I.
Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyű volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.
De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,
teérted szűköl minden rettegésem –
így szenvedek már, ilyen gazdagon.
Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztosítsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye
minden kínomat, szenvedésemet –
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem Veled.
II.
Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe, s ím, most számkivetve,
csak zokoghatnék mostoha kezén.
Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak,
Téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba – s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.
Szerelmem így lett
honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép
melled, gyönge térded
s neved: Irén,
mintha azt mondanám:
Erdély! Dunántúl!
Lankák! Halmok! Bércek!
Mind, mind
kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így
lettél, ím, hazám.
(Vorozsba, 1942.
június)
Fényszóró 1. évf. 22. sz. (1945. december 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése