I.
Gyenge a nád, lehajlik a földre,
Siró szavam hallik messze földre,
Még akkor is sírok keservesen,
Mikor ágyamban fekszem csendesen.
Ősszel szokott a fecske elmenni,
De tavasszal vissza szokott jönni;
Most kezdtem én egy barnát szeretni,
jaj de sokat kell érte szenvedni!
Szeged alatt kaszálják a zabot,
Kedves rózsám rakja az asztagot;
Ha megrakja beköti kötéllel –
Engem pedig holtig szerelmével!
II.
Isten hozzád Veniczia városa!
már én többet nem leszek a lakosa;
Elbúcsúzom hires, erős váradtól,
A tengernek rettenetes habjától.
Rettenetes a tengernek a habja,
Hej, sok magyar fiu utazik rajta;
Tenger habja hányja, veti a gályát,
Sok magyar lány siratja a babáját.
Hegyes, völgyes országokat bejártam,
Párját az én hazámnak nem találtam;
Isten hozzád Olaszország határa!
Már én többé nem leszek a lakosa.
Szépen hangzik a gőzkocsi zörgése,
Mikor megyen a nagy Németországon,
Magyar legény tartja rajta a kórmányt,
Magyar honnak igazitja az utját.
Kedves rózsám, már én haza érkeztem,
Külföldeken sok bujdosást végeztem,
Bujdosója voltam a nagy világnak,
De most leszek honfija a hazámnak.
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 4. sz. Pest, 1864. július 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése