is ott surrognak a védők körül. De Zrínyi megnyugtatja népét: ez a sok megpróbáltatás csak helytállásuk nagyságát öregbíti. A hős szigetiek rettenthetetlenül rohannak a támadókra.
Az utolsó csatán Demirhám is keresi Deli Videt. Egymásra találnak, s kimennek egy tisztásra, hogy döntő csatájukat tanúk nélkül a becsületért megvívják. Hatalmas tusa a két bajnok utolsó erőpróbája: halálos sebeket ejtenek egymáson, s elébb Demirhám adja ki lelkét, majd közel hozzá, néhány pillanattal később Deli Vid.
Zrínyi bán is érzi végóráját közeledni: magához szólítja maradék harcosait, emlékezteti őket arra, hogy Isten kiengesztelése végett vállalták a harcot. „Nem haragszik már ránk, mert itt büntetését / Megvette büneinkért, s igaz törvényét / Bételjesitette: most hüvség érdemét / Az nagy mennyben késziti s oda visz minket.” „Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk / Egész ez világnak evvel példát hagyjunk...”
Sziget ura szép fegyvereket választ, karjára aranyperecet csatol, dolmánya zsebébe 100 aranyat tesz, hogy majdani gyilkosát így jutalmazza, a többi kincsét máglyába rakatja s megégetteti: semmi ne legyen a pogány török martaléka.
A mennyei seregek előtt trónusán ülve Jehova isten elmondja, hogy érte szenvedtek, harcoltak s halnak meg most a szigetvári védők. Gábrielt küldi angyalai élén, hogy azokat a setét lelkeket, akik ellene támadtak, s hű szolgáin akarnak bosszút állni, kergessék el. „Nézd osztán hu vannak szigeti vitézek? / Ha testi köntösbül levetkőzik lölkek, / Az ti kezeteken előmbe jöjjenek / Itt rendelt helyekben örökké legyenek!” Gábriel elűzi Alderán alvilági figuráit, Zrínyi és maradék katonái pedig kirontanak a várból. Delimán egyenest a bánnak tart, de erejét az angyali seregek megtörik, Zrínyi levágja. De a szigetvári hős nem éri be ennyivel: Szolimán felé küzdi magát. A rettegő szultán érzi, hogy a legjobb elmenekülni, de Zrínyi beéri s kettéhasítja; a gonosz pogány átkozódva leheli ki lelkét.
Zrínyit már nem fogja török fegyver, senki sem tud közelébe kerülni. Távoli janicsárlövedék találja el. Halála pillanatában angyali sereg veszi körül, lelkét Gábriel arkangyal, a többiekét közrendű angyalok viszik az égbe.
Az ének utolsó soraiban vitézek istenét szólítja a költő, emlékeztetve, hogy hitét véráldozatával hitelesítette a szigeti hős: „Ő vitéz véréért vedd kedvedben fiát.”
A Berekesztés (peroráció) A SZIGETI VESZEDELEM záradéka: „Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat” – hírleli a szerző írott alkotásáról, s ezt megtoldja a szintoly büszkeségre okot adó hadvezéri érdemeivel: „De híremet nemcsak keresem pennámmal / Hanem rettenetes baj-vivó szablyámmal; / Míg élek, harcolok az ottomán haddal, / Vigan burittatom hazám hamujával.”
BERKES ERZSÉBET
(Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 299-309. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése