Ülök magamban, a setétes éjben,
Kezem fejére hajlott homlokom.
Lapozgatok múlt és jövő könyvében,
Vagy az órák verését hallgatom.
Meghallgatom, de nem számlálom őket,
Bambán tekintem, a hogy szállnak át, -
Mint őszi ködben, hogy ússzák a léget,
Szoktuk kisérni darvak csapatát.
Szállnak, röpülnek, lassu szárnyütéssel,
Fenn, nagy magasban! – S mérthogy idelenn
Szárnyuk csapása, jéghideg szelével
Szivemhez ér s bolygatja szüntelen?
A város alszik, nincs zaj az utczákon,
Benn kis szobában alszik a család.
Én nem lelem a nyugtot, mit az álom, -
Nem vigaszt, mit olykor a dal ád!
Ah! e merengés oly igen nyomasztó!
halld – ércznyelvével szólal a torony.
Éjfélt üt-é? – Nem, hajnali harangszó,
Pedig setét van még, mint a korom.
Oh ne gúnyold, harang, ne, a nagy éjet;
Hiába mondod, nincs a hajnal itt.
A tegnapesti köd meg el se’ széledt,
S csal-kép, a melybe hangod andalít.
Oh más, - s mi szép! – a rózsaszinü hajnal
Rétet, mezőt lágy borzongás fut át,
Mint a menyasszonyéj borzalma, halkal;
S az ég égni érzi arczúlatát;
És dala ébred lombnak és eresznek;
Nyilt ablakán az aranynap kinéz.
Virág föleszmél, szemén harmat reszket,
S ajkán gyönyörtül megcsorran a méz.
Oh, az a hajnal!
Nem ez a setét, nem!
Mely súlyosan nyom s csak rémet idéz;
s köd kárpitát a virradatlan éjben –
Hogy föllebbentse, nem nyúl égi kéz.
Csak csapd be, költő, csapd be azt a könyvet!
Feküdj le, menj, az ágyban van helyed.
Ne várd a hajnalt, ne várj édes enyhet,
Próbálj alunni, - s álmodj és feledj!
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 3. sz. Pest, 1864. július 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése