Ki a tágas, szellős szabadba!
- Az emberektől elszakadva, -
Föl a halomra, bérczre föl!
Hol a lélek szárnyát kibontja,
Enyhül az élet terhe, gondja,
S hévsége nem tikkaszt, nem öl.
Oh, láttam én gyakran ez ormot
Midőn lángolt, kéklett, borongott;
Ösmérem a zöld halmokat.
Mulattam a vén cser tövénél,
S bokor mellett, mit a kelő szél
Rezzentve, játsztva, hajtogat.
Im a viszhang, kit játszi gúnnyal
Egyik bércz a másikhoz útal,
Míg elhal a szűk völgyeken.
Im a patak, mely lomb között jön, -
Elvész alóla medre rögtön
S lehull – tajtékba törve lenn.
Ah, mégis új mind
e jelenség! –
Könnyed szabadság, büszke fennség
Veszen bűbájával körül;
S mint a fördő madár a habba:
Az édes, a szent hangulatba
Én lelkem uj vággyal merül.
Erdőcsendben dalok csatája;
Színes virág hímezve váltja
A harmatgyöngyös levelet;
Hüvös szellőt érzek fuvallni..
S igaz: mit a szó, csend sugall, mi
Borong, fénylik, - jajong, nevet.
Ha a fa, szomszédján erőt vész:
Magasságban, erőben ő lész
A táj csodája, disze majd;
A zuhogó ár szaggatásit
Gyorsan hegeszti gyenge pázsit ;
Ha vész az ág, a törzs kihajt.
A tölgy mit a nyár lomboz, ágaz,
A kőszál, melynek homlokát, az
Ős, nagy idők korma lepi,
A kristály lég, a messze látkör,
A fény, mely a mennyből alátör:
- Mind, mind magasztos, ünnepi!
Oh isten szép, szabad világa,
Igazsággal, fénnyel megáldva,
Kútfejeid mily kiesek!
Hol égő homlokom kihülhet,
Szivemre száll vigasz s üdület:
Én kebeledre sietek!
Ezer csudával íme rakvák
Az ég, a föld, e kincses aknák;
S ha a lélek fenn, fenn ragad,
Vagy a mélység fölé borúlok:
Hogy látok, értek és okúlok,
Ugy boldogít e gondolat!
S mint a buvár, ki hab közé dől:
Él a fennről vitt tiszta légből,
Míg rá mélység s tenger borúl:
Erőt innen kölcsönzök, innen!
S míg lenn futok, küzdelmeimben,
Én lábam meg nem tántorúl.
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 2. sz. Pest, 1864. július 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése