Vörösmarty minden munkái

(Rendezte és jegyzetekkel kísérte Gyulai Pál. XII. köt. Pest, 1864. Kiadja Ráth Mór.)

Ez újabban szétküldött kötet Vörösmarty vegyes prózai dolgozatainak folytatását és végét foglalja magában s egyszersmind ifjúkori költői kísérleteit. Prózai dolgozatok: Játékszini krónika (1837-1842); Élet és politika (1838-1848), köztük Széchenyi, Kelet népének terjedelmes bírálata, mely Vörösmarty Minden Munkái első kiadásában hiányzik. Ifjúkor kísérletei közt először lát napvilágot egy hexameterben és jambusban írt költői beszély, négy énekben, „A hűség diadalma” cím alatt, s nehány más kisebb költemény. Az e kötethez csatolt másfél ívnyi jegyzetekből íme egy pár: „Vörösmarty volt az első színbíráló – mond Gyulai a játékszíni krónikákat magyarázólag – ki, ha nem is kimerítőleg, de rendszeresen és nyomósan szólott mind a színművekről, mind az előadásokról. Előtte csak Kölcsey írt egyetlen egy kitűnő színbírálatot Körner Zrínyijéről, s Bajza egy pár, a dramaturgiába vágó cikket a Kritikai Lapokba, a Rajzolatok és Honművész színbírálatai ellen. Tulajdonképp Vörösmarty a magyar színkritika atyja; Toldy is írt ugyanekkor színbírálatokat az Athenaeumba, de csak ritkán, Bajza pedig később lőn az Athenaeum rendes színkritikusa, leginkább 1841-ben, midőn Vörösmarty ritkábban írt és lassanként egészen visszavonult. Vörösmarty színbírálatait előbb saját neve, később V betű alatt írta, írt egy párt álnévvel s a szerkesztőség nevében is. Első ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett a drámai költészet és színpad iránt. Amint maga írja, 1824-ben, Zádorhoz intézett önéletirati jegyzeteiben: Teslér biztatása és Kisfaludy Károly darabjainak előadatása kedveltették meg vele a színjátékokat. Még harmadévi philosophus korában, 1821-22-ben, írta „Salamon” című színművét. E hajlam a drámai költészet és színpad iránt végnapjaig kísérte, s nem volt azt képes kioltani azon aránylag csekély siker sem, melyben drámái a színpadon részesültek. Utolsó nagyobb munkálja is Shakespeare „Lear királyá”-nak fordítása volt. Mélyen érezte a színpad fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti szempontból. Egész lelkéből küzdött a drámaíró koszorújáért, melyet úgy látszik, többre becsült annál, melyet mint lírikus és epikus már kivívott. Mint költő, kritikus és akadémiai tag élénk munkásságot fejtett ki a már emelkedni kezdő magyar színpad ügyében. Egyik legmunkásabb tagja volt az akadémiai, 1833-ban kinevezett színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv tekintetében való kijavítás bízatott, s melynek 1835-ben az is kötelességévé tétetett, hogy az akadémia költségén gondoskodjék minél több eredeti és fordított jó színművek beszerzéséről. Többször tagja volt az akadémia drámabíráló választmányának, valamint a nemzeti színházénak is egész 1850-ig. Senki sem üdvözölte a pesti magyar színház megnyíltát oly lelkesedve, int ő „Árpád ébredésé”-vel. Mint színkritikus az Athenaeumban lépett fel először, 1837-ben  a megnyílt színház első előadásáról írva. Bajza a részvényes társulat által színházigazgatónak választatván, nem írhatott bírálatokat. Alkalmasint azért kellett Vörösmartynak elvállalni e rovatot, ki örömest foglalkozott ugyan dramaturgiával, de a kritikával járó kedvetlenségek között távolról se érezte magát oly jól, mint Bajza, ki úgy szólva kereste a zajt és harcot. Vörösmarty szorgalmas látogatója volt a színháznak; az akadémia (6-ik számú) páholyában foglalt helyet. Játék után mint nőtelen ember rendesen valamelyik kis vendéglőben vacsorált egy pár író barátjával. E vacsoráló kis társaság lassanként megnövekedett. A Pesten lakó fiatal írók, kik az Athenaeumban próbáltak szerencsét, örömest vacsoráltak ott, ahol Vörösmarty. Majd nehány főszínész, Egressy, Lendvay, Megyeri, Szentpétery, előadás után szintén odasiettek, hol kritikusok elnökölt. 1838 telétől fogva a Sebestyén-téren levő Csiga vendéglő volt tanyája ez írói és művészi körnek. Vörösmarty rendesen kevés szavú ember volt, de itt, a vidám kis társaságban, hamar beszédes lőn. A politikáról legörömestebb szeretett beszélni, kivált későbbi éveiben, de itt majd mindig az előadott színmű s a színészek játéka képezte a társalgás főtárgyát; sokat mondott meg és fejtett ki itt a színészeknek, mit bírálataiban elhallgatott vagy csak érintett. A dramaturgiai és irodalmi vitákat egy-egy adoma váltotta fel Megyeritől, ki művészileg tudott adomákat elbeszélni. Vörösmarty is mondott néha adomát magyaros humorral, s mint Gál József beszélte nekem, előadása oly nemű volt, minőt a „Kecskebőr” című humoros beszélyében olvashatni. Egressy olykor szavalt, s Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmartynak is volt egy pár kedvenc népdala, melyet, ha éppen valami rendkívüli jó kedve volt, eldalolt. Egressy három ily kedves népdalára emlékszik: „Micsoda falu ez, be fakó”; „Mikor még nőtelen voltam”; „Irigylik a bajuszomat”. E kis társaságból nőtt ki később a Nemzeti Kör. Egressy, Vörösmartyról kérésemre összeírt jegyzeteiben így adja elő az alakulás folyamát.

„Kis társaságunk, melynek középpontja Vörösmarty volt, a Csigában már annyira megszaporodott, hogy tágasb helyről kelle gondoskodnunk. Azért, Vörösmarty indítványára kibéreltük a Csigának első emeletét. Akkor kellő számra növekedett társulatunkat szabályok szerint szerveztük. „Kör”-nek neveztük s fennállását három-négy forintos tagdíjak által biztosítottuk. E Csiga-beli körnek alapító tagjai, ha jól emlékszem, ezek voltak: Vörösmarty, Bajza, Pulszky, Henszlmann, Gaal, Tóth Lőrinc, Érdy, Erdélyi, Garay, Bartay, Stuller, Vahott Sándor és Imre, Szíjj Sámuel, Zofcsák, Ecsedi, Megyeri, Szentpétery, Lendvay, László, Egressy Gábor. Ezen Körből nőtt ki később a hatalmas Nemzeti Kör. Azonban a régibb kis társaság korántsem oszlott szét a nagyobb Körben, hanem folyvást szorosan összetartott. Tagjai Pesten és vidéken, nehány vendégszerető háznál, azután is találkoztak; a többek közt Fáy András nevenapján és fóti szüretjein, özvegy Fáy Ferencné, Bártfay, Bugát, Bajza házi körében, gróf Ráday Gedeonnál Ikladon és Pécelen, gróf Ráday Lászlónál Gyömrőn, a Zugligetben; az igazi és mesterséges (galamb) vadászatokon.”

E galambvadászatok egyikéről Gaál József egy érdekes tréfát beszélt el nekem, melyet nem fölösleges ide jegyeznem. Vörösmarty nagyon szeretett vadászgatni. A kis kör némely tagja vadász volt s Vörösmartynak hű kísérője vadászatain, kivált Megyeri. Azonban a mesterséges galambvadászatokban az egész társaság részt szokott venni. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték a Rákosra, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, melyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kontját s az egész társaság egy néma csoportozatban kísérje arc- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, kit felültettek egy improvizált trónra. Egressy szavalása alatt előlépett Kont s a harminckét nemes arc- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál: „de a tömegnek ajkain kél lázadó moraj”, zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak s keretni kezdék Szigligeti őfelségét. E tréfa nagyon tetszett Vörösmartynak, ki mint a közönség és kritika képviselője vett részt e bohózatban.

Mindebből láthatni, hogy Vörösmarty, a viszonyokhoz képest elég szigorú színkritikussága mellett is, barátságos lábon állott a jelesb színészekkel és drámaírókkal. Mindig megírta, vagy megmondotta nekik, mi lelkén feküdt, s a kis kör tagjai, kik igen jól ismerték feddhetlen jellemét, s rendkívüli tisztelettel és szeretettel viseltettek hozzá, nem vették rossz néven neki még azt se, mit talán igazságtalan ítéletnek hittek. Sokkal több baja volt a „Regélő”, Rajzolatok” és „Hirnök” című lapokkal, melyek színbírálatainak mintegy ellenzékét képezték. Azonban nemigen bocsátkozott velök hosszasb polémiába, megelégedett nehány felvilágosító, cáfoló vagy visszatorló megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba bele szőtt. Sokkal több baja volt, nemcsak neki, hanem társainak is, a lap cenzorával s a színházi igazgató választmány elnökével, Földvári Gáborral. Bajza 1838. júniusában lemondván a színház igazgatásáról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta föl, 1839 elején kevés ideig gr. Ráday igazgatott, kire azonban nemsoká Nyári Pál következett. Az Athenaeum meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint a választmánnyal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az opera kedvéért, s az első énekesnő, Schodelné, mindenhatósága a színházi fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Az Athenaeum többször megtámadta ez irányt, bár általában elég mérséklettel. A lap cenzora, a maga fejétől-e, vagy a színházi igazgató választmány sugalmazásai folytán, nem tudhatni, kezdé kihúzogatni az ily cikkeket. Ez volt aztán oka, hogy nemcsak Vörösmarty letette a színbírálói tollat, hanem maga a lap sem közlött többé színbírálatot 1839. ápril 28-tól 1841. jún. 1-ig. „Az idők úgy fordultak” – mond a szerkesztőség nyilatkozata (Athenaeum 1839. 1. félév 34. sz.) – hogy krónikánk nem használhat, s így bírálatait bizonytalan időre felfüggesztjük, sorát jegyezve fel csupán az előadott daraboknak. Ezen puszta címsorral a színi előadásoknak legalább fonalát akarjuk fenntartani. A színházat azonban tovább is szemmel tartva, tán még jő ideje, midőn a közbe történtekre is visszatekinthetünk s félbeszakadt bírálatainkat némileg kiegészítve ismét folytathatjuk. Addig is csak azt kívánjuk t. olvasóinknak tudtokra adni, hogy ezen változást nem hanyagság, nem buzgóságunk, nem szorgalmunk vagy akaratunk csökkenése, hanem az idő mostohasága okozta.”

Ide járult még egy sajtópör is, melyet az igazgató választmány elnöke, Földváry Gábor, kezdett az Athenaeum szerkesztői ellen. Talán az első magyar sajtópör, s azért érdekes volna az egésznek némi részletesb rajzát adnom. Azonban csak egy pár főbb adat nyomába juthattam Érdy (Luczenbacher) szívességéből, ki éppen az Ahenaeum ügyvéde volt, de már csak nagyjában emlékszik a perre s csak egyik replikája vázlatát találta meg iratai közt. Pest-megye levéltárában megvan ugyan az egész per, azonban se kikutatására, se elolvasására nem volt időm, mert csak e jegyzetek írása alatt nyertem felőle tudomást, s így egy pár hétig vissza kellett volna tartanom e kötetet, mit a kiadó sürgetései miatt lehetlen vala tennem. Legyen hát elég csak egy pár fővonással rajzolnom e pert. Az 1839-ki Athenaeum első félévi 7-dik számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából, nem tudhatni, „Változások a pesti magyar színháznál” cím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról s azt Nyári Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori változásainak káros voltát, s jelenti, hogy a főbb színészek közül némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, kiket igen bajos lesz pótolni. elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy a tények akkor még nem voltak valók, bár később megvalósultak, az Athenaeum csak szállongó híreket közölt. Azonban, minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a választmánynak be kell vala érnie a hírek cáfolatával, mit az Athenaeum szívesen kiadott volna. Ahelyett az igazgató-választmány elnöke, Földváry Gábor, Pest-megye első alispánja, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis, rágalmazó cikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők közül egyik sem akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította magát a kérdéses cikkért, s ezt nemcsak a vallató paranccsal hozzájok küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjokban is, hol röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körüli zavaros fogalmakat tisztázni igyekeztek. (Nyilvánosság, névtelenség, feleletteher. Athenaeum 1839. I. félév 14. sz.) A megyei törvényszék mind a hármukat, mint a vallató parancsnok nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva fel az érdemleges rágalmi pert. Az Athenaeum szerkesztőinek Érdy volt ügyvéde, ki igen kemény és gúnyos replikákban ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másodalispán Simoncsics János, tagja levén a színházi részvényes társaságnak, érdeklett fél s így nem lehet bíró. Mindhiába, az Athenaeum szerkesztői, mint vallani nem akarók, 32 frt bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a per deponáltatott, s felperesnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani. E perre s a cenzúrai önkényre céloz Vörösmarty némi leplezett általánosságban, midőn 1841 elején újra felveszi bírálói tollát s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. ez időponttól fogva ismét számos bírálatot ír, bár nem annyit, mint az előtt; nagyrészt Bajza pótolja helyét; 1841-ben egészen visszavonul s csak a színházi drámajutalomról ír egyetlen cikket, mikor aztán a színbírálat terhe, egész az Athenaeum megszűntéig, Bajza vállára nehezül.”

A másik jegyzet, melyet még közölni akarunk olvasóinkkal, Vörösmarty „Atyám sírjához” című ifjúkori költeményére vonatkozik. „A szerető fiú – úgymond – 1816-ban meghalt atyját siratja. Leginkább helyén lesz ide iktatnom Vörösmartynak Zádor kérésére 1824-ben összeírt autobiográfiai jegyzeteit, melyek gyermek és ifjúkorára, valamint költői kísérleteire némi világot vetnek. „Születésem történt nemes Fehérvár-megye Nyék nevű helységében, 1800. dec. 1-ső napján. Atyám, Vörösmarty Mihály, méltóságos gróf Nádasdynak nyéki jószágában uradalmi tiszt volt tizenöt esztendeig, azután Velencén árendása lett. Csekély tehetsége szerint elég gondosan nevelt s taníttatott Fehérvárott négy esztendeig, az ötödikben már tanítgatásból éltem s élek még mostan is. Öt esztendőt Fehérvárott töltöttem, hatodikban Pestre hozott atyám, hol őt azon esztendőben el is vesztettem. Nevezetesb változás az életem folytában, hogy 1818-ban Perczel Sándor úr házához jutottam. Itt három fiait tanítván, végeztem el a philosophiát három esztendő alatt, azután, hogy lement Börsönybe, tolnavármegyei jószágába lakni, lementem én is, és fiait a második, harmadik és negyedik iskolai tudományokra tanítottam, s magam is tanultam az első évi törvényt. Ez volt a legvesződségesebb és szomorúbb esztendőm. Még egy esztendőt töltöttem hasonló foglalatosságban, de kevesebb bajjal. Ezen két esztendő alatt elvégezvén a törvényt, törvénygyakorlásra mentem Csehfalvy Ferenc tolnavármegyei alispánhoz, ugyancsak Perczel Sándor úr ajánlásából. Lakásom Görbön volt. Onnan ismét Pestre jöttem Perczel Sándor úr fiával, s itt a királyi táblánál Szent-Márton óta hites jegyző vagyok. – Ez lenne röviden külső rende életemnek. Írói kezdetemre nézve azt kell megjegyeznem, hogy még kis deák koromban igen megkedveltem a római mértékű versek hangjait, s a puszta hang után már akkor kezdettem deák verseket irkálni. A negyedik Grammatikában rímes két sorú verseket írtam egy barátom ellen; rhetor koromban pedig, minekutána Édes Gergely Keserveit olvasnám, Udvardi nevű barátommal kezdettem római mértékre magyar verseket írni. Nem tudtam még ekkor, hogy egyebek is vannak, egyedül Édes Gergelyt forgattam, s igen megörültem, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdült római rend szerint. A hatodik iskolában már jobb könyveket olvastam Baróti Aeneisét, Rajnis Eclogáit s Virág Horatiusi leveleit s némely ódáit, ami kiváltképpen megtetszett tisztasága s könnyűsége miatt. Olvastam nagy örömmel Révayt is. Ekkor minden gyakorlásom abban állott, hogy magyar elégiákat írtam s némely epigrammákat. Még ez többnyire száraz verselés volt. Későbben ismerkedtem meg Egyed és Teslér pap urakkal Bonyhádon. Ezek közölték velem az Erdélyi Muzeumot, Kazinczy munkáit és egyebeket. Lassanként érezni kezdettem a költés belső erejét s arra törekedtem munkáimmal. Most készültek némely ódáim s apróbb színjátékaim, de egy sem elvégezve. Teslér biztatása és Kisfaludy Károly darabjainak előadatása megkedveltették velem a színjátékokat. Harmadévi philisophus koromban kezdettem el Salamon nevű színjátékomat, melyet Börsönyben, azon bajos esztendőben végeztem el. Azután írtam a Hűség diadalmát a Villi-rege szerint hexameterben és jambusokban. Görbői lakásomban írtam fél esztendő alatt Zsigmond nevű színjátékomat ötös jambusokban. Ugyanott kezdettem el Zalán futását hexameterben, melyet nem egészen esztendő alatt el is végeztem. Írtam ezenkívül két vígjátékot, Ypsilon háboru és Elbusult deák nevek alatt. A Tudományos Gyűjteményben megjelent két levelem, egy Virághoz, a másik a Perczel ifjakhoz Görbőről, elég hibásan nyomtatva, és a redactortól emberül kicifrázva. Ezeken kívül az Aurorában két ének. Most Kontot (később Bujdosók) készítem a játékszínre, ötös jambusokban.”

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 1. sz. Pest, 1864. július 3.