Hiába titkolod a keserű harczot;
Némán is eléggé beszél arról arczod,
Mert feltör a mélyből az üdvtelen érzet
S vallomást tesz róla az egész természet:
A csillag, mely néha éber éjszakáid
Őreül szobádba titkon bevilágit,
A szellő, mely lopva sohajoddal lebben,
Egy virág a kézben, egy könyü a szemben! –
Tenger a fájdalmad, be nem látni végit;
A jövő nem biztat, a mult ki nem békit
S megtiport mezőin a borús jelennek
Előtted mindenütt csak tüskék teremnek.
Tekintesz az égre, midőn napja ébred,
Sugarát, felhőit esdekelve kéred:
De bús pillantásod, mint tévedt madárka,
Fáradtan hull vissza a tarolt határra.
Keservid zajában elvesztéd a földet;
S a menny ajtaja még nem nyilik előtted.
Itt megúnott vándor, amott ismeretlen;
Sorsod oly keserű, útad oly kietlen!
Ah! szünjék kebeled lázongó viharja,
Vond félre a fátyolt, mely sebed takarja
S az emberben ujra keresd fel az embert,
Hogy megáldjon a kéz, mely könyörtelen vert.
Épitsd fel hitednek összedőlt oltárit,
Ismét régi öröm, régi remény vár itt
S békés partja felett a kitombolt vésznek
Rád az égiek is nyájasabban néznek!
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 9. sz. Pest, 1864. augusztus 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése