Alighanem
megint elkéstem. Mióta készülök már írni az őszről és íme itt az első hó. Halogattam, mint a beteg barát meglátogatását
és közben meghalt. Költősors ez. Mondják, hogy jövőbe is lát néha a költő.
Emlékezni bizonyosan senki sem tud nála jobban. De jelene nincs!
Hogy
is lehetne jelen a költőnek, mikor saját érzésit is csak akkor veszi tudomásul,
mikor „élményekké” lettek? Mire rájuk eszmélt, mire körültapogatta, mire szóvá
tette? Hiszen eszmélni csak arra lehet, ami már megtörtént, ami már nincsen.
Még az ütés csiholta fájdalom is csak reakció. Akármilyen gyorsan követi is – egyidejű
tudatosság lehetetlen. Saját életünket csak múltával észleljük. Jelenünk csak a
nyelvtanban van. Eszméletlen álmunkban csókol csak meg az élet, mint az Árgirus
királyfit kedvese, aki elhagyta őt mielőtt felébredt. Életünknek mi csak
utóízét érezzük. Valóság?... Emlékezünk és rekonstruálunk.
**
Már
régóta akartam valamit mondani az őszről, de nem várta meg. Mert a hervadásnak
is van hervadása és őszülése az ősznek is. Minden évszaknak megvannak a maga
belső évszakjai, de legkivált az ősznek. Nyár é tél hirtelen rikítással törnek
ránk, kürttel, dobbal. Tavasz és ősz halkan lopva lopódzók: „beszöknek”, mint
Ady Párizsába. A tavaz kezdetét meglesni a legnehezebb, legizgatóbb portyázások
közé tartozik. Az ősszel pedig gyakran úgy vagyunk, hogy megérezzük jelenlétét,
még mielőtt megláttuk volna. Csak valami elsuhanó borzongás, elfogódás, mintha
egy láthatatlan idegen lépett volna hangtalanul szobánkba. Azután éjszaka
kerülgeti a házat, mint a tolvaj. A nap még erősen tartja arany frontját a
nyárnak. De éjszakai oldalunk fedetlenül nyitva van. Nyitva az éjszaka, mint
hajónkon a lék. Ott ömlik be az ősz. Némán, lassan, hűvösen szivárog és nő az
ár. Mi virrasztók olyankor tudjuk már, hogy nincs menekvés.
**
De
az ősz is virulással kezdődik, az ő tavasz-évadján. Az egyhangú zöld
lombozatban kivirulnak az első sárga,
barna, rozsdavörös színek, mint mezőn a tarka virágok. Aztán jön a dús színek
bőségében pompázó erdő. Ez az ősz nyara. Aztán, hogy hullani kezd sűrűn a lomb,
már hervad a hervadás is és a szép halál is meghal.
Költők
mindig is gyakrabban énekelték meg a tavaszt meg az őszt, mint a többi
évszakot. Mert ezek eseményesebbek. Van első és utolsó felvonásuk. A költők
sokat készen kapnak és azt szeretik.
De
van itt még valami, ami a színházra emlékeztet. A fák halála ugyanis az ő
legegyénibb, legsajátosabb megnyilatkozásuk. Amíg frissek és ifjak, addig
egyformán zöldek. A nyári erdő nagy tömegében nehéz volt őket, messziről nézve,
egymástól megkülönböztetni. Tömeg volt. Személytelen nép. Ám halódva felszínlenek
megkülönböztető egyéni színeik. Mindegyik a maga jelleme szerint hervad.
Családi színeik dacos lobogóit tűzik ki halálra ostromolt sudár tornyaikra.
A
haldokló erdő tarka hullafrontjain felismerhető minden növevényének egyéni
élete. Hasonlatos ez valóban a nagy
tragédiák hőseinek nagy halálórájához, mely mindig legegyénibb
életmegnyilvánulásuk: önmagára lelt lelkük megszólalása útjuk végén, mely haza
vezetett. Az őszi erdő sugárzó pompájában ragyognak Othello, Lear, Machbeth
búcsúszavai és Shakespeare-i színpompájú az őszi erdő halotti dísze.
**
Egészen
más arculatja van a halálnak, ha a felbomló organizmus oldaláról nézzük. Mi
szűnik meg? Csak a központi hatalom diktatúrája. A sejtek és elemek most
kezdenek csak igazán élni. A halál zsilipeket nyit az erjedő-gerjedő vegyi
folyamatok előtt. Hogy mi ezt bomlásnak vagy rothadásnak nevezzük, szempont
dolga. Egyoldalú, centralisztikus imperialista előítélet. A halál a
felszabadult nedvek és mikrobák forradalma: egy élet helyett, milliárd élt. Az
őszi erdő színpompája is azonképpen.
Nem
is nagyon szomorú, ha élet hal meg. De egyszer a hervadás is fonnyadni kezd és
meghal a halál is. Az szomorú, mikor a síremlékek is bedőlnek és felszántják a
temetőt. Sárba keveredik az esővizes lomb a seprő alatt. Akkor fordulj el és
lássad a gallyakon az új rügyek csíráit.
Fényszóró 1. évf. 21. sz. (1945. december 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése