TÖZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS
Határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Nefelejccsel szegett Tőzparton hevertem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
Réti sast felszállni a legmagasabb fára,
Alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket fürdeni a tóra,
Erdőnyiladékon fenséges aganccsal
Szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
Szélerdőn sompolygó vörössárga rókát,
Fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
Jajgatni felhők közt vonuló vadlibát,
Csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
Az égbe fúródó pacsirta trilláját,
Illatozó rétek kabócazenéjét,
Rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
Csokorba virágot, világszépet ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
Gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
Napsugár fényétől, alkony bíborától,
Bodor bárányfelhők opálos fátylától.
Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
És az a szomjas, álmodozó gyermekifjú kapta,
Akit elkísértek alkonyatszálltáig,
Esthajnali csillag égregyúlásáig,
Harangkondulásig.
(A kép forrása: Bölöni János felvétele - http://www.novenyzetiterkep.hu/fototar/belso/liget1.shtml?AA_SL_Session=82dfa93949bbda4525994c908110829b&x=36928)
(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 12-13. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)
Határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Nefelejccsel szegett Tőzparton hevertem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
Réti sast felszállni a legmagasabb fára,
Alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket fürdeni a tóra,
Erdőnyiladékon fenséges aganccsal
Szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
Szélerdőn sompolygó vörössárga rókát,
Fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
Jajgatni felhők közt vonuló vadlibát,
Csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
Az égbe fúródó pacsirta trilláját,
Illatozó rétek kabócazenéjét,
Rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
Csokorba virágot, világszépet ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
Gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
Napsugár fényétől, alkony bíborától,
Bodor bárányfelhők opálos fátylától.
Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
És az a szomjas, álmodozó gyermekifjú kapta,
Akit elkísértek alkonyatszálltáig,
Esthajnali csillag égregyúlásáig,
Harangkondulásig.
(A kép forrása: Bölöni János felvétele - http://www.novenyzetiterkep.hu/fototar/belso/liget1.shtml?AA_SL_Session=82dfa93949bbda4525994c908110829b&x=36928)
(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 12-13. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése