Herczeg Ferencnek egy gyönyörű mély pszichológiával megírt dolgozatát olvasva Szendrey Júliáról az Uj Idők egyik utóbbi számában, lelkemben önkéntelenül fölelevenült Szendrey Júliával való megismerkedésem emléke. Ez egyszerű kis reminiszcencia habár nem is bír irodalmi értékkel, de mégis azt hiszem, hogy lélektani szempontból egy halvány fénysugárt vethet ez Szendrey Júlia benső érzelemvilágára. S mintegy támogatni látszik azok véleményét, kik úgy itélik meg őt: hogy habár meg is vált a Petőfi névtől, de azért lelkében nagy kegyelettel és büszkeséggel őrizte meg haláláig Petőfi magasztos emlékét.
Ismeretségem Szendrey Júliával a mult század ötvenes éveinek a végén, vagy a hatvanas évek elején történt Kolozsvárt mikor még sógora Gyulai Pál ott tanároskodott a reformátusok főiskolájában. Júlia épp Mari nővérének a látogatására érkezett Kolozsvárra.
Családunkat benső baráti viszony fűzte Gyulaiékhoz s ez ismeretség révén történt, hogy ott időzése alatt egy nap minket is meglátogatott.
Én – ki ekkor felgimnáziumi tanuló voltam – Júliát még sohasem láttam. Arról sem volt tudomásom, hogy a városunkba érkezett. Mikor anyám a szalonjába kéretve, a kölcsönös bemutatásnál röviden e szavakkal így nevezte meg őt: - Horváthné, Petőfiről! – még akkor sem volt ideám arról, hogy ama sötétes ruháju, középtermetű nő, ki előttem áll, egykor a Petőfi eszménye és neje volt.
Anyám ebédre marasztotta őt s engem azért hivatott, hogy vendégünknek bemutassam a kertünket, míg elkészül a házidolgaival s az ebédhez átöltözhetik.
Júliát azonnal a kertbe kísértem, hol nagy élvezettel gyönyörködött a virágokban s avatott szakértelemmel nevezte meg a dísz- és kerti növények különböző fajtáit. Közben aztán rátért a színészetre. Megdicsérte a kolozsvári színtársulatot s majd szenvedélyes elragadtatással beszélt a pesti Nemzeti Színház hírnevesebb tagjairól.
Én – ki szintén rajongtam a színművészetért – csak ekkor kezdtem élesebben megfigyelni a mellettem sétáló nőt s tekintve lelkes elragadtatását, mellyel a színészi pályáról beszélt, az a gyanú kezdett megfogamzani a lelkemben: hogy hátha ő is színésznő! Nem tartottam ezt annál is inkább lehetetlennek, mert a pesti művészvilág tagjai – ha Kolozsvárt vendégszerepeltek – rendesen fölkeresték a szüleim házát. De igazolni látszott e föltevésemet az ő különös – s még akkor szokatlan – hajviselete is, mely egész lényének oly bohém-típusféle jelleget adott. Hátra eresztett nyírott körhajat viselt s fejével, valamint karjaival is folyton élénken gesztikulált, ha beszélt. Hangjából pedig szónoki erő csendült ki – bizonyos patetikus érzelgőséggel vegyülve –, ha nagy elragadtatásának adott kifejezést. Jól emlékszem, hogy különösen Egressytől és Jókainé Laborfalvy Rózáról szólt a pesti színészek közül ily lelkesült hangon. Arcbőre sárgás, inkább vedlett volt. De arcán észre lehetett venni az erős szenvedélyek nyomait. S úgy arcának, mint egész lényének valami különös bájt és melegséget adott a szemeiből sugárzó ragyogó fény. Ily kifejezésteljes szemeket – föl-föllobbanó mély villanásaival – később csak Dusenál láttam.
Sétaközben egyszer aztán betértünk egy folyondárokkal befutott lugasba, melynek közepén kis kerek asztal állt s mellette pad és kerti karosszékek. E lugasnak legszebb éke volt egy karcsú, magas rózsafa, melyen sötétkék rózsák nyíltak s mely épp szemközt állt a bejáróval. Vendégünk figyelmét fölhívtam e ritka külföldi rózsafajra. Egy szép kinyílt rózsát át is nyújtottam neki. Ő mellére tűzte s ragyogó tekintetét reám emelve, mosolyogva kérdé:
- Ugye, ön is nagyon szereti a virágokat és a természetet… Én imádom!
Azt feleltem, hogy én is nagyon szeretem.
- Akkor bizonyára a költészetet is szereti? – folytatta nevetve. – Próbált már verseket írni?
Kissé zavartan feleltem:
- Próbáltam, de nem nagy sikerrel.
Aztán elmondtam hogy habár rossz poéta is vagyok, de azért nagy lelkesedéssel olvasom a költők műveit. S különösen szavalni szeretek nagyon. Még azzal is eldicsekedtem, hogy szavalatommal többször nyertem díjat a gimnázium önképzőkörében.
- És kitől szeret leginkább szavalni? – kérdé élénk kíváncsisággal.
- Arany Jánostól! – feleltem.
- Úgy hát Arany a kedvenc költője?! – mondta reám bámulva, feltűnő hidegséggel.
- Vörösmartyt is nagyon szeretem – feleltem egy gimnázista fontoskodásával.
- Hát még kit szeret? – kérdezte feltűnő türelmetlenséggel. S aztán be sem várva a további válaszaimat, ideges izgatottsággal ugrott föl helyéből.
- Hogyan, fiatal barátom, hát ön nem ismeri Petőfit?! – szólt éles, szemrehányó hangon. S pár lépést előre téve, kezeit indulatosan csapta össze.
- Szent Isten!… Egy Petőfit… egy Petőfit nem ismerni! – kiáltott föl egész testében megremegve.
El nem tudtam képzelni, hogy miért e nő oly izgatott? Hiszen ismertem Petőfi költészetét is és rajongó lelkesedéssel viseltettem iránta. El is akartam – védekezésül – ezt neki mondani. De nem engedett szóhoz jutnom, hanem felém fordulva folytatta még mindig erős fölindulással.
- Így hát ön, fiatalember, nem ismeri Petőfinek azokat a költeményeit sem, melyeket hozzám írt?! Pedig ezek a világköltészet gyöngyei!
Oly éles hangsúlyozással ejtette ki e szavakat, hogy még most is, annyi év lefolyása után élénken csengenek azok a fülemben.
Zavarom még nagyobb lett.
- Hogyan, Petőfi nagyságodhoz is írt, költeményeket? – dadogtam kábult bámulattal.
Úgy látszik, hogy most már ő teljes tudatára jött annak, hogy nekem sejtelmem sincs arról, hogy kivel beszélgetek. Hirtelen hozzám lépett, visszanyerve a nyugalmát s anyai gyöngédséggel és szeretettel megsimogatva a hajamat, lassú, elhaló hangon mondta:
- Én Szendrey Júlia vagyok!
Ekkor tudtam meg: hogy ki Horvátné!
Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése