Mint éji csendbe’ mély tengerfenéken
Vél hangokat, ki rajta andalog;
Mint lombja-hullott néma erdőmélyen
Ha a letünt tavaszra
gondolok:
A tájon még – bár hangja veszve régen –
Meg-megzendülnek halkal a dalok…
És hallom, óh mult! ujra hő igédet,
Varázs alakkal festve, hozva, képed.
Dicsőségben, szent lángra gyulva égett
Kebled fölött a szellem, szabadon;
Bár sas szedé szét a fájó veséket,
Láncz nem maradt a Prometheuson…
Ropogva ért a szikla földi véget
Mely szent kinokbul nőtt ki magason.
S hősök cserága hinte nyájas árnyat
A nyugalomra térő lázas árnak.
Szint váltva kelt ki ódonat nyügébül
Uj élet a megifjult föld felett;
Hol az anyaggal a szellem kibékül
És napvilágol fenn a szeretet
S torzulva futnak vissza délszinébül
Agyrém, ámítás, hamis istenek…
Előttük a setétre égi fény süt –
A végtelenbe van csak menekvésük.
Hangos patakkint áramlott az élet
Verőfényedbe’ rengő lomb alatt;
Édes fuvalmat hagyva földnek, égnek,
Öltött a hir zöngelmes sárnyakat.
Illat lehelte át a bájvidéket
Hol ihletettek dalvaj ártanak.
Fenkölt világ! valóvá bűvölt álom,
Oh mért lebegsz a csalfa tünde tájon?!
Zokogva láttam én szép fáklyafényed
önön hamvába összeomlani!
Véglobbanásán a legszebb remények,
legjobb tündérek árnyát szállani,
Miknek tünése, mint egy méla ének,
Elhunyt egedbe vissza, vissza hí.
S min elmém fárad itt az érzelemmel:
Az írt, sebemre, oh csak ott lelem fel!
Mint puszta tűzhely, melyet, míg világkék,
Körülfogának nyájas alakok,
Áll életünk, körötte rom, sivár lég,
Tünődő magány, búsan elhagyott;
Mély csend, mit elfed sűrü rémes árnyék,
Mi átborzaszt, mit mégis hallgatok…
S átzsong nyüzsgése rajta a jelennek –
Botránya, kínja a reménytelennek!
De nem, de nem! A szivnek éjelében
Egy csillag ég, habár minden setét,
Mint istenszem, ragyogva mindig ébren,
Gyámolván a kétségesek hitét
S a lankadónak, éje ellenében,
Egy biztató fényt ösvényére vét.
A letünt hajnal, bár a fény halála:
Méhében van a fölkelendő szála.
Letüntél, mint a puszták álvizérül
Egy lengéssel a kp leköltözött!...
De lelkünk mélyén csak te égsz vezérül,
Tűzoszlopkint a vándornép között;
S bár a hivőknek száma, hullva, gyérül:
Uram! nem csügged utaid
fölött.
Egy hangján épült város Amphionnak;
Te hoztad vissza népét a Sionnak!
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 4. sz. Pest, 1864. július 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése