2015. júl. 10.

Zelk Zoltán: Ha nem tudnálak…





I.
Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyű volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,
teérted szűköl minden rettegésem –
így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztosítsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet –
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem Veled.

II.

Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe, s ím, most számkivetve,
csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak,
Téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba – s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép melled, gyönge térded
s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!
Mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így lettél, ím, hazám.

(Vorozsba, 1942. június)

Fényszóró 1. évf. 22. sz. (1945. december 18.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése