A költő 1930-ban írt
verse, annak
idején nem jelenhetett
meg.
A csőcselék e csúf korában,
Mikor az ember önmagában
Csak számnak kezd számítani,
S hogy mégis érőt érni bírjon,
Eget ver (bélyeges papíron)
Az ősvadászó hallali,
Múzsám, jövel ma, vallani.
Mert minket sem a gólya költött:
Vagy egy-két-harminc emberöltőt
Megértünk mink is, legalább.
Jöjj, fessük meg közös erővel
(Szemétdombról az égre nő fel)
A pókhálós családi fát,
Oly tarka, mint a délibáb!
A gyökere egy vén csavargó:
Az ágostai hétmagyartól
Magzott nevetlen ivadék.
Sátor alól sátorra járva
Tengette kobozán az árva
Vitézek-csúfja éltét,
Nótázva népe végzetét.
Nem fényesebb az asszonyság sem.
Nem kényesek az ősanyák sem:
Egy kis cseléd az ükanyám.
Nótázó ajka friss fuvalmát
- Ahogy őrlette kicsi malmát
Úr kenyerének úr-tanyán –
Püspökök lesték hajdanán.
Bizony a vér e szín turáni:
Kerülközött egy-egy Gvadányi,
Pázmány neméből németek,
Egy Zrínyi is, ki hősi horvát
Rögön emelte daca tornyát,
Volt rác is, tót is, egy sereg,
Mint ama Petrovics-gyerek.
Volt közte hős, volt áruló is,
Akadt egy-két cigány zsidó is,
Börtönt is ült nem egy üköm.
Nyugtalan nép! ki tehet róla!
Enyéim, s Isten a tudója:
E sokgöcsörtű dús tövön
Bútt napvilágra csepp gyököm.
S ha tudakolnád nagyapámat,
Ki megnyitotta szóra számat,
S ha kérdeznéd apámuram:
Amaz Mihály, a nagy Merengő,
A sasok útját túlkerengő,
S az apám János, - színarany,
A pecsétgyűrűm tőle van.
Ím a családom, ím a vérem,
Szavam elállja a szemérem,
Hogy így kiadtam mindenem,
De mindent rajtuk át öleltem,
Lelkükből lelkezett a lelkem,
És Istenük az Istenem.
Más örömet nem ismerem.
Fényszóró 1. évf. 20. sz. (1945. december 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése